Fővárosi Hírlap, 1917 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1917-09-05 / 36. szám
2 nem késnék soká, amire a mostam vérhas-járvány tanulságai is biztató hatással lehetnek. Ha m!eg lesz a diagnozismegállapitó-intézet, akkor ismét az orvosokra hárul az a feladat, hogy félretegyenek mindlen álszemérmet és minden esetben, amikor a legcsekélyebb kétségük van, ehhte(z az intézményhez forduljanak. Végre is ez nem a hiúság, hanem a lelkiismeret kérdése. Budapest a rendőrség tükrében Tallózás a kék-könyvben Más- esztendőkön az ember félreteszi a rendőrség hires kék-könyvét, amelyben az esztendő történetéről számol be a főkapitány. Törődjenek vele a kriminológusok, statisztikusok, a pesti polgárt nem érdeklik, a múlt bűnügyei. Az ilyesmit elolvassuk a napilapokban, de a számadatok többé nem lehetnek izgatok a laikus közönség számára. Ma azonban háborúban élünk és a rendőrségnek a „vasárnapi késeléseken“ és a „besurranó tolvaj“-okon kiviil egyéb olyan esetekkel is van dolga, amely esetek már hozzátartoznak ennek a városnak háborús életéhez, élelmezésbeli nyomorához, féloldali meggazdagodásához. Egyszóval olyan adatokat kapunk az idén a kék-könyvben, amelyekből okulni lehet és amelyek erőteljesen hozzájárulnak a háborús Budapest néha érdekes, néha szomorú portréjához. Pedig ennek az évkönyvnek még tulajdonképen Boáa Dezső a gazdája, az ő megcsappant erejű, energiátlan, ötlettelen kormányzásának rendszere érvényesül benne. Sándor László temperamentumos, sokszor kísérletező, de legtöbbször a szöget fején találó, szinültig puritán törekvései csak a jövő kék-könyvben fogják oroszlánkörmeiket mutogatni. Élősdiek a nagy ragadozók helyén. A múlt esztendő bűnügyei valósággal egyenruhába öltöztek. Hadibünök ezek. Maguk a professzionátus bűnözök ma nagyobbrészt mundérban és a fronton vannak ugyan, de maradt itt helyettük sok nyomorúság és itt maradt a bűnre való sok-sok alkalom, itt maradt a „háborús konjunktúra“, amely ma a legnagyobb felbujtó. A rendőrségnek most alkalmi bűnökkel van dolga, amelyek mind a háborúból táplálkoznak. A nagy ragadozók ma már kifogyófélben vannak, megölte őket a sok riaszÉpitünk. Valaha azt irta Mikszáth Kálmán, hogy Magyar- ország gazdasági kulturális helyzetét mindig az determinálja, hogy hány vaggon búza termett a Bácskában, hány hektó bor a Hegyalján és hány regényt irt az idén Jókai Mór? Ha ez igy volt akkoriban, — aminthogy igy volt, — akkor mi budapestiek viszont elmondhatjuk, hogy a főváros gazdasági helyzetét az adja meg, hány téglát tett egymásra az idén a kő- mives. Ez a statisztika pedig egyelőre igen szomorú képet mutat, ámbár mostanában a készülődés olyan a városházán, a kormányban és az építészek között, mintha lakodalom előtt állnánk. Nem lehet más az, mint megsejtése az időknek, úgy mozgunk, úgy. gondoskodunk, mintha kopogtatna a béke. És ki tudja, talán igaz is már. A mozgósítás, a béke mozgósítása megkezdődött. Más számokat is mondanak, hány tízezer lakásra lesz szükség, mennyit kell majd építeni. Attól alighanem messzire vagyunk még, hogy komoly meghatározásokat tudnánk eszközölni. Mi mindentől függ ez még, milyen lesz a frontról a fővárosba törekvők tömege, milyen mennyiségben leszünk kénytelenek majd uj elemeknek teret engedni, hogyan tudunk pénzt és különösen építőanyagot szerezni. A legfontosabb természetesen az, hogy hozzáértő elemek álljanak a nagy akció élén. És itt nagy megnyugvással látjuk, hogy a kormányelnöki székben Wekerle Sándor, a polgármesteriben pedig Bárczy István ül. Ezzel a két névvel igy együtt és ugyanabban .a, vonatkozásban találkoztunk már egyszer. Most, hogy megint együtt vannak, együtt dolgoznak, érdemes a félmultat, amely példaadással és reménnyel szolgál, feleleveníteni. Az első nagy lakásügyi fővárosi akció 1883-ban indult meg. Akkor kezdték belátni a városházán, tó példa. A terepet az élősdiek foglalták el. Bázisuk a pangás, a hiány és a szükség. Bármilyen furcsa is, de ezek az élősdiek ebből élnek és a csalásba szélhámosság fegyvereivel, vagy az árdrágítás, áruhalmozás és rejtegetés titkos utjain haladva, küzdik végig a maguk külön háborúját — a pénzért. A