Fővárosi Hírlap, 1917 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1917-01-17 / 3. szám
4 Budapest, 1917. január 17. drágább a Csavargőzös, az első osztályért 10 fillér helyett 12 fillért, a második osztályért 6 fillér helyett 8 fillért fizetünk. Amikor azután a főváros kérdőre vonta V irány i é k a t, azok mélységes nyugalommal előmutatták a pénzügyminisztérium által adott koncessziójukat, amely a szerződés jellegével bir. Ez a szerződés pedig úgy szól, hogy a Csavargőzös viteldijainak maximuma 14 és 10 fillér. Eszerint tehát még ma sem értekei az áremeléssel a maximumig. Persze nem lehetetlen, hogy a fővárosnak az omnibusznál inaugurált példája szerint, újabb menetdijemelés következik. A főváros leforrázva futott a pénzügyminiszterhez, de az sem adhatott más választ, mint megerősítette azt a képtelen és tarthatatlan helyzetet, amely szerint a Csavargőzös a főváros hozzájárulása nélkül is jogosan emelt. A városházán azonban megtalálták már az egyetlen módot, amelyen a Csavargőzössel szemben legalább részben éreztetni tudják a budapesti közönség- haragját és érvényesíteni fogják jogaikat és kívánságaikat. A tanács ugyanis olyan javaslatot készül a közgyűlés elé terjeszteni, amelynek értelmében a közgyűlés utasítani fogja a tanácsot, hogy majd akkor, amikor ismét a csavargőzös partbérletéről lesz szó, akkor n e k ö s s é k meg másként a szerződést, csak úgy, ha a Csavar gőzös azokat a feltételeket, amelyeket a főváros a közönség érdekében szükségeseknek lát, elfogadja. Megkérdeztük különben R é n y i Dezső, tanácsnokot, hogy mint áll jelenleg a helyi hajózás rendezésének kérdése? — A jelen pillanatban újat nem tudok mondani. Ez a kédés' különben is a kormány kezében van. Általában a helyi hajózás kérdése, maga a Csavargőzös ügye nem olyan fontos a mai körülmények között, amikor a budai és pesti oldalak között való közlekedésnek egészen nj utjai vannak és különösen valóra válnak a jövendőben. Ha háború nem lenne, autóbuszaink már régen nagy számban bonyolítanák le a két part közötti forgalmat, amellett azonban már maga az Erzsébet-hidon áthaladó villamos is igen nagy konkurrense a helyi hajóközlekedésnek. A svábhegyi haláltalyiga Tarifaemelés és megváltás. Ugyancsak a szerdai közlekedési bizottság fogiil- kozik a fogaskerekű tarifaemelési kérésével. Ennél szemérmetlenebb kívánságot az utolsó esztendőben történtek után szinte elképzelni is lehetetlen. Úgy tudjuk, a közlekedési ügyosztály a kívánságnak teljes elutasítását fogja javasolni, a bizottság, de maga a közgyűlés is egyebet nem tehet, mint lelkesen helyesli majd az ügyosztály javaslatát. Általában a városházán a fogaskerekű ügyében ismét a tehetetlenség dühe viszi a vezető szerepet. Egészen lehetetlen állapot az, amely a fővárost teljesen megfosztja annak lehetőségétől, hogy a közlekedési vállalatokkal szemben bármiféle fegyelmi, vagy büntető jogot gyakoroljon. Tehetetlenül kell nézni az egymást követő katasztrófákat és ugyanakkor a foga s k e r e k ii még szenet is a fővárostól koldul. Kiderült, hogy ennek a nyomorék társaságnak a világon semmije sincsen. Nincs szene, nincs más szükséges anyaga, nincsen mozdonya, nincs embere. Az egyetlen hatóság, amelynek módjában lenne a fogaskerekűt megrendszabályozni, a m. kir. vasúti és hajózási főfelügyelőség, csudálatos türelemmel nézi, mint garázdálkodik ez a társaság és mint veszélyezteti budapesti polgárok életét. A főfelügyelőség nemtörődömsége ösztönzi talán a társaságot arra, hogy állandóan a megváltásra irányuló zsarolásként használja föl pályájának és néhány kocsijának életveszedelmes rozogaságát. Amit mégis tett a társaság ebben az évben, az mindössze az, hogy azokat a kisebb javításokat, amelyeket a főfelügyelőség az egyik legutóbbi baleset alkalmával a leghatározottabban kötelességévé tett, végre is hajtatta. Es még valamit. A