Fővárosi Hírlap, 1919 (8. évfolyam, 1-52/a. szám)

1919-12-03 / 50. szám

2 Budapest, 1919. december 3. férfiú, de Budapesthez nyilván annyit ért, mint kajdu a ha rangön télhez. Annyira nem lehet Bu­dapestiét mégsem lekicsinyelni, hogy a legfőbb kormányzói hatalmat egy államtitkárság helyett vigasztalásként adják oda valakinek. Ha Meskö Zoltán urnák politikai helyzet-energiája olyan sokat jelent, hogy okvetlen reszt kell vennie a kormányzásban, akkor nevezzék ki miattunk akár miniszternek olyan tárca élére, amelyhez ért, de ne tegyék meg Budapest kormánybizto­sának, mert az ilyen még rosszabb megoldás lenne, mint a Dévény-féle volt. De van más kombináció, még pedig legalább kettő, mert a többivel még foglalkozni sem igen érdemes. Eszerint Budapest kormánybiztosa vagy Bódy Ti­vadar dr. polgármester, vagy Samassa Adolf államtitkár lenne. De előre kijelentjük, hogy eddig egyik mel­lett sem történt döntés, sőt egyik kombináció sem volt a minisztertanács előtt. Bódy polgár- mester kétségkivül tett az utóbbi időben olyan lépéseket, amelyek a keresztény pártok hangu­latát némikép megenyhitették vele szemben, de igazi, szilárd bizalom még mindig nem nyilvánul meg vele szemben, a baloldali politikusok pedig ebben, a tálán egyetlen kérdésben feltétlenül egyetértenek a kereszténypártokkal. Bódy kor­mánybiztossá való kinevezését tehát éppenség­gel nem lehet olyan komolyan venni, mint azt az a lap teszi, amelynek információi rendszerint Polónyi Gézától származnak. Ha tehát szabad tovább következtetni, akikor Bódy nem is ány- nyira a kereszténypártokat, mint inkább Póló- «yi Gézát puhította meg. A Samassa-kombinációnak nem igen ismer­jük az állapjait, de be kell vallanunk, hogy Sa­massa, aki kedvelt ember a keresztény pártok­ban, minden vonatkozásában ismeri a főváros ügyeit, ami nem is csoda, hiszen mint minisz­teri tanácsos, a belügyminisztériumban évek hosszú során át Budapest ügyeivel foglalkozott, de azt sem szabad eltitkolnunk, hogy Samassa Soha sem vette szeretettel és megértéssel a kezébe a főváros ügyes-bajos dolgait. mindabban az összeütközésben, amelyek Buda­pest és a kormány között esztendőn át állan­dóan megismétlődtek, aktiv szerepe volt Sa­massa Adolfnak. Samassa tehát lehet igen ki­tűnő hivatalnok, lehet ragyogó jogász, lehet rá­termett ember egy világváros vezetésére, de ennek a tönkrement, szomorít városnak ma megváltóra, ujjáépitőre van szüksége, aki me­leg szivének egész szeretetévei karolja föl az elesett várost. Már pedig, ha nem csalódunk, akkor eizi a férfiú nem Samassia Adolf, aki lehe­tett igazságos Budapesttel szemben, de a jószí­vűségét eddig nem tapasztaltuk. Mindez azonban csak kombináció. A kor- mánybizosi kérdés elintézve nincs, de annál in­kább el kell mondani az aggodalmakat, amelye­ket a kormánynak meg kell fontolnia, mielőtt intézkedik. U és fél Amit a bányák javítanak, elrontják a sze­nesek - Végeredményben nem lesz olcsóbb a szén Vita Emil dr. tanácsnoknak boldog hete volt, amely azonban nem végződött olyan örvendetesen, mint ahogy kezdődött. Tisztában kell lenni azzal, hogy épen Vita tanácsnoknak van ma az egész városházán a legnehezebb szerepe. Neki kell disz­ponálnia minden olyasmi fölött, ami — nincs. Szén ... fa . . . Nem is kell többet mondani ah­hoz, hogy az ember fantáziájában megelevenedjék az a rettenetesi kálváriajárás, amit a szén és a fa tanácsnokának végig kell szenvednie. Tanácskozás tanácskozás hátán, a szétosztandó anyagok hiánya, a vasuti kocsik kényszer-utja Románia felé, a tömén­telen jogos panasz, a ki nem elégíthető vágyak, kö­nyörgések, kilincselések. Igazán nem kell hozzá túl­zott fantázia, hogy a szegény tanácsnok fájdalmas helyzetét be lehessen látni. De a múlt hét elején örömeseppek vegyültek a sok üröm közé. A magyar bányák bejelentették, hogy egyelőre körülbelül három koro­nával leszállítják a szénárakat éisi egy­ben arról is biztattak, hogy a közel jövőben