Fővárosi Hírlap, 1917 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1917-02-14 / 7. szám
Budapest, 1917. február 14. emlékműre is, majd későbbi feladat lesz annak a programúinak elkészítése, hogy milyen részletekben és milyen költséggel csinálják meg a bősök temetőjének miivészi kiképzését. Itt emlékezünk meg a X-ik ügyosztály ama másik előterjesztéséről, amely a tabán-krisztinavárosi és vízivárosi temetők bezárására vonatkozik, amit különösen indokolttá tesz az a körülmény, hogy ezeken a környékeken újabban kertvárosok keletkeznek, amelyeknek közegészségi szempontjai föltétlenül figyelembe venndök. Az ügyosztály ezért azt javasolja, mondja ki a közgyűlés, hogy a két temető 1905. évi január 1 -töl kezdődő érvénynyel, a virányos-uti régi izraelita temető lezárását pedig 1914. évi január 1-től kezdődő érvénynyel elrendeli. Elrendeli továbbá, hogy az előbb említett két temető 1936. évi január 1-től. az utóbbi pedig 1944. január 1-től kezdődőleg kiüríthető és a közforgalomnak, átadható. VÁU&iflÁZJÍ onfeknL 7. dMwyjfrt'/sr' Jegyben járok. Bej, de sok viz lefolyt már azóta a Dunából a tejeskannákba, amióta divatba hozták, hogy kenyér helyett jegyet együnk. Amióta a régi magyar közmondást megváltoztatták: aki téged kövei dob meg, dobd vissza kenyér jegygyei! Azóta minden megdrágult. aztán lassankint minden elfogyott és ma már nem kapunk semmit, de azt legalább dupla áron. Nagyon bölcs dolog tehát, hogy a semmiből arányosan és egyenlően részesüljünk. Mert, amig dúskáltunk bőven minden jóban, nagyon igazságtalanul élveztük a földi javakat. Nálam például ugjr volt, hogy a keresetemet pontosan, mint az óraütés, mindig az utolsó piculáig elköltöttem. Es drágán ugyan, de mindenem volt. Ellenben a szegény milliomos, aki ült a pénzén és nem mert költekezni, az nélkülözött. Nagyon igazságos tehát, hogy a semmiben legalább egyformán osztozkodjunk.-És ezt nem lehet másképen megoldani, mint a jegyrendszerrcl. (Csak azt tudnám, hogy — papirhiány lévén, —■ miből hamisítják a jegyeket? ... Tán csak nem kétkoronásokból? — Mert abból bőven telik.) Hogy. aztán egész nap tanulmányozom a mindennap életbelépő uj jegyeket, nem csoda, ugyebár, ha a minap is róluk álmodtam. Ott ültem a .kávéházban, amely — igy. álmodtam — hasonlított egy villamos kocsihoz. A pincérnek kalauz-sapkája volt és nem lehetett semmit sem kapni, csak folyton jegyeket kellett váltani. Mindenre volt jegy és én el voltam jegyezve, mindenféle hájjal, ahogy azt mifelénk mondták. Volt zsirjegy, sirjegy, sörjegy, bőrjegy. Csupa jegy voltam már, annyira, hogy egy zabjegyet sem lehetett már a zsebembe dugni. Erre, ahogy ott ülök, egyszerre csak jön felém a főpincér, aki azonban — ellenőr volt. — Szabad kérnem a jegyet? — szólott. Mire én átadtam a jegyeket és ö azokat kilyukasztotta. Majd szúró tekintettel rám nézett; — Maga színész? — kérdezte. — Igenis — feleltem. — Hol a hang-jegye? Nem volt hangjegyem..— Van gyereke?- faggatott tovább. — Van hálistennek! — Hol a gyerekjegye? A világ forogni kezdett körülöttem, már az őrület környékezett. De az ellenőrnek ez nem volt elég.. — Van anyja? — Kérdezte szigorúan. — Hát mit gondol, rózsahokorban jöttem a világra? — Akkor hol az anyajegye? — Azt nem mondom meg.