Fővárosi Hírlap, 1922 (11. évfolyam, 1-44. szám)

1922-05-10 / 18. szám

Budapest, 1922. május 10.

a mult év július elseje óta — szóval, egy esztendő alatt össze-vissza 18 millió korona területhasználati dijat 'kap a főváros, ami az évi forgalmi bevételnek mindössze csak 1.2 százaléka. Hogy ez milyen kis összeg, abból is kitetszik, hogy a Közúti vaspályatársasáig területhasználati szerződése értelmében a fővárosnak a vasút-bruttó forgalmi bevételiéből 9 illió koronán felül 16 százalék járt. Mivel az 1500 millió forgalmi bevétel 60 százaléka, szóval 900 millió a Közúti vonalaira esik, ennélfogva területhasználati részesedés címen csak a Közúti vonalain való forgalom után évi 144 millió korona járt volna a fővárosnak. Ha az egész forgalom ut‘áin- egy 8 százalékos részesedési kulcsot állapítanának meg, akkor is 120 millió korona lenne a főváros évi részesedése az idén. A múlt évről pedig 86 millió korona a főváros részesedés-követelése. A kettő együtt 206 millió korona és ehelyett kap a főváros évi 18 milliót. Érthető, hogy a városházán keveslik ezt a summát és a főváros kiküldöttei a minap felszólították a vasut- vállalat igazgatóságát, hogy a havi 1.5 millió koronás részesedés helyett fizessen legalább havi 4 millió koronát, mert évi 48 millió korona még mindig kis summa, de mégis nagyobb, mint évi 18 millió korona. Már mulfheti számunkban megírtuk, hogy Tor may Géza, az Egyesített Városi Vasutak igazgatója, frappáns választ adott a főváros követelésére. Azt mondta, hogy a vasút még a havi 1.5 millió koronás részesedést sem tudja fizetni, éppen azért talán inkább arról lehetne szó. hogy a részesedés fizetését egyáltalában szüntessék be, mert a jövedelemből nem futja. Tommy kijelentése kínos hatást keltett. Később azonban mégis megbékéltek. Tormay kijelentette, hogy az eddigi 1.5 millió koronás havi részesedést ezután is változatlanul fizetni fogja a vasút a fővárosnak.

íme, igy készítik elő a városházán a villamos- vasutak átvételét. Egyidejűleg várják azt a bizonyos külföldi csoportot, amely hajlandó lenne bérbevenni a fővárostól a vasutat; de a külföldi pénzes csoport nem mutatkozik a láthatáron.

Babilon a politikában

Irta: Szávay Gyula, a Budapesti kereskedelmi^ és iparkamara főtitkára

Az ország minden téren visszafelé egyszerűsödik a primitiv állapotok felé, egyes tereken az egyenesen az életvitel takarékosságának parancsából történik, vagy fontos anyagok hiányából, megfizetlíetetlenségéből, ami voltaképen az előzővel egy. Magában a politikában azonban oly tobzódó bőség, pazarlás, gerezdekre bomló ár- nyékolódás, sokérzésüség és soknyelvüség tombol, mely már a babiloni zűrzavart juttatja eszünkhe, amikor az emberek kezdték egymást meg nem érteni s a társadalmi, politikai és köz- mivelődési hisztérikusság először szétbontotta, azután föld alá vitte az egész Babilont.

Kis kapitányok—nagy farkasok

Cenzurálatlan filmképek a mulfheti közgyűlésről

A jénai csata után, 1806 október 17-én, gróf von der Schulenburg miniszter kiáltványt intézett Berlin polgárságához, mely igy kezdődött:

— Ruhe islti die erste Bürgerpflicht...

Ami pedig vonatkozik minden polgárra, az kétségtelenül vonatkozik a város első polgárára is, minek következtében Budapesten igy kellene variálni ezt a szállóigévé lett mondást: — Ruhe ist die erste Bürgerm e is tierpflicht . . .

Igen ám, ha nem volna egy másik „Bürgermeister pilichtje“ is a mi e'lső polgárunknak: vigyázni a főtámaszték taktikai sérthetetlenségére is. így esett meg azután az a kis csete-patié, amely mint első kép jelentkezik.

Az történt ugyanis, hogy valami amerikai sza- badkőmives kapitányka — a nevét én sem említem

— eljött közibénk — politizálni. Csinált pedig politikát akként, hogy enyhítette a nyomort, piskótát adott a csecsemőnek, szvettert a fázónak, kenyeret az éhezőnek és közben — mindezekről a« apróságokról mélységesen hallgatott.

