Fővárosi Hírlap, 1925 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1925-04-09 / 14-15. szám

7 %ttdaps£st,: T92S'április' 9. A magyar nótahöltfi a koporsónak dolgozik Már virág se nyílik a magyar nóta sírján, — mondja Pintér Imre Az öregur, Pintér Imre gyönyörű szál alak- ián nem látszik az idő, amely elsuhant fölötte azótá, hogy búcsút mondott a váci nagykapunak, hajóra szállt és lejött ide Pestre, hogy t i z e n h a t es z- ‘t end ős korában beálljon a Népszínház kóristái közé, v Mert én bizony nem voltam színésznő vendék mondja Pintér Imre, — nem voltam szinitanodás diák, csak úgy születtem tirre a pályára. Vácott szál­lodája volt boldogult édesapámnak: a „Fehér hajó“, itt mulattak csténkint a pesti nemtesurak, akik fel­jöttek Vácra egy kis vigságra, egy pohár borra, itt muzsikált az ezeresztendős Magyarország legjobb cigánya: Banda Marci és bizony néha-napján az öreg József főherceg fogatának négy lova is meg­torpant a vendégfogadó ajtaja előtt, mert József apánk is szerette az apámat, meg a Fehér hajó-t, meg a kompániát, amely ott összegyülekezett. , _ Egyszer eljött a váci színházba vendégszere­pelni Tamás s y, meg Szántó Bandi. A Duna fölött már hajnali vörösségbe borult az ég boltozatfa, ők ketten még mindig ott ültek a vendégfogadó ía- ióeáján, de bizony már nem tudtak danolni, mert a bor, amelyből jókorákat ittak estétől fogyta; nem akarta megoldani a nyelvüket. — Édes öcsém, d a n o 1 j á 1 valami m a- ■jg.yar szomorút — szólott hozzám Szabó Bandi — mert mink ketten már nem bírjuk a j n ó t a s z ó t. — Jól van — mondtam — és elkezdtem éne­lkelni a „Kidőlt a fa m;andolástól“-t. Amult-bámult Tamássy, amikor (meghajlottja a • hangomat. | . —. Hallod-e, gyerek? Úgy énekelsz, lm int jómagam. Reggel iilj hajóra, (gyere be ■] Pestre, menj e! Blaháné nemzetes asszonyhoz a Jó- kai-házba, mondd meg neki, hogy én küldtelek, fa- | rágjon belőled kórusfujót a Népszínházban. A szerződés-stambüja 1 Reggel fölcihelödtem és búcsúszó nélkül ott­hagytam a sáros várost, felkéredztem a hajóra és pestre jöttem. A délelőtti utcán álmosan és fáradtan kocogtam üégig, mígnem az árvalányhajas rendőr szives útba­igazítására eltaláltam Blaháné asszonyhoz. — Instálom alássan, Tamássy ur küldött., hogy tessék engem behozni a. Népszínház kórusába. ■ A gyönyörű asszony mosolyogva simította meg hajfürtjeimet. — Hát komédiás akarsz lenini, édes­öcsém? — mondta szelíden. — Az én, tekintetes asszony, mindhalálig. H a a z nem lehetek, nekimegyek a váci kotró­nál a habos Dunámnak. — Jó van hát kisfiam, majd meglátjuk mit tu- -dok belőled faragni. Dalolj el hamarjában egy nótát. — Instálom alássan, dalolnék én — mondtam, —• nlv"n száraz a torkom, az úttól, hogy beszélni se tudok. — Akkor igyál egy kortyot., — szólt a nemzetes asszony és megkínált egy pohár borral. Leült a pamlagra, én meg elébeállfem. egy ki­csit megköszörültem a hangomat, aztán eldaloltam, hogy „A C s a p-u teán vége s-v égé s-y égig1’ nótát A nagyasszony összecsapta a kezét: — Gyerek, te kész színész vagy! Ülj ie a pamlagra, én meg majd elküldök Puks Ferenc, meg Erkel Elek karmester urakért és előttük is eldanolod a nótát. Ha nekik megtetszel, holnaptól kezdve már a Népszínház tagja vagy. Nem telt. bele, csak egy fertályóra, a két szigorú ur ntár kocogott az ajtón. — Imhol vagyunk, tekintetes asszony — mond­ták a karmesterek, — eljöttünk meghallgatni a lur­kót, Tamássy már annyit beszélt róla a színházban, hogy már valami uj cso­dától kell tartanunk. Erre én megint kiálltam a szoba közepébe és .elénekeltem: A csap-utcán végestvéges-végig Minden kiskapuban virág nyílik, Minden kiskapuban kettő-három, Hej, csak az enyém hervadt el a nyáron! — Eszem a sziveid, lelkem-aranyom, de gyönyö­rűen énekelsz — szólott Blaháné és megcsókolta a homlokomat. — Délben bementem a színházhoz. Kézen veze­tett Blaháné, a patrónusom. Mindjárt szerepet is kaptam, este már én játszottam a -.Comevillei ha- rangok"-ban a csőszt. Ez amolyan néma