foly­tatni fogják ezt a nemes tevékenységüket. E sze­rint az előbb 40 koronás szenet 37 koronájával le­hetett volna kapni. Elárom korona a mai világban nem sok pénz, de ha arra gondolunk, hogy a sok­sok három korona, amely a Budapesten naponkint elfogyasztott száz meg száz vagon szénnél meg­takarítható csinos összeget eredményez, akkor nem lehet lekicsinyelni az eredményű. A magyar bányák napi termelése ma nyolcs,záznegyven va­gonra tehető, ami azt jelenti, hogy a három­koronás árleszállítás több, mint napi negyedmillió megtakarítást eredmé­nyezne. Az öröm azonban nem tartott sokáig, mert a bányák jószándékában nem osztoz­tak a szén kereskedők, akik a hét végén bejelentették Vita tanácsnoknak, hogy ha a bányák leszállítják az árakat, akkor ők felemelik. Nem állítottak fel ugyan ilyen okozati összefüggést, mert a szénkereskedők nem szoktak apropókat ke­resni arra, hogy mikor emeljenek. Annyi bizonyos, hogy a szegény budapeti közönségnek még az sem használ, ha a bányák egy-sizer, egyetlenegyszer jó­indulatot tanúsítanak vele szemben. A szenesek ké­rése még nem intéződött el, a pesti ember már nem tud optimista lenni, a pesti ember már tudja, hogy ami egyszer fölment, az többet nem megy1 le. Egy­szer legyenek jószivüek a bányák, akkor sincs belőle hasznunk. Nem tudják a bányák annyira leszállítani a szén árát, mint amennyire a szenesek fel tudják emelni. Buda tervez - Pékár végez A Vérmezőm felépül a Természetrajzi Muzeum és a botanikus kert — Állandó téli-nyári színházat is terveznek r.— Alagút a Batthyány - tértól a Déli vasúiig Irigyeljük a jó budaikat, akik; már annyira ki­heverték a kommün fáradalmait, hogy agyukban raj­zanak a szebbnél szebb tervek. Építenek, alkotnak, egyelőre persze csak képzeletben, de ahol annyi energia van, mint Budán, ott nem kell félni a ter­vek elvetésétől. Nem kell (félni még akkor sem, ha a pesti városházán alusznak az emberek, Buda éb­ren van és nem akar többé elaludni. Ha a város­háza nem tesz értük semmit, megválasztják képvi­selőnek Pékár Gyulát, a közoktatási államtitkárt, majd segítségükre lesz az nagy terveikben. Mert el kell ismerni, a terveik szépek, sokat ígérők. Legelső sorban a Vérmezőről van szó. Elsősor­ban most Rosinay István volt fővárosi főmérnök egészen uij keletű terveiről emlékezünk meg, aki a Vérmezőn akarja elhelyezni az állandó budai téli- nyári színházat. A színház elhelyezését a Vérmező déli részére szánta, a Pauler-utca tengelyébe. A Pauler-utcára nézne a téli, a másik oldalra a nyári nézőtér, amely előtt ligetben tölthetné a közönség a felvonásközöket. Ugyancsak ő vet fel egy érdekes, szép és okos tervet, amely azonban igen nagy pénzbe kerülne. Ez a terv a Batthányi-teret a Déli vasúttal kívánná egy második alagút által ösz- szekötni, amely alagút a. tervbevett uj Duna-hiddal is szerves kapcsolatban állana. A Fő v á r oisi II i r 1 a p megemlítette már, hogy a hadügyminisztérium a Vérmezőre akarta telepíteni ,a Kenyérmezei fogolytábor barakkjait, amelyek — tényleg — kitűnő kisegítők lennének a mai lakásinséges időkben. De nem a Vérmezőn. Be­látták ezt a városházán is és Fock tanácsnok ki­tűnő intervenciójára cl is álltak a hadügyminiszté­riumban ettől a tervtől. Most arról értesülünk, hogy a barakkok már meg is érkeztek Vérmezőre, de a budaiak erélyes fellépéséire már el is távolítot­ták azokat onnan. Hogy hova vitték, az iránt a ]ó budaiak nem is érdeklődtek, a fontos az, hogy ők megszabadultak tőle. A legnagyobb vívmánya azonban Budának, hogy a Vérmező mégis megkapja a Termé­szetrajzi Múzeumot és a botanikus kertet. Ez, amint a Fővárosi Hírlap már megírta, Len dl Adolf dr. kiváló terve. És ebből az alkalomból szólni kell Lendl Adolfról is. Az állatkert kitűnő igazgatója a kommün után szintén indexre került. Úgy tudjuk, a városházán még min­dig nem fejezték bei a fegyelmi vizsgálatot, amely­nek nincsenek terhelő adatai. Buda azonban már ítélt. Ök tudják, hogy Lendlnejk nincsenek bűnei. Buda megadta neki a feloldozást és ma is a régi népszerű ember oda át. A városházán csak hadd piszmogjanak az aktákkal, az életrevaló budaiak már döntöttek. Sőt döntött Pékár Gyula közoktatási állam­titkár is, aki a múlt héten magához kérette Lendl Adolf dr.