Fővárosi Hírlap, 1922 (11. évfolyam, 1-44. szám)
1922-09-13 / 30. szám
Tizenegyedik évfolyam Budapest, 1922. szeptember 13. 30. szám. ELŐFIZETÉSI ARAK: Egész évre 400 K. Félévre 200 K. Egyes számok kaphatók a kiadóhivatalban&&<£><£>&)& VAROS/, POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁG! HETILAP FELELŐS SZERKESZTŐ DACSÓ EMIL Megjelenik minden szerdán. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VI. kér., Szív-utca 18. sz. Telefon 137~15. szám. Nem tehet róla, éppenséggel nem tehet róla Wolff Károly, hogy bizonyos szelekciós folyamat észlelhető a nemzetgyűlési képviselők között; nem tehet róla, éppenséggel nem tehet róla Wolff Károly, hogy „a nemzetgyűlés ama tagjai, ’akik feltétlenül keresztény és nemzeti politikát követelnek és ezen az alapon állanak, ö köréje csoportosulnak és benne látják azt a politikust, aki körül a keresztény és nemzeti alapon álló képviselők felsorakozhatnak'4. Így vagyon ez megírva azon a helyen, amely legközelebb áll Wolff Károlyhoz. Es mi nem vitatkozunk ezzel a forrással, de — ha nem is oka^Wclff Károly — mégis azt látjuk, iiogy a politikában, de általában a magyar közéletben uj harcok kezdetéhez érkeztünk meg, mert az elfogultság, áz igazságtalanság, a kíméletlenség politikája, amelynek ma már utolsó bagolyvára a budapesti városháza, ismét kísérletet tesz, hogy teljes egészében visszafoglalja azt a pozíciót, amelyet már részben elvesztett. Hinni kell benne, — mert a jelek arra mutatnak, hogy ez az utolsó kísérlet, de annál kevésbé lehet hinni, hogy ez a kísérlet eredménnyel, a legkisebb eredménnyel járjon. Hogy a kísérlet megtörténik, az egészen természetes. Nem beszélünk Wolff Károly ambícióiról, amelyek a városi vezérséget a miniszterelnöki székkel szeretnék felcserélni, nem beszélünk ambíciókról, ámeneknek minden politikusban, minden közéleti szereplőben meg kell lenni. Beszélünk azonban arról, hogy annak az irányzatnak, amelyet Wolff Károly képvisel, ha még úgy tagadja is, sok panaszra van oka. Maradjunk csak a városházánál, ahol Wolffék ma már nem olyan korlátlan urak, mint voltak a dolgok kezdetén. Számtalanszor, talán nincs is elég értesülésünk róla, hogy hányszor, találják szemben magukat az ö törekvéseik egy-egy kemény miniszteri veto-val, amelyek mindannyiszor a megfontolt okosság, tisztafejü józanság és becsületes méltányosság szülöttei. Nem tudják azt olyan könnyen elfelejteni Wolffék, hogy volt idő, amikor ők kormányozták a városházáról, vagy különböző egyesületeikből a kormányt. Nem ezt a kormányt, amelynek ereje van, hanem azt, vagy azokat, amelyek abban a hitben voltak, hogy Budapesten és az országban nincs más erő, csak a Wolfféké. Az idők, az események azonban tapasztalatokat hoztak, az idők és az események meggyógyították a betegséget, amelyet most egyesek marasztalni, meghosszabbítani szeretnének. Ma még csak ott tartunk, hogy Wolffék hangosan hirdetik a kormány támogatását, de ha a jelenségek, amelyek törekvéseiket keresztezik, megszaporodnak, aminthogy a történelem tanúsága szerint meg kell szaporodniok, akkor esetleg készek lesznek a harcot is felvenni. És ettől úgy látszik, ma már nemi is vagyunk olyan messze. És akkor a budapesti városháza szemben fog állani az ország kormányával. Szemben fog állani, mert a főváros polgárságának akarata nem nyert kifejezést