— válaszoltam erélyesen. Aztán a fejemre nézett és kérte a vizjegyet, a zsebemből a pizjegyet, aztán az egy jegyet, a kegyjegyet, a hegyjegyet és a jegyjegyet. És mert majd meghaltam már éhen, tehát a sok leszurkolt jegyeknek nekiestem és elkezdtem falni őket. Erre telefonáltak a mentőkért, akik jöttek, kény- szerzubbónyt adtak rám és robogtak velem a Lipót- mezőre. Ott kiszóltunk és a portás elibémállt és ahogy ez már rendjén van, kérte a jegyet. Kő esett te a szivemről, mikor napóleoni pózzal és elegáns kézmozdulattal nyújtottam át neki a kis kartontáblácskát és kimondhattam a boldogító varázsigét, az összes jegyek legelső arisztokratáját: S z a b a d j e g y ! szóltam gőgösen és nyomban bevonultam a jég osztályba, a mezőre, a többi Lipótok köz (Csak pár Pillanatig szundikáltam a törzsasztalom,! es arra ébredtem föl, hogy a kenyér-tündér' gyeng den oldalba lökött): : Szabad kérnem a kenyérjegyet? Mégieha% ttjukról Látogatás Kun Gyula ny. tanácsnoknál. Mit szólnak a régiek, az újakhoz? ez a kérdés mindenkit izgat, aki szeretettel, jóindulattal gondol ennek a nagy városnak fejlődésére, biztos, szép nekilendülésére. Vájjon az öregek, a régiek, akik már nem vesznek részt a veszedelmekkel, sikamlásokkal telt, de tiszteletreméltó szárnyalással megtett rohanó iramban, csöndes elvonultságukban, a procul negotiis tiszta látásában, szenvédélytelen pihenésükben, hogyan, mint látják az eseményeket. Néha ellátogatni a városi étet egy-egy volt korifeusához, a városi adminisztráció egy-egy régi nagyságához, nem tehet hálátlan feladat. Egy-egy ilyen látogatást, amelyről a Fővárosi Hírlap hasábjain beszámolunk, bizonyára szívesen olvassák el mindazok, akik ismerik a mai városházát és ismerték a régit. Melegedni a régi tüzek mellett, visszaemlékezni a múlt lázas óráira, a régi látószögekből megtekinteni a ma eseményeit, soha sem érdektelen, sőt néha hasznos is. Természetesen válogatni nem lehet. Ennek a kis színjátéknak szereplőit, tiszteletreméltó alakjait a múltnak; nem lehet, nem szabad csoportosítani. Nem tehet különválasztani a keztyiiskeziieket és nem az epéseket. Sokszor ártanak azok, akik szőrmentén bánnak velünk, de talán többször használnak azok a kifakadások, melyeknek alján megcsillanik a tárgyi igazság is. A beszélgetésekből, amelyeket igy papírra vetünk, nem veszünk el és nem teszünk hozzá. Senkinek megharagudni ezekért nem szabad, hiszen akik Budapest virágos szekerét a jövő felé kormányozzák, azokról az igazi kritikát nem a múlt, hanem az utókor fogja kimondani. A múlt csak beszél, a jelen cselekszik és a jövő itel . . . Persze vannak, akik mikor elhagyták a városházát, keserűséggel megrakott szívvel mentek el innen. Az ódon karosszékben, a nyugalom tűzhelyénél sem hullatták ki méregfogaikat. Készakarva választottam ki a legkeményebb gerincű embert, a legmakacsabb gáncsolóját a mai rendszernek. K u n Gyulához mentem el először, aki hét esztendő óta van nyugalomban. Okos, tanult fő, rengeteg, el nem nyiitt energiával és talán itt van a legnagyobb baj, töméntelen erőt, alkotó