békében a csalás alapja rendesen a hitel volt. Ez ma megszűnt. Jött helyette az áruéhség és vele a Kettenhandel szörnyetege, a kávéházi és utcamenti zugbörzékkel. A szélhámosságokat az árdrágtási törvény sem tudta megszüntetni. Es itt a rendőrségnek egy érdekes panasza van. Azt mondja a kék-könyv: „Kár, hogy bizonyos pénzügyi körök, pénzintézetek tulliberális felfogást tanúsítottak, amikor a háborús konjunktúrák speciális üzérkedőit lom- bardkölcsönök révén támogatták." Vízzel sulyosbitott zsir, szárított fii tea helyett, papirtalp és műbőr, ezek voltak a „hadikereskedelem“ legfőbb cikkei, amelyeknek eladása után letartóztatás következett. Mindenféle árdrágítók. Az árdrágítást külön fejezet illeti meg. Itt igen érdekes az, hogy az árdrágítás körül nagy szerepe volt az egynémely pénzintézet által mértéktelenül és mindenre való tekintet nélkül nyújtott lombardhitelnek. Az ilyen áru sokszor hónapokig raktáron hever, mert az-üzérkedő áremelkedésre spekulálván, a bank pedig kamatjövedelmeit is élvezvén, egyformán érdekük, hogy az áru hamarosan forgalomba ne kerüljön. Konkrét esetekben a felelősségre vont pénzintézetek vezetői azzal érveltek, hogy az áru a nyújtott hitel reális fedezetét adta és igy ők nem tartották kötelességüknek, hogy tovább is gondoljanak, Panaszkodik e téren a rendőrség a pénzintézeteken kiviil a szállítóvállalatokra és az- ügynökökre is, akik arra támaszkodtak visszaéléseikben, hogy a bírói gyakorlat a a különböző szakmák, és foglalkozások' elkülönítését nem veszi figyelembe. Általában sok az olyan elem, amelyik a közvetítésről a kereskedésre, tért át. Ezek az ügynökök kockázatot nem viselő közvetítőként furakodnak az igazi kereskedők, termelők és fagyasztók közé, ami végeredményben azt jelenti, h.ogy^az ő. nyereségüket, mi fogyasztók'fizetjük meg*. A Kettenhandel is bőségesen arat. Olvasunk például egy szappanügyletről, ahol a szappan nyolc kézen ment át és egy tejkonzervvételről, ahol az áru tizenkilencszer cserélt gazdát. Érdekes, hogy a katonai szolgálatot teljesítő egyének szabadon garázdálkodnak az árdrágítás terén. A rendőrség tehetetlen velük szemben, a katonai hatóság pedig csak fegyelmi hogy a lakáskérdés olyan szociális probléma, amelyet a hatóságnak kell kezébe venni. A lavinát N e- m ényi Ambrusnak, a kiváló publicistának interpellációja indította meg. Ennek az interpellációnak első eredménye volt a tiz éves adómentesség, amelyet a nagykörúton túl levő és Buda külső részeiben 'építendő házak számára biztosítottak. Akik 1884. és 1893. között tömegesen kívántak házakat építeni, azok kedvezményes árakon kaptak telket a külső részeken. Még egész csomó kedvezményt biztosított ez az 1885-ös szabályrendelet az építeni kívánóknak, de a fővárosnak már akkor is az volt az átka, ami ma, hogy a minisztériumban ráülnek az aktákra és kerek nyolc esztendeig nem kellnek feh róla. Volt azonban más baj is. 1887-ben a főváros több telektömböt bocsátott az építtetők rendelkezésére, hogy ott munkáslakásokat emeljenek, harminc évig ne fizessenek bért és még adómentességet is kapjanak. Ennek a nagylelkű áldozatkészségnek siem volt eredménye. Senki sem jelentkezett. Ennyi sikertelenség természetesen kedvetlenséget hozott, ami csak akkor kezdett engedni, amikor 1893-ban végre a kormány — módosítva bár, — jóváhagyta az 1885-iki szabályrendeletet. A közben föllépett kolera már a kormány szemét is felnyitotta és most már fölülről jött a sürgetés a lakáskérdés megoldására. Ekkor találkozunk az első lakásépítő bizottsággal, amely Gerlóczy Károly alpolgármester vezetésével memorandumot dolgozott ki, majd a közgyűlés a „lakásviszonyok felügyeletére1 és egységes irányítására“ központi bizottságot alakított. A munkásházak ügyében ezután egészen 1897-ig szünet következett. Ekkor elhatározta a közgyűlés, hogy a IX. kerületben levő Bikarét-diilőben block- rendszerü négyemeletes minta-munkásházat épit, amelyben 96 egyszoba-konyhás lakás lesz. Az építést a Hajléktalanok Menhelye Egyesületre bízták. A ház el is készült és ma is áll. Budapest, 1917. szeptember 5. utón járhat el velük szemben. Ezek a derék árdrágítók csak kaszárnyaáristomot