Fővárosi Hírlap, 1916 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1916-04-26 / 17. szám

mnaiiiaiiininniiiniiiainninaiiin»iaiiiDnimiiDiiioiiiDmaniaummaniomaniamamntnainniHHiiianrc GEÖF1ZETÉSI JtRJIHi Fgésx éwfwe •••••••••.. 20 ' Fél évwte ................ IO K Egyes számok kapha­tók a kiadóhivatalban. Várospolitikai és közgazdasági hetilap feímlBs aw.mrkmsw.ts Dacsó Emil. Társ.twmrkmawts dv. Szilágyi Hágó iHegjelenik minden szar- dán. Szerkesztőség és kiadóhivatal t VI. kér*. Szív-utca ........ is. szám Te lefon ................ 137-15 A mienk a Duna, a mienk volt, a mienk marad. Bár amodébb, a schwarcwaldi erdőben kezdi a pályáját s határunkon túl, a Fekete-tenger­nél végzi: életét hatalmas magyar folyók táplálják s az itt szerzett tápláléktól fejlő­dött nagy folyammá. A szive meg éppen itt van Budapesten. Az ő tiszteletére hasadt ketté a főváros épület-ékitményekkel, sétá­nyokkal díszítve a jobb- és balpartját. Mintha ő volna a magyar drágakő s amit körülötte emberkéz alkotott: a Dunának azsur foglalata. Tán, tudva, hogy tőlünk meg nem szök- hetik, a megszokottságtól eltunyásodva nem érdeklődtünk iránta oly mértékben, aminőt ez a kincsünk megérdemelt. Elandalogtunk mellette. Verset is irtunk hozzá, néha nap­ján idetévedt idegennel dicsérő vallomással is szórakoztattuk, de nem bántunk vele úgy, mint hitvesünkkel, amely megbecsülésünket sóvárogja, hanem mint alkalmi kedvesünk­kel, aki külföldről jövet itt csak átutazóban tart pihenőt, hogy tőlünk messze szökhessék. Regensburgból, a regensburgi polgár- mester hivatalából érkezett az irás, amely szakértő tudással állítja elénk a Dunát és el­mondja, hogy mit jelent ez a folyam Magyar- országnak s mit kiváltképpen Budapestnek. Az eljövendő béke munkahelyének útmutató oszlopait a Duna mentén sorakoztatják s ennek a munkának nyugatra és keletre szét­osztó telepe nem lehet más város, mint Budapest. Fel kell készülnie már most erre az alkalomra. Kikötő építéssel, hajó-park építéssel s mindenfajta alkalmatosság létesí­tésével, amely a Rajnától—Qalacig a mi ja­vunkra állítja a Dunát a szövetséges nem­zetek szolgálatába. Lám, a regensburgi polgármester Írása nyomán, — amelyről a Fővárosi Hírlap-ban jelent meg az első híradás — minő ösztönös­mozgás támadt Bécs városában. A bécsi pol­gármester már ankéthez kongat és Bécs városának követeli azt a Dunát, amely az osztrák fővárosnak csak a messze kültelkén kapott helyet s az osztrák földön csak amo­lyan udvariassági vizitet tesz. Azt akarja Bécs, hogy neki hódoljon a Duna, az ő nagy gazdagságát gyarapítsa s az ő iparának vál­jék szállítójává. Nyugotnak, Keletnek Bécs váljék metropolisává. Nyugotnak, Keletnek a császárváros legyen a találkozó központja. A német-bajor polgármester okosabb. Nem a magánérdek furfangjával dolgozik, hanem mathematikával. Az ő számvetése nem Bécs és nem Budapest. Az ő egyszerű szám­vetésének az eredménye, hogy a Duna, Ma­gyarországé és budapesti szélessége teszi alkalmatossá, hogy a vizi-ut központi for­galma Budapesten bonyolittassék le. O nem a várost köti a Dunához, hanem követi a Duna-mentet s javaslata kiköt az arra leg­alkalmasabb helyen. Bécs szivében is lat vizsávot: a Wien cimü pocsolya