erőt érez magában és ha mindezt másként le nem csapolhatja; kiadja kemény, zord szavakban, súlyos ítéletekben. Ezekben az Ítéletekben, a városháza mai megítélésében olyan vágású ember Kun Gyula, mint Polónyi Géza. A városháza urai elbírták Polónyi kritikáit is, halljuk hát, mit mond Kun Gyula? Mária Valéria-utca 7. Öreg, kopott ház az előkelő negyedben. A harmadik emeleten, szép, világos lakásban, házikabátban fogad Kun Gyula. Az ebédlőbe vezetnek be, kissé görnyedt, kissé öreges, teljesen ősz fejű az egykor délceg1, tanácsnok. Amint azonban beszélni kezd, kiegyenesedik, a szemében eleven fény villan. Kissé bizonytalan módon mondja: — Ha fázik, maradjunk itt. Itt fütve van. Én is csak pesti polgár vagyok1 protekció nélkül. De, ha bírja a hideget, kerüljünk beljebb. Tiszta, gondos, rendes, öreges szalonba vezet. Zongora, subláda, rokoko fotelkék és hideg levegő. Vonakodva kezd a szóhoz,, nincs sok bizalma a sajtó munkásaihoz. Ürdöngös ember ez a Bárczy, megszerezte a sajtó barátságát, minden fórummal tud bánni, nem tehet ellene eredményes harcot kezdeni. Gondolkozik egy kicsit, aztán mégis csak hozzákezd: ( — Jó, én beszélek, ha használni tudja amit mondok. Nem tudok kellemes és szép dolgokat mondani, kifakadásoknak fogja tekinteni a szavaimat, pedig tárgyilagos vagyok, messziről és elfogultság nélkül nézem a dolgokat. — Hát hogy mi a véleményem a mai rezsimről? Először is ki kell jelentenem önnek, hogy én nem önszántamból mentem nyugalomba, engem elküldték. Megokolás nélkül és csúnyán elküldték. De, ha nem igy tenne is, akkor is azt mondanám, hogy a jövőre vonatkozó prognózisom s z o- m o r u, nagyon szó m o,,r u. És ha minden magamfajta öreg csontot meg fog kérdezni, száz közül kilencvenötén ugyanezt fogják mondani. Mert most nem Kun Gyula nyugalmazott tanácsnok, hanem a pesti születésű ember, a pesti polgár beszél. Aztán elmondja nyugdíjazásának történetét: — Akkor csinálta meg Bárczy nagy beruházási programmját, amely kilencvenegy milliós építkezési beruházást foglalt magában. A csütörtöki tanácsülés végén nyomták a markunkba, de én éjjel-nappali munkával szombatig elkészültem a véleményemmel. Az építkezéseket másfél év alatt akarták elvégezni. Ezzel szemben én kifejtettem, hogy ha minden kedvezően alakul és ha a magánépitkezéseket a tégla elvonásával nem akarjuk tönkretenni, akkor másfél év alatt harminc milliónál többet semmi szin alatt nem tudunk beépíteni. 1909. decemberében, úgy karácsony táján, megkaptam a polgármester levelét, amelyben nyugdíjaztatásomról értesít. Megnyugodtam és februárban mentem. Előbb azonban fölkeresett Bárczy és másfél óra hosszat magyarázta mért kell nyugalomba mennem. Később én is megjelentem a polgár- mesternél hivatalos bucsuzásra. Akkor igy szólt Bárczy: „Tanácsnok ur, igaza volt, harminc milliónál többet nem lehet másfél év alatt beépíteni. Viszontlátásra a közmunkatanácsban. Ott együtt fogunk dolgozni.