Fővárosi Hírlap, 1923 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1923-12-21 / 50-52. szám
Budapest, 1923 december 21. Alkotások írta: clr. Déri Ferenc, Budapest székesfőváros ny. polgármestere. A három testvérváros egyesítésének az ötveaedik évfordulója alkalmábóJ sok szó esett az alkotásokról. Egyebek között két olyan kijelentés is hangzott el, amelyekkel szemben lehetetlen kötelességmulasztás nélkül elhallgatni bizonyos megjegyzéseket. Nem csupán az igazság érdekében, hiszen az igazságnak talán nincs is szüksége védelemre. Mert az igazságot lehet egy időre elnyomni, de ha akár koporsóba zárják Ls, onnan is feltámad és elfoglalja méltó helyét a világon. A jelzett két kijelentés egyike körülbelül azt mondja, hogy Budapest hatóságainak és tisztviselőinek a háború előtti egy-két évtizedes munkája csak épületekben, kövekben és falakban való alkotásokat hozott létre. A másik úgy szól, hogy alkotná csak kölcsönpénzzel lehet. Az egyik az igazságnak mond ellent, a másik ennél i!s veszedelmesebb, mert tagadhatatlanul bizonyos mértékű defaitizmust rejt magában. Az előre való megnyugvást abban, hogy miután kölcsönt nem lehet kapni, fölösleges az alkotásokkal foglalkozni. Pedig alkotni kell, e nélkül megáll az élet, vagy újat létesíteni, vagy javítani a meglévőt. És hogy lehetséges, hogy kölcsön nélkül, sőt pénz, illetve költségtöbblet nélkül is lehetséges, azt tapasztalatok és példák bizonyítják. De foglalkozzunk előbb az első kijelentéssel, Tévedés azt hinni, hogy Budapestnek csak épületekben vannak meg az alkotásai. Vannak intézményekben is. A kérdéses időből való pi. a napközi otthonok intézményének a megalkotása. A napközi otthonoké, amelyek rendeltetése az, hogy azoknak a gyermekeknek, akiknek napközben a szülők elfoglaltsága, vagy egyéb ok miatt nincsen otthonuk és felügyelet nélkül a rontásnak volnának kitéve, otthont adjanak az iskolában, ahol játszhatnak, dolgozhatnak, az olvasószobákban olvashatnak, sőt az étkezőben jól is lakhatnak. Vájjon nem olyan intézmény-e ez, amely méltó a nemzeti és keresztény eszmékhez? A kérdéses időben létesültek továbbá — eltekintve most az épületektől — a kisdedóvók; a polgári iskoláktól különválasztott és önállósított, tehát céljaiknak sokkal inkább megfelelő felső kereskedelmi iskolák; a szakirányú iparostanonciskolák, stb. Talán fölösleges is folytatni a felsorolást, hiszen nem a méltatás a cél, hanem csak annak a bizoii3'itása, hogy vannak a fővárosnak intézményekben Is olyan alkotásai, Józsefváros Üria: ^Pogány cBéla Bevallom, indigéna vagyok a Józsefvárosban. Mondhatnám úgy, hogy Budapestre is csak beszármaztam; de Budapest magához ölei mindenkit, a Józsefvárosban azonban ki kell állani a tüzpróbát, át kell hasonulni a bennszülöttekhez, meg kell szokni, meg kell szeretni a szokásaikat. Vándorutani egy túl a dunai kis faluból indult és a Terézvárosból, az Erzsébetvároson át jutottam el tizenkét esztendő előtt a Józsefvárosba. Itt azután végétért a nomád-élet, féktelen, forrongó, destruktiv proletár-hitem mellett is nyárspolgárrá lettem. Azzá tett engem is, mint mindenkit a Józsefváros. Mert ilyen ennek a nehezen melegedő, de örök hűséget esküvő városrésznek a levegője. Hallottam orvosi módszerről, amely a beteg tüdőt elmeszesiti, megöli: de eléri azt. hogy a betegség nem terjedhet tovább. Valahogy ilyen ez a Józsefváros is. Jön a nyárspolgárság szérumával, elmeszesiti a forrongó indulatokat és gátat vet — ahogy azt most divatos mondani — úgy a jobb-, mint a baloldali kilengéseknek. Nincs is baj addig, — mondják itt a nyárspolgárok — amig a Népszava itt van a Józsefvárosban, aniig a józsefvárosi enyhe levegőt szívják a szocialista követ urak és a Sörház-utcát is meg lehetne szeliditeni, ha egy szép napon elrendelné a székesfőváros tekintetes tanácsa, közgyűlése, vagy akár a magasságos közmunkatanács, hogy az ébredők utcája is szőröstől-bőröstöl áthelyeztessék a Józsefvárosba. Ehhez azonban nemcsak a technika vívmányai nem állanak rendelkezésre, de Wolffék sem lennének hajlandók ebben a levegőben elsorvasztani az intranzigens tájvédelmet, légióként pedig a józsefvárosiak nem engednék be a maguk városrészébe a Sörház-utcát. Mert a józsefvárosi embernél békésebb és egyben lelkesebb lokálpatrióta nincs a föld kerekségén. amelyek legnagyobb részére ráillenek a latin költő azon szavai, hogy „aere perennius“. Es most lássuk a másik tételt. Budapesten a háború előtti egy-két év alatt, kölcsön-pénznek a külön igénybevétele nélkül és lényegesebb költségtöbblet nélkül létesültek egyebek közt a következő alkotások. A fővárosi elemi iskolai helyi tanterv. Olyan hazafias és olyan erkölcsi alapokon, hogy ma is ezt használják. A szakfelügyelet Énről az intézményről a főváros közoktatásügyi bizottságának a legutóbbi ülésén a mai vezetőség úgy emlékezett meg, hogy „az 1912-ben létesült szakfelügyelői intézmény általános megelégedésre működött, egészen az 1918. év végéig'1 és javasolja, hogy térjenek vissza az 1912-iki szabályzathoz. A pedagógiai szeminárium hazai és külföldi tanügyi körökben elismerést és dicsőséget hozott Budapestnek. Polgári továbbképző iskola. Nemcsak hogy külön áldozatot nem igényelt, hanem a költségvetése fölösleggel zárult. A szakirányú ke- röskedötanonciskola. Egy fillérrel sem került többe, mint a régi, általános irányú, céljának tehát sokkal kevésbbé megjelelő e fajta iskola. A pályaválasztási tanácsadó. Sikeres működése volt, közben a zavarok Amikor beszármaztam ide és föliitött sátorfám alatt elhelyeztem az Íróasztalomat, hosszú ideig csapo- dár módon kalandoztam el más városrészekbe. A Terézváros kávéházai, a Belváros sétáló-utcái cs „mafla-sarkai“, az Erzsébetváros színházai nem szűntek vonzóerőt gyakorolni. De aztán jöttek az évek, jöttek a barázdák a homlokomon és a szétszórt fehér hajszálak a fejemen. De minden fehér hajszálért meleg emberi szivek megismerése, gazdag baráti érzések kárpótoltak és egyszer csak azt tapasztaltam, hogy este, amikor a bolygó lelkek vándorolni indulnak, megmerevedett ,a lábam a Rá- kóczi-utnál: nem lehetett áthágni a Józsefváros határát. Pedig ez a határ nem szilaj folyam, nem égbe- nyuló zordon hegylánc, csak egy képzelt demarkációs vonal, amelyen ha átlép a józsefvárosi ember, elfogja a szivét a honvágy. Aki elszármazik is innen, hazajáró lélek marad mindörökké... A Józsefvárosnak nincsenek leheiUetüftóifi szárnyú eíeme- ridái, amelyek nyáron rajokifíh röpdösnek a villamoslámpák körül és harmadnapra élettelenül hullanak le. Ez az emberi hűség városrésze, aJiol minden férfi elszánta, hogy Phüemonja és minden nő eltökélte, hogy Baucisa lesz a maga utcájának. Amit Heine Berlinről mondott, nyugodtan ráillik Budapestre is: Budapest egyáltalán nem város. Budapest csupán azt a helyet bocsátja rendelkezésre, ahol összegyűl egy sereg ember, akiknek a hely tökéletesen közömbös. Az átutazó idegen csak a hosszan elnyúló, egyforma utakat látjá, a hosszú, széles utcákat, melyek zsinórra! és többnyire egyetlen ember önkényes akarata szerint épültek és egyáltalán nem. világosítanak föl a tömeg gondolkodás- módjáról. Ami azonban áll Budapestre, az nem illik rá a Józsefvárosra. Én azt hiszem, itt használják el az emberek a legtöbb kalapot és nem tudom miért nem alapított már valaki itt kalapgyánat, hogy a más városrészekből való importot sikerüljön megakadályozni. Sok kalap kel! a józsefvárosi ember3 miatt, úgy látszik, meg kellett ugyan szűnnie, de mostanában sokat lehet olvasni arról, hogy tanügyi körök szeretnék újból megvalósítani. A testnevelesi reformok: a szabadtéri torna kiépítése, a magyar nemzeti játékok és sportok felújítása, a gyógytorna- iskola. A kerti és erdei iskola. A szünidei napközi otthonok és üdülőtelepek. A játéknapok és kirándulások intézményessé tétele. A gyermekek gazdasági munkájának a megszervezése, ami különösen a háború alatt tett hasznos szolgálatokat. És a többi. Hiszen lehetne még folytatni, nemcsak a közoktatásügy terén, hanem más téren is. De talán fölösleges, amikor ezekből a példákból Is világosan látható, hogy az alkotásokhoz nem mindig kell kölcsönpénz, sőt költségtöbblet sem kell mindig. Nincs olyan idő, legyen az bármily mostoha is, amikor ne lehetne alkotni. Ott van pl. a