Magyar Székesfőváros, 1899 (2. évfolyam, 1-48. szám)
1899-02-20 / 8. szám
6 formában, a melyben az új vízvezetéki szabályrendelet kon- templálja. Hiszen ha a törvényhatóság beadná a derekát, ha keblére ölelné a vízórát, nem fájna többé senkinek a feje. A vízóra megtenné a kötelességét. Rettenetes hűséggel mutatná a túlfogyasztást, csak győzze a polgárság fizetni. De szerencsére a törvényhatóságnak semmiféle formában nem kell a vízóra s bizonyos, hogy az új tervezetből véglegesen ki fogja törölni. Jól tudják ezt az intézők is, a tanács is. Nem is számítanak arra, hogy a vízóra egyhamar bevonuljon a városházára. A vízóra nélkül pedig koczkáztatva van a nagy előirányzat. Segíteni kell tehát a bajon, még pedig minél előbb. A vízvezetéknek okvetlen be kell vennie az előirányzott ösz- szeget. Meg is kezdték az operácziót. A héten vagy négyives tanácsi rendelet jelent meg a vízvezeték jövedelmének fokozása érdekében. Konstatálták ugyanis, hogy a legnagyobb vízfogyasztó, a város, nem fizeti meg a vizet a városnak. Eddig könnyelműen gazdálkodtak, mert az elfogyasztott víz árát nem tették a jobb zsebből a bal zsebbe. Ezen változtatni kell. A városnak meg kell fizetnie az elfogyasztott vizet. Jó, és egykedvűen néznők ezt a számítási manipulá- cziót, a mitől ugyan egy fillérrel sem lesz több a főváros bevétele, ha nem volna a tanácsi rendeletnek egy olyan intézkedése, a mely emelni fogja ugyan a vízvezetéki tételt, de ezt a számítási manipulácziót drágán fizetheti meg a közpénztár. Azt mondja a tanácsi rendelet, hogy a városi vállalkozók a közmunkához elhasznált víz árát is kötelesek meg fizetni. A vízcsap használata előtt kötelesek engedelmet kérni a vízvezetéki igazgatótól, mert ha nem teszik, száz pengő a birság. Az első pillanatra tetszetős ez a rendelkezés. Miért is ne fizetné meg a vállalkozó a vizet ? Miért adnák neki ingyen ? Hiszen ha a vállalkozó fizetné meg, nem is lehetne ellene kifogás, legfeljebb azon csodálkoznánk, hogy előbb nem bukkantak rá erre az egyszerű megoldásra. Csakhogy a vállalkozó csak papiroson fizeti meg a vizet. Valójában pedig a város fizeti. A tanács utasításul adta, hogy a vállalkozó víz- fizetési kötelezettségét minden árlejtési föltételbe vegyék be. A vállalkozó nagyon természetesen ajánlatának megtevésekor számítani fogja a vízdíjat is. Az egységárakból annyival kevesebbet enged. Már most csak az a kérdés, hogy mennyivel számit többet a vállalkozó. Hogy mit fog fizetni a vízért, azt az ajánlat megtevésekor pontosan nem tudja! Tehát vaktában számit s va^y ő, vagy a város csalódik, mert vagy többet vagy kevesebbet számít, mint a mennyit a vízért tényleg fizet. Már pedig köztudomású, hogy a legtöbb vállalkozónak még rosszabb a krétája, mint a mesebeli korcsmárosé. Bizonyom, hogy száz esetben kilenczvenkilenczszer a város kárára fog a vállalkozó krétája s a vállalkozónak tiszta haszna lesz abból, hogy a vizet meg kell fizetnie. A vállalkozók nem is fognak tiltakozni az új rendelkezés ellen, mert nekik csak hasznuk lesz belőle, de annál többet fizet rá a város. Miután pedig a város nem szokott panaszkodni, így egész csöndben végrehajtják a tanácsi rendeletet. S az idei zárszámadásnál jóleső büszkeséggel mutatnak rá, hogy bevágott a számítás, a vízvezeték meghozta az előirányzott összeget s a főváros 1899. február 20. legszerencsésebb üzeme a vízvezeték. Hogy mibe kerül ez a fényes eredmény, azzal nem törődik senki. Nem érzi meg senki, hogy ráfizet a város a manipuláezióra. De apró ráfizetések a legkülönbözőiib közmunkák terhére esnek s az már igazán mindegy, hogy kétszáznegyvenezer, vagy kétszáznegyvenötezer forintba kerül egy iskola. Érdemes is azért szólam, a mikor a vízvezetéki előirányzat pompásan bevágott. Közéleimezésünk nyomorúságai. A megcsökönyösödött intézőség jóvoltából a főváros közélelmezése hova-tovább nyomorúságosabb viszonyok közé jut. Az egyre-másra készült „szervezmények és szabályozmányok“ tulajdonképp csak arra szolgáltak, hogy kenyeret adjanak egy sereg hivatalra éhes embernek, de egy jottával sem korrigálták a főváros közélelmezését. Régi nóta az, a mit a szegény középosztály dudol, hogy a vásárcsarnokok megrontották az élelmek árviszonyait. Mi hivei vagyunk a vásárcsarnok intézménynek és szükségesnek tartjuk ezt az intézményt, de egészséges alapon. A vásárcsarnok ne zártkörű, monopolizáló hivatal legyen, hanem egy hatósági felügyelet alatt álló, jó verseny árúház, a melyben tiszta, jóminőségű árút aránylag olcsóbban lehet beszerezni, mint másutt. A főváros a maga vásárcsarnokainál tökéletesen annak az elvnek hódolt, mint bármely más luxusintézményével. Rudas-fürdőjét is díszesen átalakíttotta - néhány vállalkozó kedvéért. A vízvezetékével is minta- gépraktárt létesített — víztelen talajon. A vásárcsarnokait is óriás költséggel létesítette — a közfogyasztás kárára és megint csak egy csomó vállalkozó hasznára. Ma ott állunk, hogy a meglevő öt vásárcsarnok óriási vagyont emészt meg, és ennek daczára a közfogyasztásnak csak igen kis százalékát látja el. A közönség nagy része: százezrek, nem fér be, nem jut be a szűk és drága palotákba. Ezen százezrek tovább is az apró putikok és kapu alatti piaczok vevői maradtak. Továbbra is az élvezhetetlen, állott húst, szagos lisztet, a nyúlós kenyeret, a dohos zsirt vagy műzsirt és más komisz, eldobni való élelmiczikket vásárolják, mert — olcsóbb. A 100 forint havi fizetésű tisztviselő, ha a vásár- csarnoból akarja konyháját ellátni, legalább 70 forintot adhat az élelmezésére. S még akkor igen szerényen él. A megmaradó 30 forintját azután ossza fel házbérnek, ruházkodásra, házi apróságokra ; ha tudja. Adót ne fizessen, mert a főváros úgyis megvette rajta a vásár- csarnok adót, a mi sok uzsorakamatnál drágább; de meg ha akar is fizetni, hát nem igen telik, mert a vásár- csarnoki árszabály szerint megeheti az egész fizetését. Ha pedig nem a vásárcsarnokban vásárol, akkor biztos, becsapódik. Még pénzt is hamisat kap vissza, a hamis áru mellett. És hiába okoskodunk á felett, hogy miért Van ez így"? Miért nem ellenőrizteti a főváros az élelmiszeres üzleteket épp úgy, mint nagyraíartott csarMAGYAR SZÉKESFŐVÁROS