kaptak. A záróra dicsérete. A budapesti közönség meglehetősen türelmetlen a zárórával szemben. Szabadságunkban, kényelmünkben és kedvteléseinkben zavar meg bennünket a tizenkétórai záróra és ahányszor szó esik róla, mindenkor a legfőbb érvünk ellene, hogy' azért a kis spórolásért, amit a világításban és télen a fűtésben elérünk, nem érdemes a nagyvárosi ember életmódjában ilyen jelentékeny és fájdalmas változásokat előidézni. ' , A rendőrségnek ipása véleménye róla. ö a záróra dicséretét zengi és ezt adatokkal is illusztrálja. Az ember élete és testi épsége ellen elkövetett bűnök statisztikája ugyanis jelentékeny, 25°/o-os esést tüntet föl. 1913-ban még 2116 volt a testi sértések száma, a múlt évben ez 1114-re, úgyszólván a felére apadt le. Ennek leglényegesebb-oka a korai zár’órá és az alkoholfogyasztás csökkenése.- Ugyanez az apadás mutatkozik a főbenjáró bűnöknél, a gyilkosságnál és az emberölésnél is. Egyszóval korábban fekszünk le, de a koponyák épsége nagyobb biztonságban van. . Nem járunk gyalog. Milyen hatása van a- háborúnak Budapest közúti közlekedésére? A kocsimizériákat, állandó áremeléseket, a kalauz-hiányt, az autóbusz és autotaxi tragédiáját jól ismerjük. .Ezzel szemben tény'az, hogy a közlekedési" eszközökön szállított személyek száma a háború óta is é v- ről-évre.növekszik. Ez azonban aligha mondható komoly fejlődésnek, hanem csak a háborús viszonyok egy sajátságos tünetének. A. villamosok a háború alatt uj .vonalat nem építettek, a kocsipark nem változott, a személyzet megfogyott és rosszabb lett, a két nagy villamostársaság utasainak száma mégis ezidő alatt 65 milliót meghaladó többletet mutat, ami a kényelmesen szállíthat ó, r e n- des létszámnak egy harmadát teszi. És ebben a számban még nincsenek benne azok, akik jegy nélkül és lépcsőkön lógva utaznak. Az utazó- közönség egyre növekszik, aminek oka az, hogy) a pénz vásárló ereje nagyon megcsappant. Ma senki sem jár gyalog és így természetes, hogy a közlekedési viszonyoknak oda kellett jutniok, ahol ma van-, nak. A villamos vasutaknál az utasszámban való emelkedés az idén a legnagyobb, ami egyik évről a másikra ezideig valaha mutatkozott. A földalattinál szinte még feltűnőbb az emelkedés. Itt az. utasok száma eddig évenkint mintegy félmillióval emelkeSegítséget mindez természetps-en nem- hozott, de: szerencsére a késedelmeskedés közepette a főváros gyorsiramu népesedése is szünetelni kezdett. 1905-ben azonban megint mozgolódás észlelhető a lakbérek emelkedése miatt. Két indítvány is hangzott el akkor, az. egyiket Heltai Eerenc, a másikat Székács Antal -terjesztette elő. Végre 1906-ban Almády Géza tanácsnok vezetésével a szakértekezletig jutottak el, amely: az építési szabályzat módosítását javasolta az építkezés könnyebbé, olcsóbbá, szóval kívánatosabbá tételére. 1907-ben Feleki Béla dr. veszi pártfogásába a lakásügyet, Szalay Sándor pedig,. aki akkor tanácsjegyző volt, tanulmányt ir róla. Még ébben az évben megteszi a tanács előterjesztését a k i'S 1 a: k á sok re zsi-épitésére vonatkozólag, a közgyűlés pedig akkor határozza el a Lóversenytéri dűlőben építendő 200 kislakást tartalmazó házcsoport építését. 1908-ban jött végre a főváros fejlesztéséről szóló törvény. Ekkor azonban á lakásínség olyan égető, hogy februárban F e 1 e k i Béla dr. indítványára harminc napos terminust adnak a tanácsnak. Az ügyet Bárczy István dr. polgármester, W i 1 d n e r Ödön dr. tanácsjegyző és Kabdebó Gyula mérnök vették a kezükbe, akik már egészen más formában és iramban dolgoztak, mint elődeik. Javasolják, hogy a főváros maga építsen és pedig a szükségnek megfelelő gyors tempóban. Kidolgozták a nagyszabású ötéves épitő-pro- grammot, amelynek részei: 60 járványlakás (barakká 400 személyre szolgáló, szállítható barakktermek, 2200 cellával rendelkező népszállók, népotthonok, kilenc helyen 30 házból (3000 lakás) álló kislakás, 23 helyen. 20 házból álló, 1600 családnak szóló lakás fővárosi alkalmazottaknak, hat helyen 500 lakásos 13 ház bérlakás, és végül 90 iskolaépület. A 95 milliót fölemésztő Programm azonban előbb csak 20 millióra redukálódott, a belügyminiszter pe-
