Budai Napló, 1933 (30. évfolyam, 1106-1151. szám)

1933-08-24 / 1135. szám

Budai Napid Buda, 1933 augusztus 24. GYÓGYFÜRDŐ Vlzgyógyi n tézet, hullám- és napfürdé Külön férfi és női osztéjy. A legmodernebb berendezés. Ssakképxatt személyzet. lett olvasnunk a lapokban, hogy szó sincs üzemegységesítésről, sem egysé­ges tarifarendszerről, ellenkezőleg, most mikor a HÉV mint külön rt. a Lipót körúton, a Beszkárt pedig mint másik külön szervezet az Akácfa uccai palotában székel, most az üzemegysze*- rüsítés nagyobb dicsőségére, egymil­lió pengő költséggel egy harmadik igazgatósági palotát akarnak építeni. Az érdekelt körök azt is kifogásolják, hogy a nyilvános versenytárgyalás mellőztetett és csak szükebbkörű zárt tárgyalás útján lesz kiadva a munka. Tekintettel arra, hogy az előadottak­ból láthatólag több mód kínálkozik az üzemolcsóbbítás elérésére, így éppen ellenkezőleg tarifaemelés helyett tarifaolcsób- bítás látszanék indokoltnak és feltétlenül oda kellene törekedni, hogy a közüzemű közlekedési vállala­tok üzemrendszere oda tökéletesítessék, hogy autóbuszon általában a vonalsza­kaszokon 16 fillérért, az egész vonalon, valamint átszálló forgalomban a fővá­ros területén belül 24 fillérért és a kör­nyékkel kapcsolatos viszonylatban 30— 36 fillérért utazhassék a közönség. A villamosoknak természetesen valami­vel olcsóbb díjszabással kell kiegyenlí- leniök azt a hátrányukat, ami lassúsá­gukban és így használatuknál az uta­zási időveszteségekben rejlik. A megne­hezedett közgazdasági viszonyok min­den vonalon árcsökkentéseket diktál­nak s az árszabály-restringálást már a MÁV is keresztülvitte. Ha pedig tekin­tetbe vesszük, hogy maga a Beszkárt vezérigazgató-helyettese nyilatkozott akként, miszerint a HÉV beolvasztá­sára a Beszkártha akkor fog sor kerül­hetni, „ha majd a HÉV mérlegét egyensúlyba tudják hozni“, úgy e ki­jelentésben egyszersmind az az állítás is benne foglaltatik, hogy a rendbehozatal lehetséges, ennélfogva, ha ily szakavatott vezetés mellett a fenti célkitűzések keresztül­vitelének lehetőségével számolunk — ez nem utópia! Eltűnt és élő budai cégérek A szép és stílusos ódon városok ba­rátai külső országokban jártukban (ha tudniillik a régi Budának is igaz barátai) legjobban azt fájlalják, hogy míg a külső országok régi városai ré­gi uccáit és régi házait régi cégérek színesítik, ékesítik, tarkítják: — addig hőn szeretet, ódon Budánkon a bol­tok és vendéglők fölött többnyire csak idétlen, stílustalan és lelketlen betűk kiáltoznak ránk, újabban pedig az orosz-berlini keresztezésö „reklám- művészet* otrombaságai rikoltoznak. Sehol, de sehol egy régi cégér. Amit a Székesfővárosi Múzeum mutatóba megmentett, az ott van a Múzeum fa­lain. Szegényes egynéhány darab: a legtávolabbról sem tükre a régi Pest- i Buda polgári heraldikája eme érdekes kereskedői és vendégfogadói jogtörté­netének, az úgynevezett cégéres jog­nak. '• I. -r. - , , Alábbiakban az 1840-es évek Budája egynéhány cégéréről emlékezünk meg. A legtöbbet gyermekkorunkban még ott láttuk helyükön. Ma már eltűntek, ki tudja, hova! Mi volt a régi cégér! A régi írni- olvasni nemtudás idején mindenki szá­mára érthető, betű ismerete nél­kül is „olvasható“, beszélő mutatója volt a cégér annak, hol van a ven­dégfogadó, a kurtakorcsma, borház, sörház, kávéház, apotéka, sütőmester vagy parókabodorító mester boltja. Külön oégérje volt a házaknak ma­guknak. A falusi kocsis, szolgalegény, inaslegény megtalálta a Kék Ökörhöz cégérezett házat házszám nélkül is és uccanév nélkül is. Ez volt az úgyneve­zett házjegy, mely nem azonos a ven­dégfogadó vagy kalmár cégérével. Ez utóbbiak már cégérjogot