szerep. Azt mondják neki: .Nyisd ki 'az ajtót. Enne ő ki­nyitja, meg szó né 1 k ü 1 becsukja. Igen ám, 'de én nem álltam meg szó nélkül és mikor azt mondták nekem, hogy nyissam ki az ajtót, imigyen szóltam: —: Kinyitom én szívesen. A népszínházi szépnapok L u k á c s y Sándor, a rendező, dult-fult mér­gében. — Te 1 ó k ö t ő, hiszen ez nincs benne a szerepben Hogy mertél akkor meg­szólalni? — K é r e m a 1 á s s'á n — mondtam megrémülve, csak nem kezdhetem szótlanul a pá­lyámat. Ezt a mondásomat mindjárt elbeszélték szana­szét a színház világában és este, amikor a színészek átvittek engem a mai Keszely-vendéglő helyén levő „S v á b*‘-kocsmába, már ujjal mutogattak rám az emberek: I — Ez a C o r n e v i 11 e i harangok némája, aki megszólalt. E város akkor jókedvben és dalban úszott 'és Pekáry kapitány ur boldog volt, ha a sudár ter­mem rendőr részeg embert cipelt be a kóterbe. — Hadd múlás sia nak az én derék m a- g y a r j a i m — mondta és abban az időben csend- háboritásért vagy botránytokozó részegségért sen­kit meg nem bűntetteik a rendőrök. De nem is lehe­tett, mert mintha az egész város virágba borult vol.ru.; mindenki kacagott itt nálunk és a gondnak, meg a bűbáuatnak még a hírét se ismerte senki és harminc forintos fizetéssel olyan büszke volt a kó- risiía, mint manapság a vicispán. Odaát a „Sváb“-kocsmábnn esténkint összegyü­lekeztek a színház halhatatlan nevű művészei, meg néhányan a kóristák öreigebbjied: Makó Lajos, Barna Izsó, Tiszui Dezső, Hatvani Ede, meg én, a gyerek. Odajárt aztán hozzánk a boldog em­lékezetű K 1 é h István városatya, akinek szive me­legen izzóéit a színészekért, meg Márkus József, a polgármester, aki minden bemutatóra egészbe, sütött pirospozsgás malacot küldött a primadonnának,, Pe­káry, a rendőrkapitány, Batthyány Elemér gróf, meg Károlyi Pista, és néha beköszöntött a kis kompániába odaátról, Aszódról Podmaniczky Erigy.es. a pepitaruhás báró, akinek gomblukában tólen-nyáron piros szegfű díszelgett. Itt mulattunk mi néha hajnalig s amikor a kávéházakat, meg az éttermekéi: bezárták, ide jött el hozzánk űz öreg R a d i c s, meg az öreg Berkes, nreg R á c z Pali, me® Banda Marci, aki akkor már úri, pesti cigány lett, hogy megtanítsuk őket az uj magyar nótákra. Délelőtt próba- volt a Népszínházban, éjszaka meg a cigánybandákat tanítottuk azokra az örökszép nótákra, amelyek a halhatatlanságéi s melyeket soha, de soha nem fognak elfelejteni. Ebből a kis­kocsmából indult el hóditó írtjára a „Magosán repül a daru, szépen szól1’, a „K alapom s z e m e in ,r e vágó m“, a „C s e r ei b o ® á r, sár­ga cserebogar“, a „Megérem én azt az időt, meg a' „Feketeszáru c s c r e| s z u y e“, .itt. tanultak meg a cigányok minden magyar nótát, amelyet az országban énekeltek alig néhány nap múlva. Nem kellett akkor kotta, meg zeneiskola, eleven kották segítségével terjedt a nótaszó. Tíirr tábornok es Rudolf trónörökös — Egyszer-másszor eljött hozzánk Tíirr István generális is. Az óriási fröccsöí szerettei. Hat kraj­cárért mérték. Megevett hozzá egy pörköltet tizen­három krajcárért, azután fölállt az asztalfőnél és ki­jelentette, hogy minden színész, aki öt ven forintnál kisebb gázsit kap, az ö költ­ségére ehe t-ii hat mindent, amit s z e m e- szája ni e g k i v á n. Akár libacombot is, meg idei salátát. , — Egy alkalommal a palotai erdőben majálist ren­deztünk népszínháziak. Reggel felé bepityókázva jöttünk be Palotáról, mind akik ott voltunk, hatal­mas csoportban, végig a széles pesti utcákon és a Hatvanil-utcán át igyekeztünk Budára, a Rác-fürdő felé. Amint a Mágnás-Kaszinóhoz értünk, megnyílik az épület nehéz tölgyfakapujá és kilép azon Károlyi Pista gróf egy katonatiszttel, aki bizony kerek jó­kedvében lehetett, miért sapkája fordítva pihent a fején. A rendőr, aki velünk jött. hogy baja ne es­sék, oda is ment hozzá és nagy reverendával arra kérte, hogy fordítaná meg sapkája sild­jét, mert i g y mégse i 11 q n d ö a nemes fő­város utcáján mutatkozni. — Hagyjon