Fővárosi Hírlap, 1937 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1937-12-22 / 51-52. szám

Budapest karácsonya A szeretet sugározza be a világot. A bet­lehemi csillag szeretet-sugara gyúl ki a lel­kekben karácsony napján, az egyetlen ünne­pen, amely a közönyt és ridegséget meg­olvasztja, amelyen a millió érdektől megté­pett emberi szolidaritás érzése feldobog a szívekben és a boldogságért áhitozó ember a mások boldogságát is kívánja. Ennek a nagy érzésnek szimbóluma a mindenki karácsonyfája, amely fényben ra­gyogva ott áll Budapest terein. De jelképezik ezek a fák azt a szeretetet is, amellyel a szé­kesfőváros magához öleli a millió lelket, aki falai között él. Jelentik Budapest szívét, amely nem üres szólam, hanem élő valóság, ami — bármerre nézünk ebben a rohanó, za­katoló nagyvárosban, — mint a mindennapi küzdelmes élet, a megnehezült, beborult világ oázisa mindenfelé megmutatkozik. Iskolák­ban, kórházakban, árvaházakban, menhelyek- ben, szeretetotthonokban, mindenrendű intéz­ményekben és akciókban, gyakran állami és társadalmi feladatok vállalásában mindenütt a főváros szíve dobog felénk. Az ingyen­kenyértől a tanulmányi ösztöndíjig száz meg száz megnyilvánulását látjuk a gondoskodó szeretetnek, amely éppen úgy jelentkezik a prózai közmunkáknál, amikor nemcsak azt állapítja meg a főváros vezetősége, hogy bur­kolást vagy csatornát kapott egy-egy utca, hanem örömmel számlálja meg, hogy hány kéznek jutott munkaalkalom. Hatalmas pro­gramok idomulnak a munkalehetőséghez, úgy készülnek tervek, hogy a dolog után vágyó kezek abban az időszakban jussanak kereset­hez, amikor arra a legnagyobb szükség van. Nehéz gondok ülik meg a Városházát, hogy a nagy feladatokat, amelyeket a szív diktál, meg tudják oldani és ebben a nagy munkában arra is akad idő, hogy a segítést A városrendezési ügyosztály a közelmúltban fog­lalkozott a Belváros szabályozási tervének elkészíté­sével. A szakbizottság hozzá is járult a Kempelen Ágoston tanácsnok és munkatársai által előterjesz­tett javaslatokhoz, ezzel azonban még nem jutott nyugvópontra a IV. kerület jövőbeni képének ki­alakítása. Mint a Fővárosi Hírlap munkatársa értesül, a Fővárosi Közmunkák Tanácsánál ugyanis rendkívül monumentális és érdekes terv ki­alakításán dolgoznak, amely alkalmas lesz; arra, hogy a Belváros, Ferenc József-híd és Erzsébet-híd közé eső dunaparti sza­kasza méltóan illeszkedjék be az új Budapest világ­városias képébe. A kerületnek ezen a részén régi bérkaszárnyák sora húzódik és zárt egységük szinte hermetikusan vágja el a Dunapartra való kilátás lehetőségét. A Közmunkatanács ezen a helyzeten kíván segíteni ükkor, amidőn a Belváros e dunaparti frontján lévő régi házainak kisajátítását igyekszik keresztül­vinni, hogy azután az épületek lerombolásával tel­jesen új építési rendszernek adjon lehetőséget. Úgy­nevezett melegséggel és gyöngédséggel tetézzék, amely­nek most, a szeretet napján a főváros sok­sok szociális intézményében annyi jelét lát­hatjuk. Az alkalmat a karácsony adja ehhez, de a szeretet itt mégsem alkalmi jelenség: a főváros szíve a hétköznapokon is érzi, hogy millió lélek gondja az övé is. toronyházakat akarnak itt emelni, amelyek nyolc-tíz emelet magasságban létesülnének. Az egyes házak között 60—70 méter üres helyet hagynának, amelyet éppen úgy parkosítanának, mint a házak előrészét. Arra való tekintettel, hogy a szóbanforgó városrésszel szemben a Gellérthegy sziklafala húzódik, műszaki megállapítások szerint nemcsak hogy nőm szenvedne a kialakuló városkép, hanem ellenkezőleg, rendkívül sokat nyerne szép­ségében. A toronyházak létesítése megnyitná a Molnár-utca és a vele párhu­zamosan futó Váci-utca számára a duna­parti kilátást és így nemcsak magának a Dunapartnak külső képe változnék meg előnyösen, hanem a Belváros bensőbb részei is megnyerőbbek lennének. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa a kérdéssel kapcsolatban meghallgatta a IV. kerület polgársá­gának vezető egyéniségeit is és minthogy azok ki­vétel nélkül lelkesedéssel köszöntötték az elképzelé­seket, most már fokozott erővel folytatja a szóban­forgó tervek végleges kidolgozását. Tízemeletes toronyházak a Belvárosban Monumentális szabályozási terv készül a IV. kerület számára Megyünk Pestre Irta: Pogány Béla — Megyünk Pestre. Ma ezt az ember csak így egyszerűen ki­mondja. És ha a szükséges anyagi fedezet ren­delkezésére áll, órák alatt meg is cselekszi. Volt idő, amikor fél életen át álmodtak róla a kerek tölgyfaasztal mellett, a levendulailla­tos szekrények között. A legtöbben örökre le­maradtak az útról, pedig mind tudták, hogy Pest szép és nagy város és „hazafias szán­dék, ha az ember ellátogat oda“. De azért volt bőven, akinek pedig betelt az álma és az —- mint Krúdy Gyula gavallérja — „régimódi frakkban, hosszú mellényben érkezett meg Pestre a postakocsival, de a Griffben már többnyire nem kapott szállást“. Budapestről Pestre visszafelé bandukol­ván, fiatalodik a város. A postakocsitól elju­tottunk a „vasúti vonat“-hoz, amely, ime, meg­indul Pest felé. A nemzetes úr befogatja az abrakos szür­kéket, megtölteti az éléstarisznyáját és bizony megcsodálja a vasúti vonatot is, amely ezidő- szerint még ritka jelenség. A német konduk­tor kitekeri a magyar szó nyakát, mikor vé­kony, hegyes hangon elkiáltja az állomás ne­vét. Pár kékinges, pléhsapkás legény föl­dobja a ládát a vonatra és már meg is rán­dítja a kocsit a masina. Falvak és városok „tündéri gyorsasággal“ maradnak el és Pilis mellett már bekéklenek az ablakon a budai hegyek. Az útszélen futnak a fakó szekerek és a konduktorok mind élénkebben kezdenek nyüzsögni. És „mint az újságban hirdetve volt“, pon­tosan megérkezik a vonat a pesti pálya­udvarra. A szerviták majorja helyén külön­böző vonatok számára öt pánt-út van, a váró­termek oldalfalaik eltolása által szükség ese­tén megnagyobbíthatók. A külső sínek tele vannak veszteglő kocsikkal. „Láttam, — cso­dálkozik levelében a vidéki látogató, — olyan kocsit, amely húszezres számmal volt megje gyezve, amiből kiszámíthatnám, hogyha ezen társaságnak csakugyan húszezer kocsija van, ha azokat sorba állítaná, kitennének legalább húsz mérföldet. Borzasztó forgalmat föltételéi ily roppant közlekedési készség; de kell is, hogy a török határszélről Csehország északi pontjáig a személy- és áru-szállítást eszközöl­hesse. A forgalom azonban mégis nagyobb, mert Komárommal átellenben, Szőnytől kezdve egy másik vasút is vezet Bécsig.