Fővárosi Hírlap, 1922 (11. évfolyam, 1-44. szám)
1922-04-12 / 15. szám
Tizenegyedik évfolyam Budapest, 1922. április 12. 15. szám. ELŐFIZETÉSI ARAK: Egész évre 400 K. Félévre 200 K. Egyes számok kaphatók a kiadóhivatalban <£><£> <2><£><2><2> VÁROSI, POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁG! HETILAP FELELŐS SZERKESZTŐ DAC SÓ EMIL Megjelenik minden szerdán. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VI. kér., Szív-utca 18. sz. Telefon 137—15. szám. «tibeti maiit n Feltámadást budapesti városházán lerontsák, mert minden I megingathatatlan akarattal, halálos vétek lenne, előny, ami abból jut, az a zsidóé leszen. | A farsangnak vége van, ilyenkor levetik az emBocsánat, ha ünnepi elmélkedésünk kissé ke- 1 berek az álarcot, amivel embertársaikat ijeszt- semyés, kissé nem az urak mulattatására szol- i gették. Krisztus a keresztfán nyílt homlokkal, gáló lenne. Keserű igazságokat elhallgatni azon- szelíd arccal nézett szembe sorsával: a nagyban akkor, amikor valamennyien az ország fel- héten csak az Ö példáját szabad követni. És támadására törekszünk becsületes, szilárd és j várni a biztos, a múlhatatlan feltámadást. öDlff, 0 hiszékeny t Voseh, i neveti Mis Darabokra törik a többségi párt — A leleplezett egység és szétfosziott illúziók — Az Eme és a választások hirdetni még korai lenne, bár megérdemelné már ez a város és rászolgált már sok-sok szenvedése árán. De nem lennénk erősek a hitben, ha nem hirdetnénk szakadatlan, hogy cl kell jönnie biztosan a feltámadásnak, amely meghozza ennek a városnak szabad levegőjét, uj virágzását, soha nem látott fejlődését, mert ez a város nagyra, igen nagyra van hivatva. Nem tudjuk, hogy a feltámadáshoz a kínok és fájdalmak melyik szenvedő Golgotáján vezet az út, de ösztönösen, a természet, az isteni erő sugallatára meg kell azt találnunk, mert ennek a városnak feltámadása hozza meg egyszer Nagy-Magyar- ország feltámadását is. Budapest lesz azoknak a hatalmas, ellenállást nem tűrő erőknek a re- zervoárja, amely erők az elszakított részeket magnetikusan húzzák vissza, elszakíthatatlan kötelékekkel csatolják újra hozzánk. Ezek az erők pedig: a színtiszta magyar kultúra és a hatalmassá serdülő gazdasági élet. Ma, fájdalom, mind a kettőtől nagyon messze vagyunk. Kultúránk még ma is háborús álmát alussza és ha ez lehetséges, ama retrográd irányzat, amely ma a városházán uralkodik, még inkább béklyókba kötötte. Ha erőt veszünk magunkon és feltételezzük a városháza uraiban a legnemesebb szándékokot, ha koncedáljuk, hogy nem vezeti őket semmi, de semmi más, mint a védekezés a vörös uralom ellen, akkor azt hisszük, nagyon, de nagyon túllőnek a célon, amikor talán legnagyobb költőink írásaiban is szeretnék kikutatni a destruktiv gondolatot. Mert az ő gondolatviláguk mellett, amely a nyilvánosság felé szőrcsuhát visel, hogy befelé örvendezzen sötét pusztításainak, nem építője a magyar kultúrának. Ne feledjék el az urak, hogy mindaddig, amíg retrográd irányban viszik kultúránkat, nincs feltámadás, nincs se keresztény, se magyar reneszánsz. Hiszen a magyar sohasem volt retrográd, Krisztus pedig önmagában jelentette a haladást, a lélek legszebb, legdiadalmasabb forradalmát, melyért keresztfán halálba áléit testével fizetett, de amelyet hirdet ma is a sírnál megmozdult és elhengeredett sziklák által. A gazdasági feltámadásnak is itt lenne az ideje. Gróf Bethlen István miniszterelnök néhány kitűnő munkatársával Genovában tölti a húsvéti ünnepeket, amelyek mintegy szimbolikus hatásúak lehetnek ma ránk nézve. És mi hiszünk benne, hogy Bethlen hoz majd valamit, hogy nem fog visszatérni üres kézzel. De van-e olyan nagyszerű eredmény, amelyet a mai városházi politika le ne tudna rontani? Az ország gazdasági erejének nagy, igen nagy százaléka esik ma Budapestre, ahol a városháza bölcsei és nagyjai ma felekezeti politikát űznek, felekezeti politikát, amilyennel sze^ a világon sehol sem találkozunk. Helyesen, jól kell ennek igy lennie, mert ha az egész világ nem azt cselekszi, amit mi, akkor nem mi, hanem bizonnyal az egész világ a hibás. Lám, nincs talán az egész világon egyetlen város, amelynek deficitmentes költségvetése lenne. Nincs egy se, csak Budapest. Annak kell a helyesnek és jónak lennie, amit a mi bölcseink és nagyjaink akarnak és csinálnak. Ha ők felekezeti politikát űznek és kereskedelemellenes tendenciák által vezettetik magukat, akkor is biztosan nekik van igazuk és csak Bethlen István végez fölösleges munkát, amikor Genovában azért harcol a magyar gazdasági életért, hogy eljövendő eredményeit a Bizonyos katzenjammeres kijózanodás észlelhető a községi keresztény-párt Wolff-szár- nyánál. Nem csoda, hiszen abban a pillanatban, amikor ezeket a sorokat írjuk, tulajdonképpen I már csak a páríszakadás előkészületei folynak. Vázsonyi Vilmos mondta a parlamentben, amikor a királykérdésről volt szó, hogy házasságokat meg lehet szüntetni, házastársak szétválhatnak, csak az a kérdés, hogyan válnak el, milyen a válópör lefolyása? Vannak simán felbontott házasságok és vannak olyanok, amelyek botrányok között múlnak ki. Ezideig a keresztény községi pártnál elég simán mennek a dolgok. Mindössze dr. Vasek Ernő, a nevető örökös, állt ki a nylvánosság elé és mondta el, hogy Wolff Károly „kitérő választ“ adott. Nem tudjuk, hogy a legendás kitérő válasz alatt itt mit kell érteni; bizonyos azonban, hogy a párt egységét kitérő válasz- szal nem lehet megmenteni. Ma ugyanis úgy áll a helyzet, hogy a keresztény községi párt nem kettészakad, hanem darabokra törik, aminthogy sohasem volt módunkban erről a pártról elmondani, hogy valami példásan egységes párt lenne. Most az az érzésünk, hogy Wolff Károly csüggedetlen politikai ambíciója alkotó elemeire bontja a pártot, anélkül azonban, hogy Wolff megtalálná a maga számára az országos politikában azt a helyet és azt a környezetet, amelyre számított. Kétségen kívül már ma is éreznie kell ezt a csalódását és csak csodálkozással látjuk azt az ártatlan jóhiszeműségét, amelylyel egymással szöges ellentétben álló országos pártok szövetségének összekovácsolására számított, amikor a saját községi pártjának felrobbanásával végződik az akció. Ebben az akcióban nehéz volt feltételezni a győzelmet és csak csodálkozni lehet Wolff Károly hiszékenységén. Ma még elhatározó lépés nem történt, a nevető örökös azonban már a mi szótárunkból veszi a szavakat, amelyekkel kritikát mond. Rendkívül érdekes ugyanis, hogy igy beszél: — A kilépni szándékozók programmja semmiben sem változik, a keresztény, nemzeti programúihoz hűek maradnak; megelégelték azonban már azt a fejetlenséget, amelyet Wolff Kéi- roly környezete a vezér gyengesége folytán okozott. Kedvünk lenne elérzékenyedni ezen a leleplezésen. Az óvatlan kezii nevető örökös ugyanis annyi, de annyi ideált, annyi csodálatot, annyi legendát tör össze. Hogy a hatalmas pártban „fejetlenség“ uralkodott? Tehát az állandó lázas lelkesedés, a tökéletes egység, amelyről ér- cesszavu kommünikékben mindig hallottunk, egyszerű „fejetlenséggé“ zsugorodik össze? Nem, ez lehetetlen. Amikor a pártban imittamott zajlott az élet és az elégedetlenek csattogtak a haragtól, mi pedig'a pártbeli csendéletről néhány barátságos sort merészeltünk Írni, olyan mázsás, önérzetes és ellentmondást nem tűrő cáfolatokat vágtak a fejünkhöz, hogy szinte arról koldultunk. Most kiderül, hogy Vasekék, meg a többiek megelégelték a „fejetlen- ség“-eí. Hát bizony ez szomorú kiábrándulás a mi számunkra. Meg hogy a fejetlenséget „a vezér gyengesége“ okozta. Hát ezt a bálványt is le kellett dönteni? Hiszen mi mindig mint vaskezü, mint példátlan erélyű, basáskodó, marcona pártdiktátorról hallottunk, amikor Wolffot emlegették reszkető hívei. Vagy csak most, az istenek alkonyatánál derült ki a vezér gyengesége. És még valamire rá kellett jönnünk. Hogy Wolff Károly mellett kamarilla működött, vagy működik ma is. A tiszteletreméltó Vasek mondja, s nekünk kötelességünk elhinni. Szó szerint azt mondja, hogy a fejetlenséget Wolff Károly környezete a vezér gyengesége folytán okozta. Hát ez színtiszta kamarilla, amelynek létezéséről nem tudtunk, de amelyet ez alkalommal is ünnepélyesen üdvözlünk. Az események fejlődése során azonban Wolft Károlynak újabb kellemetlen meglepetés a kormány és az ébredők között kitört nézeteltérés. Erre vonatkozólag a helyzetet jól ismerő politikustól ezt a felvilágosítást kaptuk: Wolff Károlynak a keresztény egységet célzó akciójának — minden jóhiszeműségének koncedálása mellett — mi nem láttuk és nem láthattuk más célját, mint hogy az egységes párt és a kormány számára híveket toborozzon Budapesten és pár mandátumot szerezzen. Ebben a tevékenységében biztos bázist látott a keresztény községi pártban és a társadalmi egyesületekben. Előre látható volt, hogy ha Wolffnak a legkisebb sikere lesz is, csak a politikai árnyalatok számát szaporítja a parlamentben. Ez ugyan legfeljebb saját személyének megválasztásával és a parlamentben egyedül álló árnyalatként való megjelenésével fog sikerülni; de a másik irányban máris megvan a siker. Ez pedig a keresztény községi párt elkerülhetetlen elemeire való bomlása. Most azonban uj helyzet előtt áll Wolff Károly, aki mindenre számíthatott, csak arra nem, hogy egyszer a véletlen olyan helyzetbe sodorhassa, hogy az Éme-vel nem lehet egy véleményen. Ezúttal pedig erről is szó van. Wolff Károly kormánypártisága ugyanis változatlanul fennáll, amivel szemben viszont az Érne az egyesület ellen elrendelt vizsgálattal kapcsolatban „íelboritottnak tekinti azt a megállapodást, amelyre az egyes szervek vállalkoztak a kormánypárt jelöltjeinek támogatására.“ Wolff Károly ezek szerint tehát az Émet is elvesztheti. Vájjon ki marad akkor neki?