Fővárosi Hírlap, 1922 (11. évfolyam, 1-44. szám)
1922-05-10 / 18. szám
4 Budapest, 1922. május 10. Budapest, plakátváros A Gazdaságpolitikai Párt agitációja a főváros falain — Hogyan élünk? Budapest falai már sok vihart láttak. Egy város, amelyen egy esztendő alatt három forradalom dübörgőit keresztül vad iramban, szenvedéseit, fájdalmait a falakra ragasztotta ki, vagy oda ragasztották ki mások, akik a város akaratát lenyűgözték és a falak ordító betűivel hozták tudomásunkra brutális parancsaikat. A Károlyi-forradalom után nemcsak a cenzúra, hanem <a háború is megszűnt. A lelkek felszabadultaknak érezték magukat, mindenkiből ömlött a szó, a betű és mindenki azt az eszközt használta fel életmegnyilvánulásainak segítésére, amelyek éppen kezeíigyébe akadtak. így virágzott föl, sőt talán inkább így burjánzóit! föl a plakátirodalom. Se azelőtt, se azóta, soha annyi plakátot nem láttunk és ha valaki a barátját fekete kávéra akarta meghívni magához, akkor plakáton hozta ezt tudomására. A legtisztább magánügyek kerültek plakát formájában az utcára, majd eljött 1919 március 21-ike, amikor egy csapással megváltozott az utca képe. Ezentúl csak a kommiin betyárjainak volt szabad a falakról szónokolni. Gazságaikat, minden szabadságot elnyomó brutalitásaikat, embergyilkoló frázisaikat innen harsogták a reszkető polgárság és a kaján mob felé. Aztán jött még egy korszak, amely a gyűlölködés., a bosszúin,rdetés plakátjaival árasztotta el a pesti utcákat, majd lasisan-lassan, amint a lelkek clcsillapodtak, apránkint fogyná kezdett a plakát is. Most azonban ideiglenesen megint plakát-város lett Budapestből, amit nagyon megmagyaráz az, hogy a választások legmelegebb napjait éljük és hogy lajst- romos szavazásról van szó, ami egészen uj dolog Budapesten és a pártok, amelyek az ajánlási ivek beadása napjáig vadul burjánizianak, plakátokon toborozzák és oktatják ki a közönséget. Budapest plakátváros azonban,. bármily színesek legyenek a kiragasztott papírok, meglehetősen szürke látványt nyújtana, ha nem ékesítené az utcákat a Gazdaságpolitikai Párt két nagy nevezetességre vergődött, k^iinő plakátja. Ez, a két plakát nem a frázisok dübörgő íülsiketitésével akar hatni, hanem a művészet és a humor eszközeivel dolgozik olyan sikerrel, amilyet hamarosan nagyon keveset láttunk. Az első plakát hatalmas erővel kapta meg a publikumot, amely mindent várt a választási harcban, csak művészetet nem. Vártia az immár szunnyadni készülő jelszavak uj fellángolását, várta a frázis-bombák pusztítását, a hordó tetejének terminológiáját nyomtatott betűkben, várt mindent, ami szerencsétlenség csak a budapesti embert igy választások idején érni szokta. És jött a Gazdaságpolitikai gyón hasznos volt. De sajnos, ő, ki a temetők sorsát hozta a t, közgyűlés elé, nem kellő hozzáértéssel kezelte dolgát: elmulasztotta tanulmányozni a temetők ó-kori költőjének, Ovidiusnak „Tristia“ című munkáját, melyből önmagának oly hasznos tanácsot meríthetett volna: bene vixit, qui bene latuit (jól élt, aki jól elrejtőzve elit'). És ö sohasem fogja elmondhatni magáról, hogy jól élt. Ha pedig már István barátunk Ovidiust juttatta eszembe, csak természetes, hogy Miklós Eeirenc- röl Virgilius-ra kell gondolni, aki az Aeneis, második énekében igy szól: ab unó disce omnes (egyről ismerj meg mindenkit). Ö ismertté tette magát — a hangjáról. Kellemes baritonja, ha felcsendül a padokban, az élvezet épzése lesz úrrá völgyön és hegyem. És mivel e kellemes érzés sokakat talán még most is hatalmában tarts semmi okom, hogy őket zavartalan élvezetükben oktalan fecsegésemmel tovább is megzavarjam. Lapunk zárta után kapjuk a félhivatalos értesítést, hogy a legközelebbi közgyűlésen meglepő és érdekes indítvány kerül szőnyegre. A,zi egyik fiatal városatya fogja előterjeszteni és pedig azért, hogy az eddigi hasznos működés és a jövőbeni még hasznosabb niűködhetés tekintetében mindenki kellő tájékozódást szerezhessen anélkül, hogy kényszerítve volna végighallgatni egy ilyen városi álarcosbál hangversenyét. Az lesz az indítványban, hogy a közgyűlési terem bejárója fölé aranybetiikke! festessék oda Dantie Divina comediájából az f n f e r n o hires mondata: — Lasciate égni spefanza voi ch’entrate! —szky. P á r t beszédes, színekben gazdag plakátja, amelynek minden vonása színtiszta művészet, Ennek a választási küzdelemnek talán a legszebb emlékét teszi el az olvasó a Fővárosi Hi r lap eme számával, amely sikerük reprodukcióját mutatja be ennek a nevezetes és hóditó plakátnak. Az emberi agyvelőben a gondolatok rajzását indította meg ez a plakát. A tehetetlenség, a megkötöttkezáiség. a halálraitéltscg ül raj- _ tünk. A sors, a körülmények, a végtelen sorban íel- í vonuló szerencsétlenségek az eleven élet sírjába szorítottak be bennünket. Körül csak füstölgő romok és a munka hallgató, mozdulatlan eszközei. Az akarás, a munka, a gazdasági élet óriásának kell eljönnie, hogy feíszakitsa hatalmas markából az eleven élet sírja felett a kegyetlen padlók És felszabadul minden. A munkaalkalmak légiója tódul elő a nyitóét sírból, a munkáskéz kapva-kap a lehetőségen, eleven, dolgos élet kezdődik a romokon. Epitünk, alkotunk. Az emberek órákon át elábrándoztak a plakát előtt és-azok, akik harmadik esztendeje iparként űzték a plakáttépést, ezt tiszteletben tartották. A Gazdaságpolitikai Párt másik plakátja, a kitűnő Földes kedves, kellemes humorával fogta meg a publikumot. Ez azt mutatta be, hogy H o- gyan élünk? A budapesti polgárnak ínindjatzi, amit ez a plakát a keserű humor hangján elmond, nem újság. Saját bőrén szenvedi végig naponta. Vagy nem ismer-e mindenki önmagára abban a szerencsétlen ílótásban, aki szinte a vízvezetékben szeretne öngyilkos lenni, amikor az ablakán a íiskus száz keze nyúl be luxus-adót, viizdijat, gáz- és villanyszámlát- forgalmi adót és az adók kimondhatatlan sorát követelve. Amott a Lakáshivatal ostroma folyik. A szerencsétlen tömeg hetekig verekszik és amikor végre egy szerencsétlen kéziébe kapja a boldogító lakásiga. zolványjtj, kiderül, hogy a szamaritánus szívű hivatal egy — kutyaólat utalt ki neki. A plakátnézők között azonban a legharsogóbb derültséget keltette az az ur, aki vasúti jegyöt akar váltani talán éppen Soroksárig, de hátnahanyatlik a kétségbeeséstől, amikor meghallja a fizetendő összeget: — De uram! — mondatja vele feléledt akasztófahumora — én nem a vasutat akartam megvenni. Hát természetes, hogy ilyen körülmények között, amilyen arányban összenyomorodik a kis magyar korona Zürichben, olyan merész és biztos léptekkel halad előre idehaza a potrohos drágaság. Mindez miért? Mert tombol, pusztít az ősi magyar nyavalya: a politika. Hogyan segíthetünk? — kérdi végül a beszédes plakát. A felelet igen egyszerű; -ha csatlakozunk azokhoz, akik nem vesződnek és izgiatódnak meddő politizálással, hanem akik belemarkolnaik áz igazi életbe és alkotó, teremtő munkával akarják felépíteni a rombadőlt országot. íme: >,Céltudatos gazdasági politikáért száll síkra a Gazdaságpolitikai Pár t“. Ennek a plakátnak sikere szinte leírhatatlan. Az élet által agyonsanyargaitott, kedvetlen budapesti polgárság derűs mosolylyal nézte meg a plakátot, nem egyszer, hanem ahányszor elhaladt mellette, miniden alkalommal. Jókedvű csoportok képződtek Budapest minden sarkán és a Hogyan, élünk? plakátoknak sohasem fogyott el a publikuma. Budapest szeretetébe fogadta és védelmébe vette ez'cket a plakátokat. Csak egyetlen esetet mondunk el. Sötéit este volt. a pesti villany álmosan pislog. Az egyik sarkon egy ember áll és a Gazdaságpolitikai Párt humoros plakátján babrál valamit. Meglátja ezt a párt egy lelkes híve és dühösen ront neki a másiknak: — Na, te gazember plakáttépő, most megcsíptelek. És egy mélabus pofon csattant el a csöndes, esti utcán. A másik, a „plakáttépö“, pár pillanatig értelmetlenül bámul maga elé, de hamarosan átérti a helyzetet1. — Én nem vagyok plakáttépö, én láttam, hogy ennek a kedves plakátnak, amit naponta tízszer is megnézek, a sarka egy kicsit lemállott. Én csak azt simítottam helyre. És csakugyan, a plakát most már szépen simul a falra. Meleg bocsánatkérés,' szeretetteljes kézfogás. A plakátvédők karonfogva távoznak. Egy pofon — félrecsuszott. Rossz helyre jutott. • • • Kegyelmes fogorvosimk bizonyára tréfálni méltóziatott, amikor azt a merész állítást kockáztatta meg, hogy a fiberális sajtó vágta ketté az egységes keresztény tábort. Talán mélt óz tátik sejteni, hogy mi soha sem magát a kereszténységet láttuk abban a táborban, amelyet öexcellen- ciáimék összetoboroztak, mert a kereszténység nem politika és pedig a keresztények óriási tábora nem vallja azt a keresztényellenes politikát, amelyet ők hirdetnek. Mit vágott hát akkor ketté a liberális sajtó, ha csakugyan ketté vágott valamit? Ketté vágott egy politikai pártot, amit erkölcsi kötelessége megtenni az ellenpárttal szemben, ha tudja, minden párt sajtójának. Bocsánatot kérünk azonban, ha helyreigazítással szolgálunk. A liberális sajtó ugyanis kénytelen szégyenkezve bevallani, hogy nem vágott ketté semmit, tehát nem teljesítette úgy természetes feladatát, amint azt kellett volna. A Jiurzus, bocsánatot kérünk, de magéitól hallott széjjel. A kurzus elolvadt. Szét kellett indítania, mert nem volt egységes politikai bázisa. Különböző világszemléletü, különböző politikai felfogású, kiilönbözö hajlamú emberek tömörültek azon a címen, hogy ük keresztények. A legelső politikai kérdésnél azonban kiderült, hogy ha egy módon tisztelik is az Istent, de a politikai hitvallásuk homlokegyenest ellenkező. Okosan volt a múltban berendezve. A keresztények is, meg a zsidók is külön templomba jártak, de a hazát együtt szolgálták, mindenki a maga politikai meggyőződését vallotta, de senkinek a haj asznia nem görbült meg azért, mert másképpen gondolkodott, mint az akkori — tekintetes fogorvosok. Fogózkodjál meg jól polgártárs, ha a kezedbe veszed a vendéglő étlapját. Két hét alatt a legutolsó eledelnek az ára is a duplájára emelkedett. Idestova odajutunk, hogy ha jól akarunk lakni, a potrohos főpiacéi■ imitt-amoft ad majd vissza gyönyörű ezerkoronás bankjegyünkből, amelyet ma is éppen olyan szűkén mérnek, mint két hét előtt. A vendéglős azonban más, a vendéglős a legérzékenyebb szeizmográfnak képzeli magát és ha a mészáros pár koronával emeli az árakat, akkor az étlap számait sürgősen szorzási műveletnek vetik alá. Tessék elhinni, vérlázitó dolog ez, amikor a másik oldalon azt látjuk, hogy az adagok szemlátomást le olvadnak és az ételek nívójukban is sülyednek. Az abroszon hónapok piszka, szalvéta helyett még mindig a háborús papiros, az edények, tányérok csorbák, hidegek és gusztustalanok. Az ember végre is ostoba, meddő, hiábavaló kiáltásra fakad: hol van a Hegyeshalmy által agyondicsért Árvizsgáló Bizottság? Bál hol van? Sehol. Egyedül az állami költségvetésben lehet megtalálni. De ott aztán igen. Egyebütt sehol. ^ \