-t, aki elmondta az államtitkárnak, hogy még a Károlyi-kormány hajlandóságot mutatott a Természetrajzi Múzeumnak és a botanikus kertnek a Vérmezőn való líelállitásiához és őt bizta meg a részletes tervek kidolgozásával. A talált akták alap­ján a kommün urai rendelettel utasították Lendl dr. egyetemi m. tanárt, hogy fejezze be terveit. íme a szörnyűséges vád, ime Lendl kommunizmusa. P e- k á r Gyula okosan napirendre tért a kommunista- ság vádja felett és töviről-hegyire letárgyalta Lendl dr. terveit, amelyet egész terjedelmükben ak­ceptált. A Természetrajzi Muzeum és a botanikus kert megalkotásának kérdése annyira érett már, hogy a legközelebbi napokban az államtitkár már P a 1 óc z i Antal é,s Neuschloss Kornél műépí­tészeket fogja meghallgatni, akik már nagyjából szintén elkészültek munkájukkal. A Természetrajzi Múzeumnak ezek szerint a Mikó-utcára lenne a fő- frontja. Az államtitkár döntésében különben az is benne van, hogy a botanikus kert építését már a tavasszal megkezdik. Mindennek pedig az a titka, hogy Pékár ál­lamtitkár az egyik budai kerületnek a képviselő­jelöltje. Természetes, hogy siet utána nézni, hol te­hetne valamit jövendő kerülete kedvére. Szó sincs róla, Budának szerencséje van, de van esze, kitar­tása, akarata és energiája is. A városházán talán tudni sem fognak róla, de a Vérmező uj élete meg fog kezdődni. 15 millia kiadóssal A nagyszivű románok mindent Ígértek, de semmit sem adtak — Még a leláncolt tár­gyakat is elhurcolták — A főváros kár­térítést követel A főváros polgármestere — amint ismeretes — elrendelte, hogy a főváros összes ügyosztályai, üzemei, vállalatai és intézményéi sürgősen készítse­nek kimutatást arról, hogy milyen károkat okozott náluk a román megszállás. Ezeket a jelentéseket a pénzügyi ügyosztályhoz a hét végéig kell beterjesz­teni és az ügyosztály a jelentések alapján készít pontos kimutatást arról, hogy koronákban is kije­lezve milyen nagy kárt okoztak a fővárosnak a megszálló csapatok. Ez a kimutatás természetesen megközelítőleg sem éri el azt a rengeteg kárt, ame­lyet egyes vállalatok és gyárak szenvedtek a fővá­ros területén. Bár az összeállítás munkája még nem ért vé­get, azért a kár hozzávető nagysága megállapítható. Megállapítható pedig azért, mert a főváros külön­böző intézményei még a megszállás tartama alatt, természetesen a legnagyobb titokban, pontos kimu­tatásokat készítettek a megszálló csapatok által oko­zott károkból. Ezeket a kimutatásokat mindig fel­terjesztették a polgármesterhez, akinek gondja volf rá, hogy az entente-missziókkal kapcsolatot fentartő minisztérium vezetője, Pékár Gyula, a mostani kultusz- államtitkár, hozzájusson e jegyzőkönyvekhez és azo­kat átadhassa a különböző misszióknak. A pénz­ügyi ügyosztály a károkat tételenként tartja nyilván és ha a végleges összeállítás munkája elkészül, akkor a főváros törvényhatósága a külügyminisz­térium és a miniszterelnökség utján hivatalosan is kérni fogja kárának teljes megtérítését. A román megszállás által szenvedett kár a fő­városnál az eddigi számítások szerint mintegy tizenöt millió koronára rúg. Ez az összeg vegyesen kis és nagy tételekből tevő­dött össze. Szerepelnek a kimutatásban pár koro­nás károk, de szerepelnek százezeres tételek is. A románok a legkülönbözőbb módon okoztak kárt a fővárosnak. Nemcsak közjavakat vittek el minden fizetség nélkül, hanem gyakran megtették azt is, — és e tevékenységükben minden kulturnemzetet meg­szégyenítő vandál módon jártak el, — hogy a kato­nák elhelyezésére szolgáló iskolákban az iskolai felszereléseket, a podokat, asztalokat, a különböző

Next

/
Oldalképek
Tartalom