Ezzel szemben jött hozzánk egy magasabb rangú ur is, a nyolcadik a hét Vezérek közül — vagy mint az indiánus puszták fiai mondanák: a Fénylő-Farkas

— aki segíteni akar faja korán, vagy kora faján, boldogságot, jólétet teremteni. Csinálja pedig e jólétet akként, hogy elveszi a kis kapitány által szétosztott piskótát, szvettert, kenyeret és ad ezek helyébe hangzatos és közismert szólamokat, négyrészbe egy- sége-itett társadalmat, népgyüléssel garnirozva, meg egyéb hasonló „munkaalkalmaikkal.“ Es mikor látta,

jföiüß^Til^z^p •

Irtózva gondolunk néha-néha rá: hogy nem az készül-e ezeken az analog történelmi vonalakon keresztül velünk is, mint ami történt Babilonnal.

Egyes uj politikai pártok, melyek nem is any- nyira programmba sorozható tartalmat, mint inkább az összes programmok felett álló nemzeterkölcsi irányvonalat jelentenek, immár 3—4 árnyalata különződött el s a szemben álló irányzatnak hasonlóképen. Mindenik árnyalat szervezetileg is elkülönült s magában az illető pártban saját külön ellenzékkel áll szemben, külötihkiilön névsoros listával és házi ellenzék-listával.

Ily módon hólapdaszerüen szaporodnak a pártok s atomizálódik és vérfelosztás felé közeledik az árnyalatok személyi útvesztőiben a politikai irányvezetés. A tömegek nem képesek orientálódni.

Valahogy vissza kell mégis terelődnie a politikai életnek a gyakorlati lényegekre, közérthetővé kell válnia annak, hogy a pártjelszavak alatt milyen konkrét tartalom fekszik, mert különben puszta személyeskedéssé fajul a politikai küzdelem.

A „Kisgazda“ jelszót mindenki egyszerre fel tudja fogni, a „keresztény“ hangsúlyozás is épp úgy megérthető, mint a „liberális“, az újabban létrejött „iparospárti4 szervezkedés már egész világosan kifejezi magában a címben a körülzárt gyakorlati tartalmat, melyet szélesebb körbe foglaltan legvilágosabban ad meg már a nevében is a „gazdaságpolitikai“ párt.

Összefoglalása ez mindazoknak a kérdéseknek, melyek az élettel való küzdelem magvát képezik úgy az egyénnél, a családnál, mint az országnál.

Ha kezet szívre téve, lelkiismerete felkérdezésére kell választ adnia, aligha van ember, aki ne azt felelné a kérdésre, hogy „igen, ez az, nincs ennél sürgősebb és fontosabb!“

Sok más egyéb politikai cél, mely természet- szerű izgalmakat vált ki mostanság a tömegekben, igazán csak pártpolitikai fényűzés, mely ár- i nyalataival és bokrétáival bízvást későbbre maradhat, akkorra, amikor a létfentartás elemi kérdései egyes embernél és államnál egyaránt rendezettekké válnak.

Lehet, hogy a Gazdaságpolitikai Pártszervezkedés még sokkal mélyebb és szélesebb alap-ásásokra szorul, rendszeres megállapít á- sokra és azok sorrendjére, a kitűnőségek összefogására, de mindenkepp nagy lűba lett volna,

hogy az istenadta nép mégis inkább a kis kapitány hangtalan munkáját áldja, akkor elindult megenni a kis kapitányt . . .

Azonban nem minden falatot lehet lenyelni s ilyenkor, ha csak egy parányi rész is a torok valamely közbeneső helyén a iovábbcsuszásban akadékoskodik, erre csupán egy helyén e világnak található orvosság, ott, ahol IV. Henrik német császár 1077 január 25-től három napig tartózkodott, hogy VII. Gergely pápa jóindulatát újból kiérdemelje: Canossában. De hát Henrik is visszatért Germániába s nekünk is el kell búcsúznunk e képtől, hogy helyébe illesszünk egy másikat, ezzel a címmel:

fővárosi iparpártolás.

Élt 1627-ben Antwerpenben egy Herman Hugó nevű jezsuita, aki egy könyvet is kiadott akkor ezzel a címmel: Pia desideria. (Magyarul: Jámbor óhajtás.) Ha nem is a könyvet, de legalább annak cimét ajánlom mindazok szives figyelmébe, akik e második kép lényegét tudni akarják.

Arról volt szó, kell-e a kályhacsöveken az esetleg keletkező lyukak befoldozásához egy millió: igen, vágy nem. A 3-ik, azaz a tekintetes Tanács (az első kettő a második emeleten van) azt mondta, hogy kell. Természetesen Horváth Károly (IV.) erre azt felelte, hogy nem kell. Baransky Gyula lengyel nyelvű felszólalásában általában tiltakozott a kilyukadt kályhacsövek befoltozása ellen, viszont P a u 1- h e i m „pácsi“ közbeszólások alakjában előterjesztett magas nívójú beíe 1 szólalásába,n a kérdést praktikus oldaláról bírálta, felállítván a tételt, hogy egy jó kályhalyuk többet ér egy milliónál; főként, ha — nem a saját házam saját kályhájának saját kilyuka- dásáról van történetesen szó. A szakértők eme megnyilatkozása után szóhoz jutottak a laikusok is. K oha a választási mozgalmak fogékonyságába a gazdaságpolitika kenyeret és nyugalmat kereső gondolatai bele nem szövődtek volna. Mert mielőtt a „kitűnőségek“ szakszerű tudományossággal foglalkozni akarnak a kérdéssel, érett talajként kell hogy előkészítve álljon részükre a közvetlen közelről érdekeltek százezreinek megmunkált érdeklődése.