“ Az Aranysasban Az egykori utas föl jegy zése szerint „ezer mindenféle színt játszó lámpákkal világított hely a pályaudvar, melyet „csodálatos alakú, móltóságos, nagyszerű épületek koszorúznák“. Mikor azután az utas kábuló fejjel kijut a boltíves csarnokból a friss levegőre, fölka­paszkodik egy omnibuszra és megy vele, maga sem tudja merre. Végig az úton be-betekint a kertes, mély udvarokba, megfigyeli az oroszlláin- fejü esőcsatornákat és hallja a baktató lo­vak patkócsattogását a búbos kövezeten. A vén omnibusz-kocsis ostorpattogással noszo­gatja a még vénebb gebéket. Néha megszólal a tülök is, de ki figyel erre, mikor a keskeny utcák ablakaiból a zenélő órák menüettjei raj­zanak az ember felé, ahova pepitanadrágos, tarkakabátos színművészek vonulnak, árad az aranyló sör és a párolgó virsli illata, amilyet bizony odahaza nem érez az ember. Utasunk aztán érdeklődik, hol találhatna egy alkalmas fogadót? Elvezetik az Újvilág- utcába, az Aranysas-ba. ahol az alföldiek szok­tak megszállni. Ismerték már a XVIII. szá­zadban is, első fogadósát, Heimer Sebestyén­nek hívták. Eleinte a székesfehérváriak szálló­helye volt ^ az Újvilág-utcában, vagy ahogy akkor hívták, a Verkehrte Welt-ben. De igazán az ötvenes években indult vidálgzásnak. Mu­latott a dzsentri, muzsikált a cigány, folyt a bor és repült a bankó. Ekkor már tele volt ez a fogadó jurátusokkal, fiatal írókkal, köl­tőkkel, újságírókkal. Heimer Sebestyén né­met korcsmáját megmagyarosították a fájdal­mas esztendők. Bernát Gáspár mondta róla: Az Aranysasban még mindig nem tud­ják, hogy vége van a forradalomnak... És tényleg, nagy dolgok történtek itt, ci­gánymuzsika, borital mellett. Itt született meg és itt fújták egész éjszaka a Kossuth-nóta dallamára: Athenaeum nagynaptára Hyomattatott Budapesten Emich Gusztáv betűivel Ezernyolc százötvenhétben Éljen a haza.! Ki tudná megmondani, ki költötte ezt a furcsa, titokzatos, együgyűnek tetsző, de köny- nyek záporát követelő földalatti, bujdosó ma­gyar imádságot? Ki volt a költő, aki ennyi keserűséget, ennyi fájdalmat, elkeseredést és gyűlöletet tudott kifejezni azzal, hogy semmit sem mondott? Ennyi dac csak egy megalá­zott, egész nép szívében teremhet­Ittunk, iszunk, ivándunk.. . Ittak-e valaha annyi bort Pesten, mint ezekben az időkben? Csak be kell tekinteni esténkint egy-egy fogadóba. Legelőbb Parragh Gáborhoz látogatunk el a Váci-utcába. Erről adta Lisznyai Kálmán „A Parragh-csárda“ címet a verseskönyvének: „Parragh apó csár­dája — A szabadság tanyája“. Parragh Gá­bor, aki különben táblai jegyző volt, fogadó­jában a hazáért és a szabadságért csendültek a poharak, ahogy Lisznyai írja: Itt múlt, jelen és jövő Eggyé olvad egy végben S ha lehet fenn az égben, Hazáért, szabadságért. Még ott is így kiáltunk: Ittunk, iszunk, ivándunk! Kávéházba is betekint a vidéki ember. Megnézi a pesti kávéházak „nagyapjáét, a Peleskei nótárius-ból is ismert Zrínyi-1, ahol valaha Kovacsóczy szerkesztő úr székelt és „újságíró-segédjével“, Lauko Gusztávval az Aspáziá-1 szerkesztette. Kovács Ignác bérlő éppen most alakította át a kávéházat, a falra festtette Zrínyi kirohanását. Ettől kezdve aztán az ifjúság ütötte fel itt a tanyáját. In­nen indultak el, ha tüntetni mentek, ha nem fért beléjük a virtus. Aztán, amikor kitombol­ták magukat, ide tértek vissza pihenni. Vidéki ember élvezettel nézi végig az ilyen zene­bonát is. Innen, a Múzeum-kőrútról (akkor Or- szágut-nak hívták) nincs messze a Gránátos­utca, ahol a Komló-ban születik az irodalom is, de meg a politika is. Itt mulatott Lisznyai, Tóth Kálmán, a fogságból hazatért Sárossy Gyula, az Aranytrombita költője, Tolnay La­jos és Beöthy Laci. Itt muzsikált Patikárus, erről a korcsmáról írta Liszt Ferenc a „Kom­lókerti cimbora dalok"-at és itt gyönyörkö-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom