Fővárosi Hírlap, 1926 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1926-07-14 / 28. szám
Ára 5000 kor. Tizenötödik évfolyam Budapest, 1926 Julius 14. 28. szám. ■ f.iiil.llll-llll-lill-HH-IFÍ&filLüJif* Ui 11 • WMrli» PffiläHßiB Előfizetési árak: Eirész évre 20 pengő =250.000 kor. Félévre 10 pengő = 125.000 kor. ÁLLANDÓ MELLÉKLET: GAZDASÁGI HÍRLAP VÁROSI, POLITIKÁI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP FELELŐS SZERKESZTŐ DACSÓ EMIL Megjelenik minden szerdán Szerkesztőség és kiadóhivatal: VI. kér., Sziv-utca 18. sz. Postatak. csekk-számla: 40.424 Telefon: 137—15 szám Egy esztendeje múlt juliús 8-án annak, hogy Budapest törvényhatósági bizottsága főpolgármesterré választotta meg dr. Ripka Ferencet, aki akkor már tizenegy hónapja állt a főváros élén, mint kormánybiztos. Azt kell mondanunk tehát, hogy ez az évforduló tulajdonképpen két- esztendei munka után tesz pontot. Egy esztendő, vagy két esztendő jelentéktelen idő az idők végtelenjében és mégis, ahogy a közelmúlt horizontján végigsiklik szemünk, igen nagy távlatban látjuk azt a napot, amelyen Ripka Ferenc, az egyszerű polgár öntudatával és Budapest iránt érzett nagy szeretetével megindult a nagy vándorútra: megteremteni Budapesten u konszolidációt és létrehozni a felekezeti és társadalmi békét, megindítani az alkotó munkát. Nagyon nagy ez a távolság, amelyet rövid két esztendő alatt Ripka Ferenc vezérlete alatt megjárt Budapest. Nem akarjuk felidézni a közelmúlt rossz szellemeit, a iidérceket és boszorkányokat, a gyűlölködés ördögeit és az emberi lélek eldurvulásait, amelyek két esztendővel ezelőtt még urak voltak úgy Budapest utcáin, mint a főváros közgyűlési termében. Vessen mindenki visszafelé egy pillantást és ha elhomályosul is már a múltak látóhatára, de mindenkinek eszébe fog jutni, milyen ingó, milyen labilis, milyen süppedékes volt az a pont, amelyre posztnak rendeltetett Ripka Ferenc. Süppedékes, mocsaras és ingoványos volt nemcsak két esztendővel ezelőtt, de még most egy esztendeje is. Tizenegyhónapos kormánybiztosság után mégis örömmel üdvözölhette Budapest polgársága Ripka Ferencet, mert akkor már bizonyítékok voltak arra, hogy az apostoli munkát, amelyet az idők róttak Ripka Ferencre, nálánál senki jobban, senki simábban és eredményesebben el nem tudja végezni. Bátorság, elszántság, nemes önbizalom és hatalmas akaraterő kellett ahhoz, hogy Ripka Ferenc vállalja ezt a feladatot. Egyszerű és nemes szavaival akkor azt mondta Ripka Ferenc, hogy a törvényhatóság bizalma Budapest dolgozó polgárai közül emelte őt erre a helyre. „Fővárosunk belső életét — mondotta — nem politikai pártküzdelmekben, hanem munkaközben ismertem meg“. És ez lett az ő nagyságának forrása, ebből a forrásból eredt az az erő, amellyel viharokat tudott lecsendesíteni, emberi indulatokat tudott elsimítani és minden energiát, amelyet előbb gyűlölködésre, ellenségeskedésre pazaroltak, a köz szolgálatába tudott parancsolni. Egy esztendő múlva érdekesebb olvasmányt keveset találhatnánk, mint amilyen az a bemutatkozóbeszéd, amelyet Ripka Ferenc mondott a főpolgármesteri szék elfoglalásakor. Akkor egy kicsit kételkedve fogadtuk szavait, de Budapest polgársága imádságos óhajtással kívánta, hogy hátha mégis beválna mindaz, amit Ripka Ferenc Budapest konszolidációjáról álmodott. Alighanem ő maga volt egyedül, aki biztosan hitte, hogy meg tudja majd fékezni az indulatokat, ki tudja majd irtani a politikát és az egymástól világrésznyi távolságba eső elveket közös marsra tudja majd kényszeríteni Budapest nagy érdekeiért. Ha visszatekintünk egy vagy két esztendőre, amikor kormánybiztosi, illetve főpolgármesteri működését megkezdte, ma már nyugodtan bevallhatjuk, hogy egyikünk sem látta előre a konszolidációnak megerősödését, az alkotó munka megindulását, a felekezeti és társadalmi béke talpraállását, a pártok között lévő válaszfalak olyan leomlását, mint ami- ■ lyet Ripka Ferenc rövid idő alatt igen egyszerű eszközökkel el tudott érni. Mert nagyon egyszerűek voltak a Ripka Ferenc eszközei. Az ő arzenáljában nem látunk különleges harci szerszámokat. Egy meleg emberi szív, egy tiszta agyvelő, egy jószándékú lélek ez az egész ember, aki ezekkel az eszközökkel csodákat ért el. Nemcsak pártokat, nemcsak embercsoportokat tudnánk mutatni, amelyeket lecsendesített, de rá tudnánk mutatni egyes emberekre is, vezető egyéniségekre, akik Ripka Ferenc hatása alatt úgy megváltoztak, hogyha tükörbe néznek, nem ismernek rá egy esztendő előtti képükre. Az elvadult érzések oroszlánjai közé lépett be egy esztendővel ezelőtt Ripka Ferenc és az oroszlánok nem falták föl, de ő szelídítette meg őket. „Támogassuk egymást nem egymásért, hanem Budapestért. Ránk van bízva most a sorsa és tőlünk kérik szóimon, hogy mit tettünk vele". Ezekkel a szavakkal vette át Ripka Ferenc a főpolgármesteri széket. Talán a pártok, amelyek akkor még elkeseredett Az utolsó közgyűlés... Zsúfolásig telt padsorok. izgalomtól kipirosult arcok. Az ember úgy érzi, hogy a felfogások között alig vannak ellentétek. Hogy mind a két oldalon csak vélt sérelmekről van szó és mégis izgalommal, elektromos feszültséggel van tele a közgyűlési terem levegője. Felirat, vagy panaszirat? Ez itt a kérdés. Az emberek már egészen megfeledkeznek, hogy miről van szó, a hatalmas jogi fejtegetések útvesztőiben szinte elveszik a dolog lényege. A részletek megölik magát a szőnyegen forgó kérdést és a telt padsorokban, mintha tükör előtt készülődnének a bajkeverők, a mindenkori viharok felidézői. A hétközben gondosan vattába csomagolt felháborodásokat, mintha kiteregetnék a padokra, hogy onnan, majdha elérkezett az ideje, tüzesen, rakétásan sisteregjenek át a túlsó oldalra. Az objektív szemlélő legalább úgy érezte, hogy a viharnak és a botránynak, amely csúnyán megtarkította az utolsó közgyűlést, mintha mesterségesen vetették volna el a magját. Méltóságteljesnek ígérkezett ez az utolsó közgyűlés és csak Ripka Ferenc í ő p o 1 g á r m e ■ s t ie r tapintatán múlott, hogy nem fulladt műviharba és csinált botrányba. * A nagy összecsapás a belügyminiszternek a státusrendezésre vonatkozó rendelete körül fejlődött ki. Jobboldal és baloldal között nagyon csekély volt a véleményeltérés. Egyetlen ntiansz választotta el a két partot és a két partról mégis elszántan küzdöttek egymással az emberek. A baloldali blokk úgy találta, hogy a belügyminiszter rendelete, amely nyugalomba küldi a harmincöt évi szolgálati időt, vagy a hatvanadik évet betöltött tisztviselőt, sérelmes az autonómiára. Ugyanez volt a véleménye a Wolff-pártnak is. A különbség csak az, hogy Wolffék feliratban kívánták kérni a belügyminisztert, hogy vonja visszá rendelkezését, amivel szemben a blokk panaszirattal akart fordulni a belügyminiszter rendelkezésével szemben a köz- igazgatási bírósághoz. Szinte nehéz megérteni, hogy e körül a nüanszbeli különbség körül miként fejlődhetett ki olyan éles harc, amilyen talán még nem igen kerítette hatalmába az új rezsimben a közgyűlési termet. A szónokok legalább, akik a vitában részt vettek, előkelő és magasnivójú vitát produkáltak, izgató, lázító anyag nem volt a beszédükben és mégis percek alatt fellángolt a vihar, amikor szavazásra került a sor. A baloldalról B a r a c s Marcel, a jobboldalról Wolff Károly volt a vezérszónok. Mind a kettő megmaradt az elvi harc előkelő frontján. * A csöndes, nyugodt és emelkedett vita közben azonban a baloldal már erősen idegeskedett. D e következett a névszerinti szavazás. daccal néztek egymással farkasszemet, frázisnak érezhették ezeket a szavakat. Budapest polgársága azonban mélyen a szívéből jövő hangoknak találta Ripka Ferencnek ezeket a szavait. A közhangulat, Budapest népének parancsoló akarata adtak szárnyakat á főpolgármester gondolatainak. És ez a közhangulat, ez a parancsoló akarat adott erőt Ripka Ferencnek arra, hogy egy rövid, egy nagyon rövid esztendő alatt megvalósítsa azt, amit olyan megvalósíthatatlannak kellett tartani az elindulás pillanatában. Egy esztendő sikereit Ripka Ferenc szerénysége nem engedi megünnepelni. de Budapest népe mélyen érzi a szívében, hogy Budapest főpolgármestere egy esztendő alatt többet ért el, mint amennyit emberi erővel elérni lehet. Budapest főpolgármestere elérte azt a nagy megbékélést, azt a nagy harmóniát, amelyet csak egy milliós város lakosságának egyöntetű akarata valósíthatott meg. Ennek a milliós városnak kiválasztottja lett egy esztendő alatt Ripka Ferenc. Mind a két oldalon megérzett, hogy döntőnek tartják az eredményt. Erőpróbára készülődtek és mindegyik oldal sietve terelte be az ülésterembe a maga embereit. A névszerinti szavazás alatt azután tetőpontra hágott az idegesség. • Egyszer jobbról hangzott egy „nem“, egyszer balról egy „igen“, mert a szavazás arról szólt, hogy a közgyűlés elfogadja-e Baracs indítványát, vagy sem. Az igenek és nemek szabályos időközökben némi kihagyásokkal, gyorsan követték egymást. A vihar szele akkor szántott át először a termen, amikor R á s ó Lajos nevét olvasták, aki mint az Ügyvédi Kamara képviselője ül benn a közgyűlésben. R á s ó nemmel szavazott, mire a szocialista padokról elhangzott az első terrorisztikus kiáltás: — Hallatlan, hogy az Ügyvédi Kamara képviselője az autonómia ellen s z av a z! A jobboldal viharosan kiabált vissza, a középen pedig méltatlankodva csóválták fejüket a mérsékeltek. A jobboldal közben mindegyre agresszívebb lett. Amikor a tanácsnokok szavazására került a sor, a viharos jelenetek egymást érték. S i p ő c z polgármester nemmel szavazott, amit nyugodtan vettek tudomásul a baloldalon is. Fol- k u s h á z y és B u z á t h alpolgármesterek, akiknek nyugdíjazása forgott kockán természetesen tartózkodtak a szavazástól. A tanácsnokok közül egy-kettŐ szintén nem szavazott, a többiek pedig nemmel szavaztak. A nemmel szavazókat valameny- nyit provokáló és ócsárló kifejezésekkel illették a baloldalról. A jobboldal mindezt fojtott haraggal nézte és a botrány akkor tört ki, a rn i k o r Rupp László VI. kerületi elöljáró nemmel szavazott. A demokrata padok felől viharosan rohant előre és az elöljáróval szemben állt meg Kabakovics József, aki kipirult arccal kiáltotta az elöljáróra: — Itt a főváros autonómiája ellen szavaz, de a szegény piaci árusok kenyerét elveszi! A kórus pedig kitünően működött. A baloldalról dühösen kiabáltak az elöljáró felé: — Pfuj, pfuj! Rupp László sápadtan, szótlanul ült a helyén. A balodalon K1 á r Zoltán és Magyar Miklós a padra ugorva, éktelenül rázták öklüket és mögöttük megmozdul az egész mező. Kiár Zoltán tajtékzó dühvei kiabál Rupp felé: — Piszokság! Gyalázat! Takarodjék maga piaci hóhér! Most tumultuózus jelenetek kezdődtek. A még mindig farkasszemet néző Rupp és Kabakovics köré hatalmas embergyűrű csoportosul. A padok tetején állnak és úgy kiabálnak egymásra. Rupp Lászlót a Wolff-pártiak csopartia veszi körül, akik közül May Vilmos, volt törvényszéki bíró kiabál Kabakovicsra, aki szintén törvényszéki biró volt még néhány évvé! ezelőtt. Pihenő előtt vitézi tornára keltek a városatyák Az utolsó közgyűlés szenzációi — A blokk pirrhusi győzelme
