Budai Napló, 1938 (36. évfolyam, 1-49. szám)
1938-11-17 / 46. szám
36. évfolyam Budapest, 1938. november 17, 46. szám VÁROSPOLITIKAI, FÜRDŐÜGYI ÉS IDEGENFORGALMI HETILAP ELŐFIZETÉSI ÁRA: EGY ÉVRE 24 PENGŐ. ALAPÍTOTTA: VIRAÁG BÉLA SZERKESZTI: LIPPAY GYULA dr. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: 11., BEM JÓZSEF-UTCA 7 T : 150*2% MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN Budai szivek látogatása Léván , A Ballhyány-utcai leányiskola növendékei a lévai magyar iskoláslányoknál he-olU-uk el 0- l Vége az ünnepnapoknak, ismét itt vannak a munka hétköznapjai. A lélek túláradt hulláma, természetesen, még nem tért vissza medrébe és még eltart egy ifiéig, míg el merjük hinni a valóságot: a Felvidék a miénk; Kassa, JJngvár, Munkács, Komárom meg Érsekújvár újra magyar, hogy Rozsnyón és Rimaszombat ton nem verik félholtra, nem ítélik börtönre azt aki a magyar himnuszt mari énekelni, vagy akár rádión hallgatni. Igen, az ünnepnek vége. De azért a munka napjai ezentúl sem lesznek szürke hétköznapok. Még sokáig nem tudunk visszatérni a megnyugvás, a beletörődés dermedtségébe. A csehszlovák kérdés akuttáválása előtt látszólag sírnák, egyenletesek voltak a középeurópai vizek, nem zavarta semmisem azt a miazmák- kal terhes mocsarat, amit a párizskörnyéki békék telepítettek a Dunamedence tájékára. Most egy kő esett a láp közepére és ez az eldobott kő megmozgatta a hullámokat; nem lehet azokat földi erővel arra bírni, hogy ne terjedjenek mind szélesebb és szélesebb gyűrűben tovább. A deákferenci hasonlat a rosszul begombolt mellényről sohasem szűnik meg örök igazság lenni. Végig ki kell gombolni és újra begombolni á mellényt, ha egyszer rosszul gombolták be. Eddig ez npm történt meg. A Felvidék egy részének visszacsatolásával csak kirívóbb lett a helyzet: a mellény egy-két gombja most már a helyén van, annál visszá- sabb tehát, hogy a mellény másik részén a gombok és a gomblyukak sehogysem akarnak egymáshoz illeni. A magyar mellényen sok a pityke, sok még az, amit újra kell gombolni», rajta. De ez már a világpolitika dolga. Ennek az intézése pedig a legjobb kezekben van, a magyar kormány kezében, nékünjc, a nemzet egyszerű, munkásainak, az a kötelességünk, hogy a magunk helyén folytassuk az építést, a csendes alkotás dolgát, azokon a kereteken bélül, amelyeket számukra a munka vezetői kijelöltek. Az egyén csak akkor hasznos a közre, ha azon a munkakörön bélül marad, amely az ő természetes feladata. A munkamegosztás nemzetgazdasági törvényei mindenkinek kijelölik a maga helyét és aki azt elhagyja, árt az egésznek, a köznek. Amikor tehát- azt mondjuk, hogy vége az ünnepnek, akkor le kell vonnunk ebből azt a következtetést is, hogy vissza kell térnünk természetes területünkre, a budai problémákhoz. Kötelességünk ez magunkkal, Budával és a megnagyobbodott országgal szemben. Folytatjuk munkánkat ott, < yihol abbahagytuk. De lelkűnkben felmagasztosodott az ünnepi érzés, nem tudjuk azt máról-holnapra levetni. Ünnep volt, szép volt, gyönyörű volt, olyan, amilyen talán egész ezeréves történelmünkben is csak kevés akad. És mégis, amikor most a hétköznapok szürke, robotos napjaiba fogunk, amikor le kell vetnünk lét- künkről az ünnepi áhítat köntösét, úgy érezzük, még nem szabad magunkat teljesen, átadnunk az önfeledt lemondásnak. Ünnep volt, igaz, de nem az, amelyről a költő dalolt, amikor a magyar lélek számára hirdette, hogy „lesz még egyszer ünnep a világon“. Várjunk, dolgozzunk és higgyünk, végezzük a magunk csendes munkáját, de lelkűnkben még ne oltsuk él az ünnepi lángot, inkább élesszük azt, mert lobogására, melegítő fényességére szükségünk lesz még sokáig. A visszatért Felvidék boldog népe Buda felé tekint, mint ahogy Buda volt eddigi sötét éjszakájuk vezérlő csillaga is. Fényesítedjék Buda dicsősége mind ragyogóbb lánggal: élcsz- szük a tüzet továbbra is, legyen az a még vissza nem tért magyarok tűzoszlopa most is, örökké. Az a hatalmas lelkesedés, amely a Felvidék visszatérésének hírére nemcsak a deresedő öregeket remegtette meg, hanem a legkisebb iskolásgyermek szívében is hangosan visszhangzott, a budapesti iskolák gyermekszíveit is megdobogtatta, hogy annak a földnek egy része, amely több, mint ezer éven át magyar volt, ismét a miénk. A II, kerületi Batthyány-utcai polgári leányiskola Volt Iskolatársnőinek Szövetsége elhatározta, hogy a Felvidék egyik városa polgári leányiskolájának magyar zászlót ké- szít és azt elviszik. A döntés az ősi Léva mellett szólt, mert egykori tanáruk és igazgatójuk, a költő Havas István, a Petőfi Tár- . saság és a Hollós Mátyás Társaság illusztris tagja Léván, volt gyermek és ott is nevelke- dett. November 14-én indult el az iskola küldöttsége, igazgatója és tanárainak vezetésével két autóbuszon s vitte el a zászlót Lévára. De nem mentek üres kézzel. A Batthyány-utcai polgári leányiskola növendékeinek gyűjtése j fedezte az autóbuszok költségeit, amelyeket közel ötezer pengő értékű ajándékokkal zsúfoltak meg, hogy átadják azokat a lévai polgári leányiskolának. Pataky Ferenc dr., az iskola kiváló igazgatója, a főváros megértő- szívű, főleg budai kereskedőihez és iparosaihoz fordult, akik nagyban hozzájárultak ajándékaikkal, hogy a lelkes küldöttség nem üres kezekel érkezett a csehek által kifosztott magyar városba. Sok mindent nélkülöztek a lévaiak, de semmit annyira, mint a magyar könyvet. És különös érdeme Pataky igazgatónak, hogy ebből a drága kincsből nyolcszáz darabot sikerült Lévára elvinni. Érdekes, hogy a három hét előtt elkezdett levelezés a lévai testvériskolával teljesen eredménytelen maradt, mert a feladott ajánlott és repülőpostás levelekből és vagy tizenkét táviratból egyetlen egy sem érkezett meg Lévára. Két nappal az indulás előtt a rádió egy mondatban megemlítette, hogy a budai leányok meglátogatják 14-én a lévai római katolikus polgári iskola leánynövendékeit, s így tudták meg ők is. No hiszen, volt izgalom! A jó apácák 48 óráig nem hunyták le szemüket. A leánykák pedig aludni egyáltalában nem tudtak. 14-én reggel sokezernyi tömeg sorfala közt gördültek be az autóbuszok. Az egész város ott volt és könnyes szemekkel éljenezték a budai leányokat. A fogadásnál a város képviselői, az iskolaigazgatók, a cserkészek, felekezetek lelkészei és végeláthatatlan közönség várta a budai leánykákat. Érthető ez, hiszen a lévai polgári rám. kát. leányiskola volt az egyetlen iskola, amelyet a csehek meghagytak magyarnak. Ha a határkiigazítás most meg nem történik, január 1-én már csehül kellett volna itt is tanítani. Úgy tudták, hogy Léva ki van fosztva és így nagy élelmiszercsomagokat ié vittek magukkal a kisleányok. Természetesen, ahogy volt, úgy hozták vissza, mert az áldottlelkű, irgalmas apácák régi, magyar, úri vendégszeretettel fogadták az egész társaságot bőséges reggelire, ebédre és vacsorára. Az ö kezdeményezésükre ebéd előtt minden felügyelet nélkül összeölelkezett /és dsicsergejtt a gyereksereg, lévaiak és budaiak, hogy \fesztelenül barátkozhassanak egymással a szabad és most felszabadult magyar kisleányok. A díszebéd alatt az ottani képezde egykori volt tanára, Kriek Jenő, aki közeljár már a nyolcvan évhez, köszöntötte megható jelenetek között kedves volt tanítványát, a hatvanöt- éves Havas Istvánt. Mindvégig kedélyes ünnepi hangulatban folyt le az apácák által rendezett pompás banket, amelynek végeztével a város vezetősége bemutatta Léva várát, amelyet IV. Béla királyunk építtetett, később azonban Dobó István birtokába jutott. Azután meglátogatták még a magyar békeidőkben épített nagyszerű felszerelésű ta- nítóképezdét, amelyből - 1919. március I5-én Benesék az összes magyarokat bottal verték ■ ki. Telerakták oseh tanárokkal, a.kik jóformán írni-olvasni sem tudtak, mert volt közöttük bakter, kanász és utcaseprő. Az épület ina teljesen üres; a 25 tanár, az igazgatóval együtt, a bécsi tanácskozások napján egész berendezésükkel megszökött. Az üres épületei ráhagyták Kleiszner Pál volt ottani magyar tanítóképezdei tanárra, aki rendet próbálna csinálni, ha lehetne mivel. Amint Pataky igazgató beszéli, az újságíró fantáziáját megszégyenítő módon rombolták össze ezt az épületet a csehek. Amit nem tudtak elvinni, azt baltával zúzták össze. A híres szertárban csak törmelékeket és cserepeket' lehet találni. A cseh uralom alatt az iskolában a fiúk és leányok együtt tanultak, ami ugyan másutt is előfordul, itt azonban együtt is lakatták őket. A szépen berendezett konyhát maga a megszökött cseh igazgató csákánnyal zúzta össze. A díszterem drága háziorgonájából a sípokat egyenkínt \szedték ki és úgy lapították össze, a zongorából pedig a húrokat és billentyűket is kitépve,’ azokat összevagdalták. Midőn, eltávoztak, az összes vízvezetéki csapokat kinyitották és kínai árvizet varázsoltak oda. Búcsúzásul telefirkálták a falakat olyan felírásokkal, amelyek a nyomdafestéket nem tűrik el. Majdnem minden falon ott díszük cseh nyelven: „Pridime pre Levicel Madjarszke momgolszke svinie!“ Amikor Magyarország nagy angol barátja, Rothermere lord november 8-án éjjel Budapestire érkezett, a fényárban úszó Dunapamtom, a Ritz szálló előtt, a Magyar Dalosszövetség kötelékébe tartozó budapesti dalosegyesületek 2500 tagú férfikara fáklyásszerenáddal elsőnek köszöntötte illusztris vendégünket. A nemes lord a magyar kormány meghívására jött Budapestre, hogy nészt- vegyen a Csonkaországhoz hazatért magyar Felvidék visszacsatolásának nagy nemzeti ünnepén. Ennek a felejthetetlenül szép és megható hazafias ünnepnek teljességéhez szinte természetszerűen hozzátartozott a mi nagy angol barátunknak jelenléte. Hiszen ö volt az első, aki az egész világ előtt elsőnek állott ki a magyar igazság védelmére s egy évtizedet meghaladó időn át szinte egyre «fokozódó tevékenységet fejtett ká a rendelkezésére i álló világsajtóban) a trianoni történelmi erkölcstelenség megszüntetése érdekében. A magyar dalosok szive nagyot dobbant arra a hírre, hogy alkalmuk lesz kifejezni a lord előtt a magyar nép legszebb erényét, a hálát, azért, amit a magyar fájdalomnak és a magyar gyásznak enyhítése érdekében érettünk tett. A magyar dal két évtizeden át siratója volt a trianoni nemzeti szerencsétlenségnek, de ez a dal nemcsak a fájdalmat, hanem a hMet és reménységet is szüntelenül ébren tartotta és erősítette a magyar szivekben, nemcsak a Csonkaország határain belül, hanem külföldön, is és a lord hazájában, Londonban. is. (Visszajövünk Lévára! Magyar-mongol disznók!) Délután a katolikus körben történt meg a zászlók átadása. Pataky Ferenc igazgató üdvözölte a lévai iskolát, majd Léva város részéről Klain Ödön főjegyző köszönte meg a zászlót. Utána felhangzott a himnusz, amelyet az egész közönség állva énekelt, azután a „Magyar Hiszekegy“ is, de ennél némák maradtak a lévaiak, mert hiszen előttük még teljesen ismeretlen volt a gyönyörű magyar imádság. Majd' a Batthyány-utcai leánykák festői magyar csoportja műsoros előadáson festői magyar ruhákban énekelt, táncokat és szavalatokat adott elő. A közönség lelkesedése nem ismert határt: Utána a zárda előtt ezer meg ezerfőnyi közönség búcsúzatta a Budára visszatérő, virággal elborított autóbuszokat. A két leányiskola örök testvén szövetséget kötött egymással. Ebbe mindkét iskola tanári kara, vezetőivel együtt belekapcsolódott. Léván új beiratásokat rendeltek el a tanítóképzőben. Már az első napon huszonnyolcán jelentkeztek. Páratlan szenzációként hatott az a bír, amiről sem a belföldi, sem a külföldi sajtó eddig nem emlékezett meg, hogy a pozsonyi állami tanítóképző összes növendékei, amidőn, megtudták, hogy Pozsony nem fut Magyarországhoz, otthagyták testületileg az iskolát, száznegyvenen átszöktek és Léván jelentkeztek f elvétéire. Érdekes, hogy a lévai cseh állami polgári iskolában 14 osztályban folyt a tanítás, mégpedig 9 osztályban, csehül, 5 osztályban magyarul. Ekkora volt a terror. Az új magyar uralom első napján már 8 osztályba tömegesen iratkoztak be magyarok és csali 4 osztályban lesz szlóváknyelvű tanítás. De itt sem sok reménnyel, mert a négy szlovák osztályban alig van harminc tót növendék, míg a magyar osztályok oly zsúfoltak, hogy párhuzamos osztályokat kell felállítani. Ez a gyönyörű kirándulás, ennek a csodálatosan szép napnak emléke örökre bevésődött a budaiak és a lévaiak szivébe. Amidőn 8 évvel ezelőtt az angol királyi Zeneegyesület meghívta a Budai Dalárdát, hogy mutassa be az angol közönségnek a magyar népdal kultúráját, akkor Londonban, d Westminster székesegyház falai között, nemkülönben az eioni templomban is felhangzott a „Boldogasszonv, Anyánk!“ és a ,Magyar Hiszekegy” gyönyörű melódiája. A Westminster székesegyházban Knébel Miklós , jelenlegi krisztinavárosi plébános tartott könyörgő istentiszteletet a magyar igazságért s a szentmisén a Budai Dalárda szolgáltatta a kórust. Rothermere lord akkor, azon a londoni vacsorán, melyet a Budai Dalárda tiszteletére adott, meg is' emlékezett ezekről a megható mozzanatokról s akkor mondotta el azt az egész világon visszhangra talált beszédét, amelyben a trianoni békeszerződést a történelem legnagyobb szélhámosságának minősítette, kijelentvén, hogy ennek jóvátétele érdekében a legerélyesebben fog továbbra is sikra szállana, mindaddig, amíg a magyar igazság nagy erkölcsi ereje diadalra fog jutni. És a nemes lord szavát állotta. Amikor a Budai Dalárda a magyar dalkultúrának rendkívül értékes és az angol közönségre mély hatást tett körútját befejezte és a pályaudvaron 'elfoglalta helyét egy harmadosztályú vasúti kocsiban, megjelent lord Rothermere is, London Lord Mayorjá- nak társaságában és meghatva búcsúztak a magyar dalosoktól. Rothermere lord és a magyar dalosok