A gazdaságpolitikai szervezkedésnek állandónak, örökké uralgónak kell lennie, mint amilyen maga az élet, mely e kérdések körül zajlik, ki kell terjednie magánéletre, társadalomra, ke- nyérkeresö hivatásokra, intézményekre, fővárosra és államra egyaránt s szociális nézőpontja magasáról hova-tovább neki kell mindenben a parancsoló igéket kimondania.

Nagy munka, kétségtelenül, de szembe kell vele nézni s egyszer el kell kezdeni annak ezer ps ezer ágon való tisztázását, áttekinthetővé tételét. A mi országunk közjogi és bürokratikus alapokon épült fel társadalmi és hivatali zegzugos építkezésében, át kell azt rekonstruálni gazdasági alapokra, mielőtt még csupa koldusok hemzsegnének penészes régi odúikban.

A kínai köntörfalazások a mai régies élet kinai falak közé szorított vergődésben nem folytathatók sokáig, a szükség áttör mindenütt a papirvárak kárpitcifraságjaiw, szabad levegőt és gazdasági érvényesülést keres.

A gazdasági életnek ki kell bontania szárnyait, termelésben, forgalomban és vállalkozásban szabadon é's eredményesen kell mozognia az emberiség legnagyobb vagyonának, a munkának s a teret erre előkészíteni, a munkát a fejlődés útjára vezetni, annak gazdasági politikáját meghatározni szükség van a legjobbak és legtapasztaltabbak állandó tanácsára s ezt nyújthatja a gazdaságpolitikai szervezkedés.

Politikai téren kell ennek keresnie a miaga érvényesülését, mert végeredményben minden közérdekszál a politikába fut össze s országos irányítását ott nyeri.

‘Üdvözölnünk kell tehát az ország sorsát irányitó politikai küzdelem terén ezt az ig harcost, a Gazdaságpolitikai Pártot, melynek zászlaja alá előreláthatólag süni tömegekben küldi fiait katonának az ezer sebből vérző élet.

Buda népe, úgy érezzük, rokonszenwel fogadta a már kialakult budai szervezet budai jelöltekből álló névsorát, a pesti oldalon most alakul ki északon, délen a lista, mely bizonyosan hasonló fogadtatásra talál.

vács Gábor (iparos) azt mondta, hogy tulajdonképpen nem is a kályháról, hanem vaságyak amputált lábairól van szó s mivel ez nem ipari, hanem egészségügyi kérdés és vaságy-kérdés: szakértőül Vass Béla (cimfestő) barátunkat ajánlotta, aki lassair, de biztosan szívhez jutó szavakkal „ecsetelte“ az ügy fontosságát. Közben e kérdés méregfogát (óh, tévedés. nem ő, hanem) Zboray főtanácsos szerencsésen eltávolította és igy csak természetes, hogy mivel mindenki ellenezte, tehát a többség elfogadta, kimondván, hogy az iparosság érdekeit szivünkön viselvén, észszerűnek találtatik annak szolgálatára semmi hasznosat nem cselekedni---A mai viszonyok között pedig ilyesmin csodálkozni nem kell, mert hisz köztudomású, hogy — az ur nem csodálkozik. Ennyi válogatott gentlemann pedig legfőképpen nem.

A harmadik és utolsó kép következett ezután. Elvonultak előttünk városunk összes nagyjai: Vass Béla, Takács István, Pekovics János, Miklós Ferenc, sőt egy-egy pillanatra megjelent — igaz, hogy csak közbeszólások alakjában S z a k á 1 Géza pótképviselő jelölt ur is, igazolván minden szavával és szavának is minden szótagjával Hero d-e s A t- t i c u s-nak évezredes mondását: „B a r b a non f a- cit philosophu m“. Magyarul: a szakáll tudóssá nem lesz. (Szedő ur! Vigyázzon, nehogy véletlenül a ,,lesz“ helyett „tesz“ legyen szedve.) Elvonultak pedig ismert és legkitűnőbb szerepeikben. Vass Béla, a jeles szinszakértő, megkapó színekkel festette elénk jelenlegi hagymahelyzetünket, miközben bebizonyította, hogy téves a régi közmondás és nem Makó, hanetu Jeruzsálem va* hozzánk mégis közelebb. T a- kács István csontrémregények képzeletben megszőtt eseményeit tárta elénk. Nagyon tanulságos, na-