az. De Budapestre érve a tekintete, a maga fönsé- ges hömpölygésében, tengerjáró hajóknak is alkalmas mélyítésben, egy nagy^ jövendő minden készségével fölszerelve látja maga előtt a Dunát, amelyhez csak^ avatott kéz kell, hogy azzá váljék, amivé rég válnia kel­lett volna s amivé válni is fog, ha a német­bajor földről küldött javaslat itt erős, tuda­tos végrehajtó kezekre talál. A tisztviselők húsvéti piros tojása megzápult. Szégyenle­tesen szomorú, hogy milyen elbánásban volt kénytelen részesíteni a főváros a tiszt­viselőit. Az autonómiának a látszatát nem tudta megőrizni ebben a kérdésben sem a közgyűlés, sem a tanács. Meg volt a leg­jobb igyekezet és jóakarat mindkét ténye­zőnél, de a tisztviselők a drágasági pótlék­ból mégis csak a drágaságot kaptáik. Való­ban nem csodálnák, ha a kormány aggo­dalmait, az állami tisztviselőkkel való egyenlősitési törekvéseit, kevesebb egy­kedvűséggel, csekélyebb megnyugvással fogadnák a főváros tisztviselői. Mert a tü­relemnek legszélsőbb határait is el tudjuk képzelni, de a tisztviselők megélhetése, a mindennapi kenyér megszerzése, az első­rendű életszükségletek kielégítése jóval túl van minden határon. Háromszázezer koronáinál is több az a veszteség, amely az omnibuszüzem tavalyi mérlegének végered­ménye. Rosszhiszeműség, vagy határtalan naivitás kellene hozzá, hogy a veszteségért akár a fővárosnak, akár az üzemnek a ve­zetőit vádolnánk. Nem kell bizonyítani, mit jelent a háború ennek az üzemnek, mennyi­vel csökkent a forgalom és mennyivel emelkedett a kocsik karbantartása, s a lovak és a takarmány ára. Berlin ugyancsak e napokban publikálta omnibusz-vállalatának mérlegét s az eredmény ott is deficit, sőt nyolcszázezer koronás ür tátong ott a be­vételek és a kiadások között. Egészen bizonyos, hogy az omnibuszüzem a háború után kiheveri a deficitet. De jellemző a fő­város szerencséjére, hogy pont abban a pillanatban váltotta meg a vállalatot, ami­kor a háború kiütött. Habent sua fata — a városi üzemek. A Városi megváltását a bal­kán-háborúk gazdasági depressziója kö­vette, az omnibusz-vállalat is, amely ma­gánkézben az utolsó évben is százhatvan­ezer koronát jövedelmezett, beleesett a háborús konjunktúrába és növeli a főváros költségvetési hiányát. A svábhegyi fogaskerekű nincsen megelégedve a közle­kedési bizottság határozatával, amely úgy szólott, hogy a fogaskerekűnek nincsen joga a tarifaemeléshez, a fogaskerekűnek egyáltalában nincsen joga semmihez, még ahhoz sem, hogy létezzen. Mondjuk, a de­rék vállalat berzenkedik a határozat ellen és a jól informált fővárostól a rosszul infor­mált vasúti és hajózási felügyelőséghez folyamodik, attól kérvén a magasabb tarifa kedvezményét. Hallatlanul súlyos negligá­lása ez a közönségnek, amelyet a vállalat­tal szemben elsősorban mégis a tanács és a közgyűlés véd meg, nem pedig a vasúti és hajózási felügyelőség, amely egyébként minden tiszteletünkre érdemes intézmény. Ezt már aztán nem szabad tovább tűrni; sürgősen rá kell szabadítani a fogas­kerekűre az autóbuszt, amely nemcsak közlekedési eszköznek jó, de büntetésnek is. Átvonuló katonák beszállásolása. A katonai ügyosztály működése. Budapest katonaváros. Sok katonája van béke idején is, de