“ Vártam nyolc hétig, akkor a közmunkatanács tagjává helyettem Preyer Hugót választotta meg a közgyűlés, akiről ugy-e mindenki tudja, milyen kiváló építkezési szakértő? A gúnyos megjegyzésen K u n Gyula maga is elmosolyodik, aztán szakgatott mondatokban beszél B á r c z y-ról, F e s t e t i c h-röl, B ó d y-ról. — Bárczy? El kell ismerni kiválóan tehetséges ember. Abban sem kételkedem, hogy nemes intenciók vezették, amikor a város élére került, de a társaság, amelybe belekeveredett, romlásba viszi . . . Aztán repülve hagyja el az ajkát nehány ismert frázis . . . „nem beszélek zsidókról, nem a szabad- kőmivesekröl“ ....... „de a társaság, az a nehány ember . . .“ — Nem mozogtak-e — kérdem — politikai erők. amikor tanácsnok ur elejtéséről volt szó? — Nem. nem — mondja igen határozottan. Egész életemben bevallottan függetlenségi érzelmű ember voltam, de nem emiatt küldtek el . . . Majd megint a mai rendszerről beszél: — Könnyelműség minden vonalon, ez mindennek a baja. Innen származik minden veszedelem. Vannak becsületes, okos emberek is a tanácsban és ha minden összeomlik, mert minden össze fog omlani, ezeknek nem kell félniük. Csodálatos az ilyen összeomlás, akinek helyén a szive és az esze, arra. nem esik egyetlen tégla sem — Aztán megint igy: . — Amit a mai rezsim csinál, annak nagyszerűen meg vannak a keretei. Pompás, parádés keretek, kifelé tetszetősek, belül azonban izmok, inak, vér, hús nélkül való. A széles, fényes keretben csak úgy lötyög valami. Nem, az egész nem tarthat sokáig. Nem mondom, hogy holnap következik be, amit látok, de a közeljövőben elkerülhetetlen a katasztrófa, ami nem lesz más, mint hogy nehányan a nyakukat törik. De Budapest ki fogja heverni ezt is. Az ajtó nyílik, szép, ősz matróna, Kun Gyuláné szól be: — Elmentem a templomba és itthon feledtem az erszényemet. Nem tudtam adni a szegényeknek. A tanácsnok felkel és megkeresi az erszényt. Aztán gondosan beteszi az ajtót: — Nagy baj az ellenőrzés hiánya. Azelőtt a belügyminisztérium jobban nézett a körmünkre, mint most. A városházán ma mindenki valamit vár, mindent fölülről. A városházán ma minden Tisza Istváné. És a kormánynak nem kell Budapest. Akár hiszik, akár nem, annak, hogy Budapest nem tud fejlődni, nem tud haladni, annak mindnek Bécs az oka. Bécs. Az egységes birodalom, amelynek útjában van egy nagy Budapest. Bécsnek csak egy vetélytársa van: Budapest. Ennek nem szabad fejlődnie, mert csak ez tudna nagyobb lenni, mint a császárváros. Hadd fejlődjék Prága, hadd virágozzék még Olmiitz is. azoknak szabad. Azoktól nem fél senki. De Budapest útjában van Bécsnek, útjában a Gesamtmo- narchiá-nak. Pattogva, lelkesen, szónoki hévvel mondja ezeket. — És a mi tanácsunk hűségesen, szolgai módon utánoz mindent, amit Bécs csinál. Eredeti gondolataik nincsenek, csak másolnak. Ebben aztán elég szorgalmasak is. Nem állnak meg Berlinig, de tovább, nem mennek. Az ö számukra Berlin a világ •J . köldöke ... Most az üzemekről szól. Beszél a gázgyár megvételéről, H e 11 a i, Morzsányi meg a többiek szerepéről, a városi villamos megváltásáról, K r a u s z Simon ügyességéről. — Mind a kettő helyes vétel volt. de ahogy megcsinálták azt eredményezte, hogy ma mindkét üzem deficittel dolgozik., A deficit nem sok, de istenem, a költségvetés olyan, mint a patika. Sok mennykő fiókja van, mindegyikbe cl lehet rejteni valamit . . .