jelentettek. Adásvétel tárgya volt az ilyen cégér,, „cégéres jogos“ vendégfogadósnak hív­ták azokat, akiknek a Nemes Tanács adott jogot a cégér kitűzéséhez. ítész­ben idetartoztak a cégéres fűszerszá­mos, rőfös vagyis sineges és vasas kalmárok is. Egyéni oégérje volt a kurtakorcsmáknak is. A sütők, laka­tosok, borbélyok nem cégért, hanem mesterségjelvényt viseltek. A sütőmes- tes aranyszarva és ezüstkiflije, a la- { katosmester óriási kulcsa nem cégér, csak jelvény. Alábbiakban a budai vendégfogadok, kávéházak, fűszerszá­mosok, kurtakorcsmák, vasasok cégé­reiről emlékezünk meg. Plasztikus, fa­ragott dolgok voltak ezek, csak későn váltak sík festményekké. JEtégi fűszerszámos kalmárok voltak a Várban: Az Arany Vasmacskához, Az Arany Angyalhoz, A Tigrishez, A Fejér Oroszlányhoz és a Zarándokhoz. A vízivárosiak ezek voltak: A Fekete Kakashoz, A Magyar Királyhoz, A Fehér Egyszarvúhoz, A Tevéhez, A Jó Pásztorhoz, Az Arany Szarvashoz, A Veres Rákhoz és a Méhkashoz. Az Or­szágúton volt A Zöld Oroszlány, a Tabánban ékeskedett Az Oroszlány, A Fekete Kutya, A Fejér Elefánt, A Cu­korsüveg, Az Arany Mérleg és A Fe­jér Kutya. A budai rőfös vagyis sineges bolto­sok cégérei ezek voltak: A Halász- lányka, A Muszkák Császárja, Az Ezüst Csillag, A Keresztes Pók, (most utóda akadt Pesten), A Magyarember, A Sléziai Kalmár és Az Arany Rózsa. A vasas boltosok cégérei is igen je­lesek voltak, úgymint: Az Arany Ásó­lapát, Az Arany Sarló, A Vasember, A Stíriai Vadász, Az Arany Lóvakaró, A Vaskalapács, Az Arany Kapa, Az Ezüst Szórólapát. Híres játékosbolt volt az Arany Kalapács a mai budai Vigadó helyén. Érdekes, hogy a „greceritus“ vagyis a „non unitus“, azaz görög kalmárok, Nákó, Bodorló, Fitula, Pantakits és Zafiri urak nem viseltek cégért. Ezt a jussot a régi néniét boltosok tartották fenn maguknak. A vendégfogadók cégéréi ilyenek voltak: a Híd, az Arany Perecz, Szarvas, Budai Hét Kurfürstök, Arany Lúd, Veres Ökör, Arany Hajó, Arany Kereszt, Fejér Kereszt, A Borz, a For­tuna, a Fácán. A kávéházaké: Budai Kávéforrás, Az Alma, a Színház, a Fortuna, A Fe­jér Kereszt, a Borz. A kis sermérő és bormérő Vendég­házak temérdekségét alig lehet leírni. Már csak írásokban és emlékekben él a Sisak, a Vitéz, a Három Szerecseny, az öt Pacsirta, a Három Fejsze, a Há­rom Veréb, a Sereskocsi, a várbeli Három Hetes. Még élnek: az Arany Kacsa, a Há­rom Veréb, a Sereskocsi, a Várbeli Fehér Hattyú és a Fehér Galamb, a Fogoly Madár, a Vén diófa, a Zöldfa, a Márványmenyasszony, a Két Arany Bakkecske, a tabáni Kakuk, a Mély Pince. A „Politikus Kreizler“ eltűnt. Ma még megvan a vízivárosi Fe­kete Medvéhez cégérezett patika cégér. Nagy kár, hogy már nem az ucca ké­pét színesíti, hanem bent, a patika fa­lán búslakodik. A régi cégér eltűnt, de még él a Három Verebek neve. A Várban helyén van a régi Vörös Sün és a Fehér Galamb. A Margit kör­út sarkán látjuk ,a régi Zechmeister- házon a Mészáros-család Ökörfejes cé­gérét. A Medve ucca sarkán a Medve egykori diója helyett — óh jaj — egy olyan kis bádoggömböt majszol, mely lakásaink távoli, messze, félreeső he­lyein regulázza a „W. C.