Fővárosi Hírlap, 1922 (11. évfolyam, 1-44. szám)
1922-09-27 / 32. szám
Tizenegyedik évfolyam Budapest, 1922. szeptember 27. 32. szám. mrtrinthriiaiiimiiaiiiriiiianigiiiaiiiaiiinniQiiiBiiiniiiainaninuiauininpiitaiiioma»ia»ipmniHHHiPmE ELŐFIZETÉSI ARAK: Egész VAROS!, POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP Megjelenik minden szerdin. évre 300 K. Félévre 400 K. .... .. ........ Szerkesztőség és kiadóhivaEg yes számok kaphatók a tat: Vt. kér., Sziv-utca 18. sz. kiadóhivatalban <§>&<§><£>&&> FELELŐS SZERKESZTŐ D AC SÓ ERI IL Telefon 137—15. szám. Budapest gyomráról i »■m»lpiiiii«ii<%i—**nwW|pMiw> mi^j»n»ii^|ini»B>Vn i ■■■■iWawsW^ Nagyszabású mentőakció a Közmunkatanács érdekében Likvidálás vagy átalakítás? — A kérdés újra a minisztertanács elé kerül nemi könnyű dolog gondoskodni. Nem volt könnyű akkor sem, amikor még egy hatalmas ors’zág áldott földje, a béke sugárzó áldása, a társadalmi megértés és összetartozás boldogsága, a kereskedelem' Szabad versenye, ,a pénz csábító értéke kömtnyitették meg ezt a feladatot. Sőt többet mondunk: Budapest gyomráról gondoskodni még a háborús nincstelenségben, kicsiny adagokra szorítottsigban sem volt olyan nehéz dolog,, mint mia. Hiszem ami kevés volt, ami Budapestnek jutott, azt összegyűjtötte, ha kellett, erőszakkal vette él az állami és a fővárosnak, illetve a közélelmezés kitűnő vezetőinek tuliaj- donképeni gondja az volt, hogy egyedül az állam funkcionáriusaival verekedjék a mindenkinek kijáró karéj kenyér nagyságáért. Eszünk ágában sincs ezt a feladatot lekicsiny- leni, eszünk ágában sincs az akkor végzett példátlan munkát, amelynek mindenkor éppen mi voltunk a leglelkesebb méltató!, letagadni. De jogunk és kötelességünk a’z akkori feladatot a maival össze'hasoínílitani. Annak, aki ma Budapestet élelmezni akarja, nem elegendő' jó hivatalnoknak lenni, nem1 elegendő a törvények és rendeletek tüzetes ismerete, de idők folyamán a budapesti közélelmezés intézőinek vérbeli kereskedőkké kellett fejlödniök. Ha a fejlődés utján nem tudták volna elérni ezt ,a, pontot, akkor ma a főváros szegényebb néposztálya nem tudna megtakarítani égy tojáson húsz koronát és egy kiló zsíron öt-hatszáz koronát. Vitán felül áll, hogy ma nincs a világon még egy város, amely polgárainak ilyen előnyöket tudna juttatni. Nehogy a siker napfényéből csak egyetlen sugár is érdemtelenekre essék, meg kell állapítani, hogy Budapest közélelmiezésének bravúros munkájáért senkinek másnak nincs joga a megbecsülést követelnie, mint azoknak, akik tényleg páratlan odaadással dolgoztak. Előljárt ebben a munkában Vájná Ede és Bérezel Jenő tanácsnok, Reich Samu vezérigazgató és kitűnő munkatársainak százai, valamint Folkusházy Lajos alpolgármester, akinek nemcsak felügyeleti joga, de szelleme is megmaradt a közélelmezési ügyosztályban. Ez nem a mi véleményünk, hanem Budapest egész lakosságáé és ezt a véleményt nem szabad véka alá rejtenünk akkor, amikor egy uj, talán minden eddiginél fájdalmasabb tél előtt állunk és amikor közélelmezésünk intézőit ismét a legnagyszerűbb munkában találjuk. Vájná tanácsnok a közélelmezési bizottságban ismertette terveit, szándékait, nagyszabású akcióit; Bérezel tanácsnok burgonyát és hagymát vásárol, Reich vezérigazgató pedig osztja az olcsó zsírt és tojást. Itt tevékenységet, munkát, kereskedői leleményességet, sikert, dicsére-' tét és hálát látunk ugyanakkor, amikor a másik oldalon a szakértők felvonulásában, az ötletek pattogtatásában, tanácskozásokban, siránkozásokban merül ki minden. Budapest szerencsés helyzetben van akkor, amikor a; világkrizis bontogatja sötét szárnyait, amikor egy szörnyű tél félelme költözött be a szivekbe. Nem szokásunk szobrot emelni olyan embereknek, akiknek még a munka asztalánál van a helyük, de igenis el kellett mondanunk ezt, hogy Budapest lakossága, amely a bizalmatlanság tengerével veszi bőrül a mai uralmat, a bizalom teljességével tekint azok felé, akik a közéleímezés ügyét intéízik. Bizni kell bennük, mert jól intézték a múltban is és jól fogják intézni még akkor is, amikor a konjunktúra által felvetett tol!pelybeket már mind elfujtá réges-régen a szeszélyes szél. A Közmunkatanács megszüntetéséről harmadik hónapja hallgat a krónika és vannak, akik már azt rebesgetik, hogy a Közmunkatanács ismét át fog vergődni a krízisen és hatáskörében megnövekedve, folytatja majd „munkáját“. Ennek a hírnek kolportálói azt is tudni vélik, hogy a Közmunkatanács életének megmentése Zielinszky Szilárd érdeme, aki véletlenül a Közmunkatanács elnöke is. Az indemnitási törvény- javaslat tárgyalásánál a nemzetgyűlés pénzügyi bizottságában jelentette be Rakovszky Iván belügyminiszter, hogy ennek az esztendőnek a végére meg akarja szüntetni a Közmunkatanácsot, amely szerinte teljesen felesleges intézmény. A belügyminiszter álláspontját a bizottsági ülésen a legteljesebb megértéssel honorálta Wolff Károly képviselő is, de maga a bizottság is. Ezek után úgy tetszett, hogy igazán nem lesz senkinek kifogása ennek az ósdi intézménynek a megszüntetése ellen. De mégis volt. Zielinszky profesz- szor még azon a napon felajánlotta lemondását, amit azonban nem fogadtak el; de megértették belőle, hogy Zielinszky, aki három-négy másik állása mellett nincs erre az egyre rászorulva, elvi küzdelmet kíván folytatni az intézmény megmentéséért. El is ért annyit, hogy ma már nem beszélnek olyan határozottan a Közmunkatanács megszüntetéséről és emlegetnek olyan lehetőséget, hogy az meg is marad. Ha Zielinszky akciója sikerrel járna, ő lenne a Közmunkatanács életének második megmen- tője. Mert az első Polónyi Géza volt. Érdemes elmondani, hogy amióta Budapest fővárossá egyesült a három alkotó város, az akkor még fiatal Közmunkatanács ellen azonnal megindították az akciót. Gróf Andrássy Gyula, a Közmunkatanács első elnöke és báró Podmaniczky Frigyes, az agilis aleinök, még hatalmas tevékenységet fejtettek ki, javában épült a Sugár-ut, meg a várbazár, amikor Sezntkirályi Mór a főváros közgyűlésén már 1874-ben indítványozta a Közmunkatanács megszüntetését. Szentkirályinak ezen a téren igen sok követője volt, de a legvehemensebben mégis Polónyi Géza támadta ezt az intézményt. Később azután a harmadik Wekerle-kormány Polónyit a Közmunkatanács elnökévé nevezte ki, aki tényleg igen komolyan tevékenykedett is az általa számtalanszor halálraítélt intézmény élén. Jött azután a forradalom, amelynek kormánya, igen helyesen, teljesíteni kívánta Polónyi Géza régebbi kívánságát. Berinkey Dénes kormánya már készítette a néptörvényt, amely a Közmunkatanácsot megszünteti, amikor Polónyi nagyszabású memorandumban fejtette ki talán még azt is, hogy Magyar- ország integritását sem lehet visszaszerezni a Közmunkatanács nélkül. Minden hiábavaló volt. A néptörvény megjelent és a Közmunkatanács sorsa beteljesedett. A kommün bukása után azonban Polónyinak könnyű volt árra hivatkozni, hogy feltétlenül szükség van arra az intézményre, amely útjában volt a forradalmi destrukciónak. Visszaállították a Közmunkatanácsot, mígnem most Rakovszky Iván belügyminiszter belátta, hogy a Közmunka- tanács megszüntetése nem a konstrukció, vagy destrukció, hanem egyszerűen a fölösleges kiadások megtakarításéinak kérdése. így indult meg a likvidálás előkészítése és igy ugrott be Zielinszky a Polónyi Géza öregkori szerepébe és nagyszabású mentőakciót indított, amely az egyes minisztériumok állásfoglalásában is káoszt keltett. Egyelőre ugyanis nem mondhatnánk azt, hogy Zielinszky Szilárd teljesen célt ért volna, de bizonyos az, hogy a likvidállás kérdése ma stagnál. Hiteles információk alapján mondjuk el röviden ennek a kaotikus helyzetnek a történetét. Tény az, hogy a belügyminisztérium igen komolyan hozzálátott a likvidálás előkészítéséhez. Össze is hívtak a belügyminisztériumba egy értekezletet, amelyen az érdekelt minisztériumok, a főváros és a Közmunkatanács képviselői jelenítek meg. A főváros erre az alkalomra az egyes ügyosztályoktól bekérte azokat a terveket, amelyeket a Közmunkatanács likvidálásához fűznek. Ezek alapján épültek fel a fővárosnak a kérdéssel kapcsolatos tervei. A belügyminisztériumban azonban csak beszélgetés folyt arról, hogy a Közmunkatanács jogai és kötelességei, munkaköre és tevékenysége mely hatóságokra volna átruházandó. Ekkor jött azonban a bonyodalom, mert nemcsak a belügy-, hanem a pénzügyminisztérium is úgy vélte, hogy az ö joga a likvidálás és pedig ama nagy pénzösszegek révén, amelyeket az utóbbi időben a Közmunkatanács céljaira folyósított. A belügyminisztériumtól! függetlenül tehát a pénzügyminisztérium is tanácskozást hivott egybe a Közmunkatanács ügyében. Az ellentét a két minisztérium felfogása között ekkor már egészen nyílt volt, mert ezekből az eseményekből jteljes világossággal kitetszel, hogy mindaddig szó sem) lehet a likvidálás megkezdéséről, amig el nem döntötték azt a kérdést, hogy ki hivatott ennek a likvid állásnak a meg- ejtésére? A belügyminiszterium-e, vagy a pénz- ügyminszteriunne, amelyek mind a ketten határozottan maguknak vindikálják ezt a feladatot? A pénzügyminisztériumban tartott értekezleten azonban sokkal súlyosabb ellentét is derült ki. Ez pedig abban áll, hogy a pénzügyminisztérium értekezletén felszólalt a miniszterelnökség képviselője és kijelentette, hogy az ő tudomása szerint nem a Közmunkatanács feloszlatásáról, hanem átalakításáról van szó. Az indemnitási javaslat tárgyalásánál a legnagyobb nyilvánosság előtt tett kijelentések után igen nagy meglepetés volt ez a kijelentés az értekezlet résztvevői számára, mert ez most már azt jelentette, hogy a likvidálás megkezdésének útjában immár nem csak annak megállapítása áll, hogy ki végezze a likvidálást, hanem annak a megállapítása is, hogy likvidálásról, vagy átalakításról van-e szó? Ezt pedig másképen eldönteni nem lehet, mint ha az érdekelt miniszterek maguk egyeznek meg, illetve, ha — ami egyértelmű ezzel — a Közmunkatanács ügye ismét a minisztertanács elé kerül, ameiy meghozza döntését. Miután pedig a miniszterelnökség: képviselője éppen az átalakulás, vagy átalakítás szót használta, ebből nem nehéz némely következtetéseket levonni. Nevezetesen a Közmunkatanács átalakítása, hatáskörének kiszélesítése és az intézménynek országos jellegűvé való tétele régi