ugyanakkor, amikor az országé. Szemben fog állani a két akarat, mert az egyik akarat már egy gyógyultabb állapot szülötte, míg a városházának akarata még mindig abból a lázból táplálkozik, amely már hála istennek a múlté. Az a békeszeretet és az a józanság, amely toliunkat mindig vezére, szomorúan látja ezt az esetleg kifejlődő visszás helyzetet, ezt a végzetes harcot. Végzetes azonban csak Budapestre és Budapest polgárságára nézve lehet, mert Wolff Károly csak elbukhatik és el is bukik, de nem fog velünk szenvedni, akik ezért a városért élünk, halunk. Most emelkedett létekre lenne szükség a „vezéri“ székbe. Most félre kellene tenni a politika játékait, amelyek az örvény felé sodornak bennünket. A tűzzel való játéknak végét kell szakítani, mert csak A közlekedési kérdések előkészítésére kiküldött városházi bizottság legutóbbi ülésén foglalkozott a Közúti Vaspálya Társaság igazgatóságának a vasút megváltására vonatkozó kifogásaival. Ez a bizottság úgy döntött, hogy ragaszkodik a megváltás tekintetében a területhasználati szerződésben lefektetett jogaihoz és követeléseihez. Hogy jobban megértsük a dolgot, tudnunk kell, hogy a főváros a Közúti Vaspálya Társasáiggal kötött terüjethasználatil szerződés alapján 1923 január 1-én megváltja és birtokba veszi a társaság ivasuti üzemét. A területhasználati szerződés megállapítja, hogy megváltás esetén a főváros tovább törleszti a vasutvállalat adósságait, kisorsolja a még, ki nem sorsolt részvényeket és kötvényeket; a részvények után a koncesszió lejártáig fizeti a kamatokat, a részvények után pedig fizeti az átlag-osztalékot és az élvezeti jegyek után a felülosztalékot. Ezeknek az átlag-osztalékoknak a kiszámítási módját szintén a területhasználati szerződés írja körül és ezen az alapon a városházán kiszámították, hogy a Közúti ki nem sorsolt részvényei után 7:3 százalékos osztalék, az élvezeti jegyek után pedig 2:3 százalék felül- osztalék jár. Ez körülbelül azt jelentené, hogy egy Közúti részvény után, amelyet ezidőszerint 6000 korona körül jegyeznek a tőzsdén, 14 K 60 í. osztalék jár. Ezenkívül a főváros ragaszkodni kiváta ahhoz a szerződéses kikötéshez, hogy a vasúttársaság a vasútüzemiét „jó karban és üzemkiélpes állapotban“ köteles átadni. Mivel pedig a főváros szerint a vasút 1918 november 5-én, mikor az akkori kormány szocializálta a vasutat, nem volt üzemképes állapotban, ennélfogva követelni fogja, hogy a vállalat a jókarba- hozási költségeket is fizesse meg. Végül követelte a város a részvénytársaságtól, hogy a nyugdíjalapot megfelelő módon egészítse ki és ez a kiegészítés némelyek szerint 25 millióra, mások szerint 100 milliónál is többre rúgna. Ezekre a miegálllapitások’ra a Közúti Vaspálya Társaság tudvalévőén azzal felelt, hogy nem fogadhatja el őket. Rámutatott arra, hogy a vasutat az állam 1918 november 5-éin erőszakkal vette el tőle, tehát a területhasználati szerződésnek a megváltásra vonatkozó kikötései ma már tárgytalanok. Azonban a részvénytársaság a megváltás összegére vonatkozólag kész békésen megegyezni a fővárossal, de nem* a területhasználati szerződés alapján. Ez természetes is, mondja a részvéhytársaság, mert hisz a részvényesek 93 és fél milliót meghaladó tőkét aranykoronában invesztáltak bele a vállalatba és képtelenség, hogy ezért az aranykoronákban való beruházásokért a főváros most papirkoronákat adjon, mely papirkoronák vásárló ereje körülbelül a n égy század rélsz é t teszi a békebeli koronáknak. Kijelentette a Közúti azt is, hogy 1918 ideig-óráig mondhatja a Wolffhoz közelálló forrás, hogy nem tehet róla ... Budapest nem akar politizálni, csak élni, épülni, haladni. Budapest visszakivánkozik a múlt haladásának diadalmas útjára és aki ebben a kezdődő lendületében! gáncsot vet neki, annak az uralmának vége van, ha olyan erős lábakon állott volna*is, amilyeneken soha sem állott. novemberében, mikor az állam erőszakkal vette el tőle a vasutat; a vasút üzemképes jó állapotban volt, amit az is bizonyít, hogy a kocsik rendszeresem közlekedtek. Elismeri, hogy azóta a vasútüzem erősen leromlott, de ezért a részvénytársaság nem hajlandó vállalni a felelősséget. Ami az alkalmazottak nyugdijának kérdését illeti, a vállalatnak az az állápsontja, hogy 1918 november 5-éni az állami erőszakkal elvette a részvénytársaságtól a vasutat ési alkalmazottait, ennélfogva az alkalmazottak többé nem a Közúti Vaspálya Társaság alkalmazottai; ő ezeknek az alkalmazottaknak csak nyugdijat tartozik fizetni és ezeket a nyugdijakat hajlandó is fizetni,.még pedig az 1918 novemberében érvényes nyugdij- szabályzatbárt megállapított kulcs szerint. Ellenben a régi nyugdíjalap kiegészítésére nem hajlandó, mert arra jogilag nem is kötelezhető. A Közúti Vaspálya Igazgatósága nem reflektál átlagosztalékra, ellenben kártérítést követel, még pedig aranyvalutában követeli a kártérítést és kéri a fővárost, becsültesse meg a vasútüzemet és a vasútüzemi mai értéke alapján állapítsa meg a Közúti Vaspálya Társaságnak fizetendő kártérítés összegét. A közlekedési ügyek előkészitésére kiküldött városházi bizottsáig, amint említettük, a Közúti igazgatóságának ezzel az előterjesztésével foglalkozott legutóbbi ülésében és úgy döntött, hogy a Közúti érveit nem akceptálhatja és a főváros továbbra is a területhasználati szerződés alapján áll, továbbra is megmarad eredeti feltételei és követelése mellett. Ha pedig a Közúti Vaspálya Társaság nem hajlandó teljesíteni a főváros jogos kívánságait, a főváros poros útra tereli a dolgot. A bizottság öt pontban fejtettei ki érveit és az öt pontból álló választ már el is küldötték a Közúti Vaspálya Társaság igazgatóságának. A főváros válasziratában tüzetesen foglalkozik a Közúti ama óhajtásával, hogy a főváros ne ádlagosztalékot, hanem arany valutában adandó kártérítést fizessen a vállalatnak. A főváros ezt a kívánságot teljesen jogtalannak tartja,- mert hiszen a Közúti Vaspálya üzeme és berendezése nem elidegeníthető üzem, hanem ez az üzem a főváros szolgalmi jogával működő üzem; a fővárosra nézve tehát teljesen irreleváns, hogy ennek az üzemnek mekkora az értéke most és mekkora volt a háború előtt. Ez az üzem a területhasználati szerződés értelmében arra van predesztinálva, hogy a főváros tulajdonába kerüljön és a főváros szempontjából nem jöhet számításba, hogy ennek az üzemnek előállítási költsége mennyi volt a háború előtt^és mennyibe kerülne most, mert lehet, hogy a pénz értéke és a korona vásárló ereje a háború folytán megváltozott, de a megvál-. tás kérdését ez a körülmény nem érintheti, mert a iőváros nem pénzkövetelést Több milliárdos por a város nyakán Lehetetlen a Közúti Vaspálya ügyét békésen elintézni