békében, édes jó barátom. Jó ez nekem így is. — De az áldóját, nem jó ez igy, mert a főkapi­tány ur engem csuk be érte Kicsoda az ur? A katonatiszt elmosolyodott és szerényen szó­lott: — Hagyj a csak bátyám, ha baj lesz, majd elintézem. Én Rudolf trónörökös vagyok. — A szinészség, ahogy megtudta, hogy' a Jó­kedvű katonatiszt Rudolf trónörökös, olyan éljen­zésbe csapott, hogyr csakúgy rengtek az öreg vá­ros régi falai!. — A Népszínház egyébként ekkor virágkorát élte. A „Boccacció“, ,A sárga csikó“ hatalmas dia­dalokat arattak s a diadalok középopntjábam mint egy királynő állótt a minden idők legkiválóbb mű­vésznője: Blaha Lujza. De szeretnék a királlyal beszélni... — Ezt is el kell még mondanom, mart kikiván- kozik belőlem és nagyon hozzátartozik a régi Pest már-már egyre halványuló fotográfiájához. Egy időben határtalan izgalmat keltett Magyarországon, hegy a przemysli várban egy őrmestert, aki kutyául bánt a magyarokkal, lekaszaboltak a huszárok. A .huszárokat a katonai biróság hí-lálra itéltie s az egész ország felzudult a kegyetlen ítélet nyomán. Minden megmozdult a huszárok érdekében, de a ka­tonaság hajthatatlan maradt. Egy alkalommal, ami­kor a Népszínházban „A piros b u g y e 11 á r i s“ ment és I. Ferenc József is megjelent páholyában, a birónéc Blaháné játszotta, aki híven ragasz­kodva a szöveghez, odaállott a rivalda szélére s a kiirályr felé fordulva elénekelte: „ ... de szeretnék a királlyal beszélni... Adjon pardont az én kedves rózsámnak, Meg annak a tizenhárom huszárnak...“ Mint a hangyaboly mozdult meg az egész néző­tér. A közönség felugrált heilyeiről és k e n d ő lo­bogtat áss a 1 adták tudtára Blaháné- nak, hogy megértették a dal célzatát. A király maga Is meghatódott és páholyából kiha­jolva tapsolta B 1 a h á n é t, aki talán soha életében nem játszott jobban, mint ezen az estén, amikor a przemysli vértanuk életéért könyörgött. A másnap reggeli lapok már hírül hozták, hogy őfelsége a király a legkegyelmesebben megkegyel mezeit azoknak a Przemyslben állomásozó huszá­roknak; akik megtámadták cseh őrmesterüket, mert az a szenvedő magyar katonákat szakadatlanul üíötte-veríe. A Népszínház után vidékre kerültem, végigjár­tam az egész országot, majd Kolozsvárról újból fel­jöttem Pestre a Népszínházhoz és ott is maradtam addig, amig be nem csukott a nemzetnek ez a temp­loma, Meghalt a magyar nóta — Nékem az a szerény véleményem, hogy a magyar nóta innen Pestről indult ki az ország négy sarka felé, a1 Népszín­ház volt a bölcsője a nótáknak, amelyek aztán a vidék városaiban, meg falvaiban öregedtek meg. Amikor meghalt a Népszínház, a szemfödő rá­borult a magyar nótára is. és ha most a vidék egyik­másik fatvában születik te egy-egy uj nótái, egy-egy uj hallgató, vagy egy-egy uj csárdás, az már nem kerül föl Pestre, mert ezek a mai kacskaringós nó­ták nem engedik keresztül a vámon. Itt Pesten a magyar nótaköltők szorgalmasan dolgoznak ugyan, egy-két szép nóta születik is, de én mégis iazt mon­dom, hogy a magyar n ó t a k ö 11 ö a koporsó­nak d o i g o z i le, m ért amikor a nótáját megírja, már rászabhatja ia halotti in­get is. A mai miidal nem örökéletii. Egy-két hó­napig, egy-két évig él csak, aztán elfelejtik és soha­sem beszél róluk többet, senki, mig a régi népdalok, amelyekre mi ia Sváb-ban tanítottuk hajdanában a cigányokat, öirökéletüek, halhatatlanok. A magyar nóta nem is támad föl soha többé, ha csak fel nem támasztják a népszínműveket is, hiszen ma már angol tánc kell, meg sírni, meg a jó isten tudja micsoda, ma már v i r á g s e nyiiik a ma­gyar nóta sírján. Könnyezni kezd az öregur. Pintér Imre. csen­desen siratja a régi Pestet. , Kardos István. MAGYAR ŐSTERMELŐ RÉSZVÉNYTÁRSASÁG BUDAPEST, V., SZÉCBENYI-UTCA 1. Telelonszámok: 154-44, 154-45, 87-82, 153-25. MIS1ALKÄ TESTVEREK RESZELŐ- ÉS SZERSZÁMGYÁR R.-T. BUDAPEST, V., ZÁPOLYA-UTCA 34, TELEFON : 184—71. telefon: 48-21, 191-46 Sürgönyeim, LUXAUTÓ MERKÚR RÉRAUTÓÜZEM íüsj=

Next

/
Oldalképek
Tartalom