főváros évek előtt kötelezte a társaságot, hogy. uj mozdonyt szerezzen be. A mozdony t ki is szemelték Svájcban, de meg nem vették. Most aztán túlontúl pregnáns lett a mozdonykérdés, úgy hogy tényleg meg kellett venni. A zsugori társaságnak rettenetes tragikomikuma, hogy a mozdonyért a valutakülönbözet révén pontosan dupla árat kellett fizetnie, mint amilyenért pár év előtt könnyen megkaphatta volna. A fogaskerekű különben újabban egyszerre két beadványt intézett a fővároshoz; az egyikben alapos tarifaemelést kért, a másikban pedig ajánlatot tett a fővárosnak a vállalat megváltására vonatkozólag. A tarifaemelés kérdésében említettük az illetékes ügyosztály álláspontját. A megváltás dolga kevésbé egyszerű. Megváltani ugyanis csak olyan dolgokat lehet, amiknek értékük van és olyan jogokat, amelyek nem egyszersmind súlyos kötelességek. De mit vált meg a főváros azon a koncesszión, amelyet amúgy sem akarna élvezni, mert hiszen a közlekedési ügyosztály maga is azt vallja, hogy mai formájában nem lehet fentartani az üzemet, hanem villamos- erőre kell berendezni. A megváltás annyit jelentene csupán, hogy a főváros nyakába szakad most már nemcsak a téli, hanem a nyári járatok fentartása is. ezenkívül pedig a nyafkába szakadna több százezer koronás befektetés. Ezért ugyan kár volna 3—400.000 koronás ajándékot adni annak a vállalatnak, amely a közönség érdekeinek mellőzésében méltó versenytársa volt a propeller-társaságnak. A koncesszió semmit sem ér, az üzem mai állapotában nem érték, hanem teher. A megoldás tehát nem lehet más, minthogy a főváros a háború tartamára tartózkodik minden újítástól, hanem uj mozdonyok, uj berendezések beszerzésére kötelezi a vállalatot. Háború után pedig átveszi az üzemet, de nem 3—400,000 koronáért, hanem ennél jóval kevesebbért. Ez a megoldás már csak azért is helyesebb, mert mennél jobban késik a megváltás, annál inkább közeledünk a koncesszió lejáratának időpontjához, 1926-hoz, ennélfogva annál kisebb a megváltás ára. Drágítanak a kéményseprők Uj tarifa és kerületbeosztás A kéményseprőipar ügyét ezelőtt 16 esztendővel szabályozták. Ekkor állapították meg a tarifát és csinálták meg a kerületek beosztását. A főváros fejlődése ezalatt hatalmasan nekilendült, egyes kémény-seprő kerületekbe sok ház, sok kémény és sok lakó zsúfolódott össze, itt meggazdagodtak a mesterek, inig más kerületekben a helyzet, a drágaság folytán folyvást rosszabbodott. A háború kitörésekor a kéményseprősegédek pótlékot követeltek a mesterektől; a szerszám is megdrágult, — mondják a mesterek — és számtalan súlyos nehézséggel kellett megküzdeni ez iparágnak. A kémény- seprő-ipartársulat ekkor arra kérte a fővárost, hogy járuljon hozzá a tarifaemeléshez. A város hajlandónak mutatkozott e kérdésben felvenni a tárgyalások fonalát, (természetesen nem a 30 százalékos tarifaemelési alapon, amit a kéményseprők kérelmeztek.) Ez alkalommal Vita Emil dr. tanácsnok kijelentette, hogy egyúttal a kéményseprő iparra vonatkozó szabályrendeletet revízió aláakarja venn i, szigorúbb intézkedéseket állapítván meg, részint tüzrendészeti, részint a közönség érdekeinek hathatósabb megóvása szempontjából, valamint a kerületek igazságosabb és arányosabb beosztását is tervbe vette. A tárgyalások másfél éven keresztül folytak. A kéményseprők, miután a főváros hajthatatlan volt, engedtek kérésükből és igy az emelés mindössze 18°o/-o s lesz. Azokat a kerületeket, melyekben a biuttó bevétel 15.000 koronánál kisebb, kiegészítik, mig ott, ahol aránytalanul nagyobb a bevétel, ott uj kerületeket hasítanak ki. így a VI. kerület hatalmasan fejlődött külső részében és még másutt: körülbelül 10—12 u j kerület kreálása v a n tervbe- v é v e. Az egyetlen vitás pont még, ami a tárgyalások befejezését késlelteti, a kéményseprőknek az a kérése, hogy a tanács tegye kötelezővé a kéménytisztítást