Magyar Székesfőváros, 1899 (2. évfolyam, 1-48. szám)
1899-02-20 / 8. szám
1899. február 20. MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS nokait. Hisz embere is van hozzá elég; szabályzata is van rá bőven. Vagy odáig akarja fejleszteni a dolgokat, hogy az egész város, a százezrek is a csarnokokba járjanak ? Nem jól van ez így s ebből még nagy baj lesz. A főváros ne monopolizálja az etetést, ha nem érti a módját. A csarnokövezeteken belül mindenütt van nagy- számu szegény ember: ezeknek a részére gondoskodni kell olyan piaczokról, a melyek a csarnokok olcsóbb áraitól függjenek s igy még olcsóbbak legyenek. Ezeken a konczentrált piaczokon az élelmiszer ellenőrzés is könnyén elvégezhető, s a szegényebb osztály mégis türhetőbb eledelhez jut. Ezek mellett a piaczok mellett az elenőrzést szigorúan ki kell terjeszteni valamennyi élelmi- czikk-kereskedőre, akármilyen fényes lokalitásban telepedett is meg. Mert higyje el a polgármester úr, hogy alig kap olyan élelmiszer-kereskedést, a hol legalább két hamisított czikk ne találtatnék. Olyat azonban, a melyikben az áruk nagy része hamisított vagy egyébként rossz , igen sokat kap. Tessék azt az elvet elfogadni, hogy a vásárcsarnok : verseny árúház, nem monopolium-tanya és tessék a helybérek mérséklésével leszorítani az árakat; tessék az élelmiszer-ellenőrzést komolyan végeztetni, a csarnokok mellett szegény piaczról gondoskodni s egy csomó panasz magától megszűnik. A ttidövész. A kormány egyszerre rettenetes erélylyel hozzáfogott a tüdővész ellen való védekezéshez. A míg a járvány meg nem tizedelte az ország lakosságát, a míg szembetűnően nem pusztította az adóalanyt, addig érthetetlen közömbösséggel nézték a hatóságok a járvány pusztítását. Maguk az orvosok is tehetetlenül állottak. A legtöbbje maga sem tudta, hogy mi tulajdonképpen a tüdővész. Mosolyogva nézték a külföld óvintézkedéseit, mert még az orvosok egy része is úgy okoskodott, hogy halál ellen nincsen orvosság. Fölösleges minden intézkedés, mert a tüdővész maga a halál. Csak a mikor látták, hogy külföldön a komoly munka megtermi a gyümölcsét, egymásután állítják a szanatóriumokat, a melyekből egészségesen bocsátják ki a tüdővészben volt embereket, akkor kezdtek mozgolódni, akkor határozták el, hogy tenni kellene valamit A kormány is munkához látott. A belügyminiszter egy hatalmas körrendeletét adott ki, a melyben fölhívja a hatóságok figyelmét a pusztító vészre s a tennivalókra s megígérte, hogy népies modorban Íratni fog egy füzetet. A kultusz- miniszter is intézkedett. Elrendelte, hogy a tuberkulotikus tanítót a kültelekre küldjék tanítani. A társadalom mozgalmat indított, hogy a fővárosban szanatóriumot állítsanak föl. Ez volt az egyetlen komoly lépés. Mert miniszteri rendetetekkel és népies styl-gyakorlatokkal a tuberkulózist gyógyítani nem lehet. » A tüdővész fészke a főváros. Budapesten évenkint több mint kétezer embert pusztít el a járvány. Ha egy pillantást vetünk a tüdővészesek statisztikájára s megnézzük, hogy micsoda könnyűvérűséggel bántak a dologgal a munkára hivatott tényezők, igazán szomorú eredményre jutunk. Budapesten 1891 ben 2580, 1893-ban 2415,1894-ben 2236, 1895 ben 2570, 1896 ban 2432 áldozata volt a tüdővésznek. Százalékokban kifejezve 1894-ben az összes haláleseteknek 1 6'5 százaléka, 1895-ben 17‘5 és 1896-ban 16*5 százaléka tüdővészes haláleset. Mindenféle óvintézkedést teszünk a különböző ragadós betegségek ellen, csak a tüdővész ellen nem, pedig a statisztika eléggé szomorúan bizonyítja, hogy tüdővészben majdnem kétszer annyi ember pusztul el, mint a többi ragadós betegségben összesen. Tízezer lakosból 1891-ben 33 fertőző és 5l tüdővészes haláleset volt, 1893- ban 28 és 44, 1894-ben 23 és 39, 1895-ben 16 és 43, 1896-ban pedig az összes ragadós betegségben 18, tüdővészben 40 halt meg. S ha kutatjuk, hogy ez a rettenetes pusztítás miért nem ösztönözte komolyabb munkára a hatóságokat, erre is megkapjuk a feleletet a statisztikában. A szegénysorsúak közül másfélszer annyi pusztult el tüdővészben, mint a középosztályúak és a vagyonosok közül együttvéve. Tízezer egyszobás lakóra 65, kétszobás lakóra 29, ötszobás lakóra pedig csak 5 tüdővész haláleset jut. Tehát a misera plebs között pusztít igazán a tüdővész. azt pedig nem érdemes észrevenni. Föntebb megmondottam már, hogy a kormány rendeletekkel akar segíteni a bajon. Érdekes beletekinteni azokba a rendeletekbe. Csupa jótanácscsal vannak tele, de sehol egy betű nincsen arról, hogy a kormány elhatározta, hogy az országos baj elhárítására intézkedni is hajlandó, vagy hogy meghozza a szükséges anyagi áldozatot is. Elrendeli a miniszter, hogy föl kell világosítani a közönséget. Fölhívja a hatóságot, gondoskodjék a lakásviszonyok javításáról, a műhelyekről, üdülőhelyekről, tegyen valamit az iszákosság ellen. Sehol egy betű sem arról, hogy mit tesz a kormány. Nem tesz semmit s a hatóság társául szegődik. Szigorú kormányrendelet megparancsolja, hogy a kór házakban a tüdővészeseket a többi betegtől elkülönítve ápolják. A főváros egy kórházában sincsenek elkülönítve. Még a tavaly megnyitott János kórházban sem gondoskodtak arról, hogy a tüdővészeseknek külön pavillonjuk legyen. Pedig a kórházakban évenkint több mint háromezer tüdővészest ápolnak s tekintve, hogy a tüdővész hosszas betegség, az ápolási napoknak jelentékeny részét a tüdővészesek foglalják le. De egyébként sem ve^zi túlságosan komolyan a hatóság a védekezés munkáját. A társadalom mozgalmat indított, hogy a szegény betegeknek szanatóriumot állítson föl. Nyilvános gyűjtés nélkül is rövid idő alatt hatvanezer forintot adott össze a magánosok jószívűsége. A fővárostól kértek telket. Több mint egy esztendeje tárgyalják jobbra-balra a telek dolgát s nem tudnak dűlőre jutni. Nem törődik senki azzal, hány embert lehetett volna a szanatóriumban megmenteni a tárgyalások hosszú ideje alatt. S ha nézzük, hogy miért húzódnak olyan hosszú ideig a tárgyalások, azt tapasztaljuk, hogy ebben a kérdésben is legnagyobb úr a telekspekuláczió. A telektulajdonosok félnek, hogy a szanatórium szomszédságában nem emelkedik olyan rohamosan a telek értéke s azért