budapesti kereskedelmi és ipari kikötő építése, eléggé súlyos és mostoha időben indult meg. Kár, hogy nem folytatódott olyan tempóban, hogy elkészülhessen, mert ennek a műnek az elkészültével lehetett volna a legméltóbban megünnepelni és emlékezetessé tenni Budapest megteremtésének ötvenedik évfordulóját. nek, mert az adjon isten, fogadj isten sehol olyan divatban nincs, mint itt. Mindenki tudja a másikról, hogy kicsoda, mivel foglalkozik, mit ebédelt és mennyit vesztett az éjszaka a chemjn de fair-en. Mindenki bekapcsolódik itt az egymás életébe: névszerint ismerjük a konfliskocsisokat, parolával köszöutjük a rendőrt, friss pletykáért járunk a nagy- vendéglőbe, de ha komoly státus-titkokat akarunk megtudni, akkor félpár debreceni mellett meginterjúvoljuk a pitlibar friss-humoru tulajdonosát. És láttam már éjszakának évadján, hogy a házak összebújtak egy kicsit csevegni és hallottam, amikor egy piszkos, földszintes házacska fájdalmas csuklással sírta el reménytelen szerelmét a négyemeletes bérpalotának. Lelke van itt mindennek, még az élettelen tárgyaknak is. Emberek laknak itt. A demokráciáért lelkesednek és melegen szeretnek. A demokrácia az alapja minden szeretetnek, sőt azt mondhatnám, hagy maga a szerelem a demolorácia legfelső foka. Mert hogy a szerelem is benne van itt a levegőben. Csodálom, hogy úgy tavasz idején nem az ujjúkon verseket skandálva járnak itt az emberek. Nem a viharos nagy szerelmek, nem a testet véresre maró indulatoknak, hanem a finom, szentimentális, elboruló, mélyen érzett nemes szerelmek klasszikus hazája ez a vidék. Ottilia jut az eszembe. Az ábrándos szemű, tüdővészes, lenhaju Ottilia lelke suhan el a toliam fölött' Ottilia, azaz hogy Noémi. A Jókai Ottiliája, a Jókai Noémije. A nagy író legszebb, legtisztább, legromantikusabb szerelme. Finom, mocsoktalan, diadalmas volt ez a szerelem, amelyet csak — óh ez az örökség nekünk is megmaradt — a kipróbált józsefvárosi pletyka szennyezhetett be. Jókai akkoron a Stáció-utcában lakott és a Terézvárosnak volt a követe. Mint képviselőhöz, vagy mint Íróhoz for- dult-e Ottilia anyja Jókaihoz, nehéz lenne megmondani: de valószínű, hogy a nemesszivit emberbará„A közönség helytelenül fogja fel a kormánybiztos hivatását“ Beszélgetés Ters’yánszky Kálmán helyettes államtitkárral, a főváros leendő kormánybiztosával A belügyminisztérium Országház-utcai ódon épületének III. emeletén van Terstyánszky Kálmján helyettes államtitkár hivatali szobája. A belügyminisztérium V. ügyosztálya van itt, ahol a fővárosi és községi ügyeket intézik. Újonnan emelkedő fal zárja el az egyszerűen berendezett hivatali szoba ablakait, kopácsolás, lárma hangzik mindenünnen, emeletet építenek a minisztérium épületére. Kedvesen, kissé csodá kozó arccal fogad Terstyánszky Kálmán helyettes államtitkár, aki rövidesen, mint kormánybiztos fogja vezetni Budapest ügyeit. Középtermetű, kerek, nyugodt arcú férfi, őszülő szőke haja gondosan fésült, nyírott szőke bajuszában is sok már az ősz szál. Háttal ül a világosságnak, úgy hogy a félhomályos hivatalszobában alig figyelhetem meg arcvonásait. — A városi politikáról és annak feladatairól szeretné a Fővárosi Hírlap olvasóközönsége Méltóságod véleményét hai'ianí. — Milyen alkalomból? — kérdi mosolyogva. — Mint a főváros leendő kormánybiztosától!... — Látja, ez az! Leendő... ön éppen olyan jól lehet Budapest kormánybiztosa, mint akár én. — Politikai körökben eddig megcáfolatlanul tartja magát a hir Méltóságod kormánybiztosságáról, hamarosan itt van december vége és a kinevezés minden bizonnyal meg lesz a napokban! — Ma december 19-ike van, még 12 nap mnlva lesz csak vége az esztendőnek, azalatt sok minden történhetik, — válaszolja derűsen. — Beláthatja, hogy addig, amig a kinevezés nem tény, semmi nyilatkozatot nem tehetek. — Akkor arra kérjük Méltóságodat, Legalább egy fényképet adjon. Hangosan fölnevet. — Évek óta nem csináltattam fényképet — mondja. Búcsúzóul még egy kísérletet teszek. — Legalább azt engedje meg Méltóságod, hogy rajzolóművészünk néhány percre igénybe vegye idejét. — Mi lenne annak a célja? — kérdezi
