Fővárosi Hírlap, 1923 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1923-03-28 / 13-14. szám
Budapest, 1923 március 28. 3 No de mi nem vágyunk elfogultak és kénytelenek va,gyünk megvédeni Wolff Károlyt. Azt üzenjük a megbántott kisasszonyoknak, ne sértődjenek meg ai városházi 'vezér kiszólásán, mert nem is ö reájuk haragudott, hanem a siklóra, amelyen — nem tudott feljutni a miniszterelnöki palotába. A kikötő sorsa Irta : Dr. Déri Ferenc, ny alpolgármester A budapesti kereskedelmi és ipari kikötővel szemben úgy vagyok, mint az a szülő, aki gyermekének a sorsát a távolból is szivbeli szeretettel és figyelemmel kiséri. Talán nem szerénytelenség, ha ezt a hasonlatot használom. Hiszen csak most látni igazán, mennyire döntő volt a kikötő sorsára nézve, hogy annak idején! a terv testei öltött és az építés megindult, mert ha akkoriban meg nem történik, azóta bizonyára meg! nem kezdődött volna, s ma aligha beszélhetnénk a kikötőépités folyamatáról. Megvallom, jól esik az a tudat, hogy a munkának, amelyet a kikötő megvalósításának szenteltem, megvan az az eredménye, hogy az építés megindult és most már a befejezésig meg nem állhat. Nem veheti tőlem senki rossz néven ezt az érzést, hiszen ezzel a munkámmal sem szereztem a magam számára semmi egyebet, mint a hazánk és városunk iránt tartozó kötelesség teljesítésének a tudatát. Azaz hogy valamit mégis szereztem. Egy Írást, amelyben a minisztertanács „a budapesti kereskedelmi és ipari kikötő országos fontossága munkálatainak az előkészítése és folyamatbatétele körül nagy szaktudással és fáradhatatlan munkássággal végzett önzetlen szolgálatokért" köszönetét, és elismerését fejezte ki. Ez is 1920-ban történt. Azt olvastam legutóbb, hogy a fővárosi helyi kikötő olyan stádiumba jutott, hogy a 700 folyóméteres parttal elkészült, sőt a rakpartmenti vágányok is le vannak fektetve és a Dunaparti teherpályaudvarral összekötve, úgy, hogy az a tranzitó forgalomra és a szabadban való tárolásra felhasználható. Ebben igy, első hallásra és némi magyarázat nélkül ellenmondás látszik. Mert a helyi kikötő is mécs és a tranzitó vagy * tároló kikötő is más. A helyi kikötő rendeltetése ugyanis az, hogy kielégítse azokat az igényeket, amelyekre a főváros mentén elvonuló dunai rakodópartok már elégtelenek és az azokon létező, nem modern rakodó-berendezések nem képesek; vagyis a helyi kikötő a helyi forgalom lebonyolításának az igényeit van hivatva kielégíteni. Azonban már az eredeti koncepció szerint is eleve gondoskodás történt arról, hogy a soroksári Dunaág balpartjáni létesülő helyi kikötőben a csepeli kikötő létesítéséig a tranzitó forgalom is a lehetőséghez képest lebonyolítható legyen. Ha tehát a fővárosi helyi kikötőnek az országos tranzitóforgalom céljára való átengedése egyfelől csak részleges, másfelől csak ideiglenes és átmeneti, akkor nincs aggodalomra ok. Ellenkező esetben az a veszedelem fenyegetne, hogy a sok áldozat, sok munka és költség dacára nem lenne Budapestnek sem helyi kikötőié, mert lefoglalná a tranzitó forgalom, sem megfelelő tranzitó-kikötője, mert hiszen az erre a célra kicsiny és tökéletesen be nem rendezhető. Azt is olvastam, hogy felmerült olyan nézet is, hogy felkéressék a kormány, hogy a csepeli kikötő építésére nézve egy francia vállalkozó társasággal tervezett szerződést ne kösse meg és a csepeli kikötőt ne építse meg. Az ebben fogjlalt két álláspontot azonban; szét is lehet választani. Az ország és a főváros közgazdasági fejlődése szempontjából nagy hiba volna, a kormánynak a kikötő megépítésére vonatkozó készségét és buzgalmát lankasztani. Ilyen nagy alkotásnál, ha célt és eredményt akarunk elérni, inkább mindig buzdítani kell. Nagy tévedés volna azt hinni, hogy az eredetileg a helyi forgalom igényei számára tervezett kikötő elegendő lesz a tranzitó és az ipari kikötő céljára is. Az erre a célra egyrészt túlságosan, kicsiny, másrészt a megfelelő raktárakkal fel nem szerelhető. Már pedig meg nem felelő keretekbe szorítani a kereskedelmet és az ipart, talán