még több ma a háborúban. Az átvonuló katonaság rengeteg tömegű volt és még ma is igen nagy a számuk. A székesfőváros katonai ügyosztályá­nak igazán megfeszített munkával kellett dolgoznia, hogy eleget tehessen az óriási követelményeknek, amiket a nagy idők állítottak eléje. Magát a munkát azonban szívesen áldozta volna a főváros és a Csu­por József dr. tanácsnok kiváló vezetése alatt álló ügyosztály ezer komoly próbán ment keresztül; de rendkívüli megerőltetésébe került a fővárosnak az átvonuló katonaság elszállásolása. Ezen az állapoton segíteni kell, a beszállásolási törvény olyan terheket ró a községekre, hogy azok a mai viszonyok között teljességgel tarthatatlanok. Már béke idején is terhes volt ez, a háború azonban egyenesen agyonnyomó erővel feküdt rá a községi háztartásokra. A székesfőváros katonai ügyosztálya meg is mozdult már ebben a kérdésben, de egy­előre ad akta került a dolog, mert magasabb szem­pontokat kell figyelembe venni. Most azután, miután ma tovább menni nem lehet, azon fáradozik az ügy­osztály, hogy legalább a részleteken enyhítsen és minél kevesebbe kerüljön az átvonuló katonaság el­szállásolása. A Fővárosi Hírlap munkatársa fölkereste Csupor József dr. tanácsnokot, aki a következő érdekes fölvilágositásokat nyújtotta: A polgári lakások megkimélése. — Amikor az átvonuló katonaság elszálláso­lása iránt érdeklődik, elsősorban arra a szem­pontra kell rámutatnom, amely bennünket ezen a téren állandóan vezetett. Ez a szempont az volt, hogy a polgárságot ne zavarjuk meg ké­nyelmében és ezt a célt sikerült is elérnünk tö­kéletesen, mert Budapesten a háború egész tar­tama alatt nem volt egyéni elszállásolás. Nem éltünk törvényadta jogunkkal és egyetlenegy magánlakásba sem szállásoltunk katonát, holott például Berlinben még az Unter den Linden-en is voltak elszállásolások a háború alatt. Föl nem sorolható ezer kellemetlenségtől és másik ezer veszedelemtől mentettük meg ezáltal a polgár­ságot. Egy millió korona kiadás. — A fővárosnak azonban töméntelen pén­zébe került a dolog. Több mint egy millió ko­ronát költöttünk erre a célra, amit bizony a költ­ségvetés alaposan megérez. De természetes, hogy igy áll a dolog, hiszen a katonatisztek ellátásá­nál az állam csak 73 százalékkal, a legénység ellátásánál pedig 45 százalékkal járul hozzá a költségekhez. Első pillanatra is érezni kell, hogy ez igy aránytalan teher a város vállán. Különö­sen súlyosan nehezednek ránk a háborús átvonu­lási költségek. Nem csoda tehát, ha arra gondol­tunk, miként lehetne ezt a kérdést megoldani, a város nagy kiadásait redukálni. Első és legter­mészetesebb gondolatunk az volt, hogy vala­miképen az államkincstárra hárítsuk vissza azo­kat a terheket, amelyek teljes joggal arra is tar­toznak. A beszállásolási törvény revíziója. — Tervezetem alapján foglalkozott a kérdés­sel a tanács és azon az állásponton volt, hogy épen a háború nagy terhei teszik aktuálissá és jogossá, hogy a bennünket nem illető terhektől szabadulni igyekezzünk. Úgy terveztük, hogy nemcsak a kormányhoz, de az országgyűléshez is azzal a kéréssel fordulunk, változtassák meg a beszállásolási törvénynek ránk nézve sérel­mes intézkedéseit.

Next

/
Oldalképek
Tartalom