a város belterületén lévő g y á r a k hatalmas kéményeire, valamint a lég- fűtési kéményekre is. A milliós gyárak ugyanis eddig nem tisztittatták kéményeiket, mondván, hogy a korom úgyis elperzselődik a kéményben. Ugyanígy tettek a villanegyedek és uj bérpaloták lég- fiitési-kéményeivel is. A város belterületén lévő gyárkéményekre és a légfiitési kéményekre vonatkozólag ugyanis a 16 év előtti rendelkezés elmulasztott intézkedni. Ha azonban ez a kérdés is megoldást nyer, akkor a kéményseprők ügye hamarosan közgyűlés elé kerül. Itt még egy végső csatát kell megvivniok a háziurak jelenlévő, szervezkedő tömegével, ami elé a kéményseprőkörök nem kis aggodalommal tekintenek. '/vonftk TTL' Takarékosság. A főváros a világításon való spórolásával mintegy félmillió koronát vészit. De azért nem kell elbizakod- uia. Mert ilyen eredményt én is tudok felmutatni, ha nem is félmillió korona erejéig. Mióta például spórolnom kell a cigarettával, nem ihatom délután kávét, záróra van stb,, üzleti noteszem átvizsgálásánál kiderült, hogy a múlt évet körülbelül 20.000 korona deficittel zártam le. Pedig hát békeidőben, amikor még pazarló voltam, a szilveszteri mérlegem minimum 10.000 K pluszt eredményezett. (Aki ezt nekem nem hiszi el, annak betekintésre szívesen rendelkezésére bocsátom az üzleti noteszeimet.) Most már azt kérdezhetik tőlem, hogyan sikerült nekem a spórolással igy tönkremennem? Hát nagyon egyszerűen. Hol kezdjem? Mondjuk, a cigarettán. Nem voltam sohasem s mvedélyes dohányos, mindössze talán 10—12 cigarettát szívtam el naponkint. De, mikor beütött a dohányinség és kiütött a cigarettahiány, bizony kissé elszontyolodtam magam is. És kezdtem beszerezni! Ahol véletlenül, vagy csempészetbe kaphattam cigarettát, azt mind megvettem. Naponta kézalatt legalább 300—400 darabot vásároltam és fizettem érte, amit csak kértek. A barátaimnak sohasem volt, hát én kinálgattam őket. így lettem én nikotinista. Mert nem volt cigaretta. Napi cigaretta-fogyasztásom 15—20 korona rekordot ért el. Aztán jött az áldásos intézmény, a záróra. Ugyanez: makkban. Világéletemben szolid fiatalember voltam, aki megittam fél 11-kor a fejecskémet, aztán, mint jámbor muzulmán: kelet felé fordulva elszende- redtem. Ma? . . . Hogy mos*- ne kelljen lefeküdnöm, klubbokba iratkoztam be és magánlakásokon rendezett zártkörű vigalmak főrendezője vagyok. Álmatlanságban szenvedek, mert az italtól nincs időm elaludni. A kártyáról ne is beszéljünk — mert én, akire azelőtt női lény rám se nézett, ma általános közszerelemnek örvendek. Legalább erre kell következtetnem, mert a játékban a legpechesebb vagyok! Önök azonban nevetni fognak! A legtöbbe kerül nekem: a kávétilalom. Hinné ezt valaki? A kávét ugyanis mindig gyűlöltem. De tudja az isten, micsoda ördög lázadt föl bennem, mióta délután 3 órakor már nem lehet a kávéházban kávézni, fél 4-kor majd meghalok egy kis kávéért. Hiszen én belátom, hogy spórolni kell az élelmiszerrel, deltát nem kellene ezt sem ilyen túlzásba vinni. Mondom, fól 4-kor borzasztóan kívánom ntár a kávét, de hát nem kapni, igy aztán rendelek rendszerint két tojást pohárban. — Ám, ha az ember kávét kíván, a tojás nem elégíti ki és igy éhen maradok. Gyorsan megrendelem hát a szardíniát. Párosával. Ez 90 krajcár. Fél 6-kor sonkát eszem, fél 7-kor vajaskenyeret rántottéval, fél 8-kor csokoládét tükörtojással és savanyu káposztával —■ végre 8 óra! Szabad a kávé! Hozza a pincér, de én megundorodva minden ételtől — úgy vágom a fejéhez szegénynek minden nélkül, hogy csak úgy zug! Fizetek: a számla körülbelül 15—25 korona. Attól függ, hogy hústalan, zsirtalan, ok-talan, vagy Bertalan nap van-e? így telnek nálam az én szép takarékossági napjaim! Ennek a lehetetlen helyzetnek már csak egy világháború vethet véget. Itt már csak a háború segíthet, mert különben tönkremegyek a — spóroláson.