többet ártana, mint használna. Ha az ipart és a kereskedelmet felvirágoztatni, s a Dunafo- Iyamban birt közlekedési utat kellőképen kihasználni akarjuk, sohase szabad egy percre sem elejteni a nagy kereskedelmi és ipari kikötő megépítésének az ideálját. És ha átmenetileg és ideiglenesen el is kellene fogadni egy kisegítő kényszerű megoldást, azalatt is mindig hangoztatni kell, hogy so/ic^még rövid időre se menjen feledésbe a nagy rnu folytatásának és bi’íejezé- sének a szüksége. Már ami a fentebb említett álláspont másik részét illeti, azt hiszem, hogy az vitatható, helyes-e az ilyen nemzeti alkotás megvalósítását idegen vállalatra bízni. A kérdés különben valószínűleg azon dől el, lehet-e az ország erejéből megvalósítani,- mert ha igen, bizonyára minden magyar ember inkább áll emellé a megoldás mellé. Abban a memorandumban, amelyet a kikötö- épités folytatása érdekében intéztem rnég annak idején a kormányhoz, én is azt igyekeztem bizonyítani, hogy az lehetséges. Nem tudom, milyen stádiumban van a külföldi vállalkozókkal tervezett szerződés ügye. Ha a tárgyalások állása még megengedi, a kormány bizonyára figyelmére fogja méltatni a főváros közgyűlésén elhangzott álláspontot is és az összes lehetőségek mérlegelésével fog dönteni. Minden magyar ember örömére szolgálna, ha ez a döntés a hazai erőkkel való megépítés lehetősége mellett bizonyítana és a magyar kereskedelem és ipar szolgálatára rendelt nagy alkotás megvalósítását biztosítaná. Csak épüljön meg a nagy mii és lépjen ez is magyar hazánk iijraielépiilésének a szolgálatéiba. Nincs kívánság, amely ennél inkább élne a magyar ember szivében, nincs, amely bensőbb és aktuálisabb lenne a feltámadás és szeretet ünnepének a küszöbén. Még egy meghiúsult ostrom Maüdátum-meg-hosszabbitás, vagy a választójog reformja? A városi politika exponensei igeii élénken foglalkoznak Wolffék szombati vizitjével, amelyet szombaton gróf Bethlen István miniszterelnöknél tettek. Úgy látszik Wolff Károly, mielőtt végleges fakarodóba fújna dicsőséges, városházi tevékenysége után, legalább vert serege; számára szeretné megmenteni, ami még megmenthető. Eddig megelégedtek azzal, hogy a miamdátum-meghosszabbitásiról, meg a választási törvénynek a, maguk szájaize szerint való reformálásáról Rakovszky Iván belügyminiszterrel tárgyaltak. Itt azonban aligha érhettek el sikert, ezért kellett a kabinet elnökéhez fordulni, aki ‘Deáütóía voassermannig Irta: Pogány Béla. A szerkesztőségben ültünk és beszélgettünk. Politikai bölcsességről volt szó. N|em a maiakéról, hanem a régiekéről. Valaki Deák Ferencet, az „öreg urat“ emlegette. Komoly és bölcs szavak hullanak, odakint pedig mosolyog a napfény, amely mágnesesen húz a? ablakhoz. Ott állok a nyüzsgő Andrássy-ut fölött, behunyom a szememet, csak a zsivajt hallom, csőik a map fényessége izzik 'át vékony szemhéjamon. A napfény színei, a tömfeg zenéje messze ragadnak. Én nem besizélek róla, de én látom az „öreg .ur“-at.... Beteges már, de a tavaszi napfényt szereti még. Ott döcög az omnibusz, amely Deák Ferenc kedvenc közlekedési eszköze. Az aszfhma erősen szorongatja a tüdejét, de az omnibusz! rázása nem kellemetlen neki. Megy a liget felé. Az egykorú krónikás azt irja az öreg urnák erről az omnibuszon való utazásáról, hogy ez a „demokrácia diadala.“ A demokrácia diadala azonban tovább is folytatódott, mert a haza bölcse, amikor leszállt az, omnibuszról, határozott léptekkel indult meg egy nyirfavesszőből font szék felé, amelyben elhelyjezkedve első dolga volt napi tiz krajcár adományát átnyújtani a félkarú honvédnek, aki — mi tűrés-tagadás benne — bizony történetesen zsidó volt. Őrákhosszat ült a nyir- favesszős kiairosszékben Deák Ferenc és körülötte hatalmas élet fejlődik ki. Rajokban jönnek a politikusok, akik hódolattal várják a mindennapi anekdotát. Az öreg ur köhécseli imitt-amott, de azért az amlekdőta jóízűen, kedvesen sikerül. A politikusok harsányat kacagnak, az öreg ur pedig fölemelkedik és megindul az omnibusz felé. A politikusok tömege utiána zudul és boldog, aki környezetéből fel tud fura- kodni az omnibuszra. AjZi |egész liget érdeklődése a poitikusok és elsősorban Deák felé irányul. Nem hiába jegyezték (fel, hogy Batthyány püspök után, aki megteremtette, Deák Ferencnek köszönhet legtöbbet a üget, mert ő tiette népszerűvé, hiszen „még a ringelspielek is fényes napokat köszönnek neki.“ Az omnibusz döcög, döcög, mígnem a Harmincad- urtcánál megáll. Itt száll lie Deák Ferenc és társasága. Gyalogosam sétál el az Angol-királynéig, ahol elválik barátaitól és a történelmi nevezetességű szobájába vonul vissza. Hagyjuk pihenni az öreg urat és ha' miár itt járunk a Harmincadi-utcánál, péntek lévén, nézzük meg a pesti hetivásárt. Az (egész Belváros, a városház tere, a plébánia piaca, a Hal-tér, a Duna-utca, a kéményseprők sikátora és az, egész hosszú rakpart, le a vámházig, mind vádár. Már szürkületkor döcögött ide a kocsik, kordék végtelen soma,, nyikorgóit a talyíga. A Dunán dereglyék vonultak fel. És minden közlekedési alkalmatosság tide van kosárral, ketreccel, boritóval, sajtárral, dézsával, puttonnyal, ibrikkel, fazékkal, bográccsal. Pest ma egy hétrevalót vásárol. Tolongás, futkározás, kiabálás, visitás, gágogás, kukorékolás mindenfelé. A virágot a Városház-tér baloldalán árulják. ,,A Városház-tér fele kék, mintha most húzták volna ki Goldberger de Buda kékitőjéből. Kék harisnya, sárgapöttyös kék ruha, kék posztó- hacuka. kék fejrevaló alföldies és tótos kendőkötési vegyülettel, melynek eredményeképen hátul két nagy fül pompázik s mindehhez még a kék szemek....“ A vajait, túrót, birsalmát, szőlőt, diót svábok árulják. Egy termetes hölgy haragosan kiáltja: — Egy forint húsz a vajnak fontja. — Schauen‘s dass weiderkommen! — rikolt utána ai svábleány. A plébánia és városház között magyar szó hangzik. Kenyér és cipő között járunk. A vargák sorában még akad német, de a kenyeret magyarul árulják. Soroksár és Vác versenyeznek. A soroksári rozskenyér fényes, lapos, tömött, a a váciak ezzel szemben puffadt, héjába alig férő, finom gyürkés cipót árulnak. A kenyérhegyiek mögött a baromfivásár tűnik fel. Három forint negyven krajcárért adnak hatalmas pár pulykát. A Plébánia-tér jobboldala a henteseké. Sátrak alatt piroslik az oldalas, fehérük a zsiradék, áll garmadában a tepertő, lóg néhai borjak teteme, hever a kövérkés sonka. A plébánia előtti téren kiterített ponyván imakönyveket, olvasókat, szentképeket árulnak. És rámábaioglalásra kínálkozik a „Házi áldás“, ezzé] a felirattal: — Családi áldás, melyet a boldogságos Szűz hívei szombat este leköniyörögnek. A Dunapart a pesti vidéké. Tele van gyümölcsöséi, szappannal, garmadában álló káposztával, tökkel, uborkával, üveggel, paprikával és baromfival, amelyet dömsödi, körösi, palotai és kecskeméti hangos, kereplőnyelvü asszonyok árulnak. A Hal-tér természetesen csupa hal. ide csak egyetlen idegen téved el, a palotai hagy másasszony, aki mindenütt ^ott van az egész, piacon. Es mindenütt nyújtva énekli: — Tessék hájmaat Venni! Feptőie harmincöt krajcár. Itt áll a drótos-tót, aki persze németül beszél és igyen kiáltoz egy menyecske után: Jungi frau! Es uiirtai, meg újra felsír aiz- örök refrén: — Tessék hájmaat venni! * A Uánchidtól a Petőfi-térig korzózik már ekkor is az elegáns világi, a politikusok, ..sőt a polgári dámák is, akik történetesen uj ruhájukat akarják bemutatni. Sizinte klasszikus ellentét iez a világ azzal a másikkal, amely odalent dolgozik, kínlódik és izzad. A lépcsősor alatt a rakodóparton izmos, félmeztelenné vetkőzött munkássereg hordja vállán a, zsákokat, hempergeti a ládákat, haitan cipelnek egy gyapjas- zsákot, vastargoncán tolnak becsomagolt dohánybálokat. Közöttük néhány iró és művész ur surran eh hogy az egyik hajón, amelyen jófajta szekszárdi vöröst szállítanak, egy kis borkóstolót tartsanak. Él még a Lacbkonyha is. Aki valaha a fehér cipó közé szorított ciigjány-pecsienyéből nem evett — lelkesedik Jókai — s rá hamisittatlan kecskeméti karcosból nem ivott, az nem is tudja, mivel élt Lucullus.