“ vízfolyását. Bizony, nagy gyalázat ez szegény Mackóra... A kommün alatt verték le a kődiót a vásott suhancok. A házban lakó derék boltos — jobb híjján, saját közlése szerint — e golyóbissal pótolta a diót. E medve az utolsó plasztikus budai házcégér. Hagyománytisztelő dolog lenne megmenteni és a ház tulajdono­sát kötelezni, hogy őrizze meg épség­ben. Külföldön ez a móres. Bevilaqua-Borsódy Béla dr. Fly my Swallow. .. The Hungarian Song and the Gipsy Music by Palma Stein. Ez az angol címe egy csinosan illusztrált kis kötetnek, mely­ben egy lelkes magyar hölgy, Stein Pálma az idegenforgalom érdekeit szol­gálva, az itt járó angolok és egyéb kül­földiek számára angolul ismertette a magyar nótát és a „Gipsy Music“-ot* a cigányzenét. Dsipszi Mjuzik: egyip­tomi zene. Az angolok a cigányokat egyiptomiaknak, „Fáráó fiainak“ tar­tották, a franciák cseheknek. Ezért Gipsy vagyis „egyiptomi“ a cigány an­gol neve és Bohémien, vagyis cseh a francia neve. Gipsy Music: ez az a re­gényes magyar szépség, amit az angol Budapesten keres, vagyis a cigánymu­zsika, A kötet címe: Fly my swallow, azaz: Repülj Fecském. A legismertebb régi és újabb nóták kezdősorainak szö­vegét és dallamát angolul és hangjegy­ben közli szerző. Az idegen így nótát is rendelhet és a hallott dallamot meg­jegyezheti, hangjegyét megrendelheti, ezáltal a magyar nóta hirét-nevét hon­fitársai előtt otthon is hirdetheti. Ez az ötlet a könyv főértéke: ügyes idegen­forgalmi propaganda a cigányok által fenntartott éttermi és kávéházi ma­gyar muzsika számára. A Berlinen át Budapestre özönített talmi néger Jazz halálra Ítélte a budapesti kávéházi ci­gányzenét, amelyet a klasszikus zene hivei egykor ócsároltak, ma azonban észre kellett vennünk, hogy tulajdonké­pen magyar zene cigányos ügyességgel előadva. Nemzet és a nép kincse, de aranyattermő idegenforgalmi tőke is. A lelkes könyv ezt a gondolatot szol­gálja, nem zenetörténészek, hanem uta­zó idegenek számára íródott: ez a nagy értéke. (V. B.) FÜRDŐ ÓBUDA— AKVINKUM Késő őszig POMPÁS STRAND Kitűnő konyha. — A források napi hozama 160.000 hekto­liter rádloaktlv thermálvíz . A szentendrei HÉV vasútnak a MFTR hajóknak és az ÚJPESTI átkelő propellernek állomása KIRÁLYI ? FÜRDŐ Építette 1556-ban KARA MUSZTAFA budai basa. Budán, If;, fő ucca 84. sz. A C ffil/nn szénsavas nátront, “*■ J III nllS szénsavas meszel, ■ W IVIIUU szénsavas klórnát- ^B üumot, magnéziu- mot tartalmazó k°szv,ér,y- csúz, bőr- és csontbetegségek, fémmérgezés, mój ép-, méh-, húgyhólyagbóntalmek, Hyol srü2i5-url!]«? alhasi pangás ellen. "srí~rt,®lt! e8ész napon ót. Gőzfürdők: férfiaknak reggel 5—1 nőknek hétköznap d. u. 2-7.- Ivókúra Pompás, hűs kert a Kelenföldön az AVAR kertje* I., ALBERT UCCA 5. SZ. a Fehérvári út mellett, a vasúti töltés átjárójánál. HhV. a Gellérttőj. — Tel.: 52—2—38. KITŰNŐ olcsó KONYHA Éhgyomorra naponta igyék egy pohár KELLEMESEN HŰVÖS a legnagyobb melegben <s az ÚCElNREPÜLŰ-hiiz címzett vendéglő kerthelyisége ■ ..KRISZTINA KÖRÚTIOI. EREDETI BUDAI SCHRAMLIZENE MINDEN ESTE Pompás konyha — Kitűnő tájborok Császárfürdő éttermei kitűnő SZALONZENE ÉS IAZZ CSINSZKA HONDÁD vendéglős. A vidámság városa Irta: Hargitai Tihamér dr. Bevallom őszintén, alig várom a nya­rat, hogy néhány hétre elillanhassak Budapestről. Szép ez a város, Istenem, de szép, ám azért mégis jó néha-néha elválni tőle. A délibábos róna, a fehér tanya, a rejtelmesen suttogó nádas úgy kell a nagyváros zűrzavarában kifá­radt léleknek, mint a rétnek az eső. Van ebben a dunaparti tündérváros­ban minden, ami szemnek és szájnak ingere, csak nyugalom és csönd nincs. Van itt csöndesen tűnődő pásztor­ember! Van ám: mérges pillantású, veszekedő, agyonhajszolt járókelő. Van itt magyar zene! Hát nem sok. De an­nál inkább van néger tánczene, dzsessz, saxof onüvöltés, bendzsóny öszörgés, dob­szó. Hát magyar irodalom van-e! Van, ha Petőfi-, Arany-, Jókai-, Mikszáth- könyveket olvasol a Városmajorban. De a többi!! Verizmus, szimbolizmus, dekadencia. Valóságos lélekfojtogatás. Tisztelet a kivételnek, de a mai iroda­lom azt akarja! bebizonyítani, hogy csak gyász, piszok és bűz van a vilá­gon. S ami virág van, az is csak masz- lagos nadragulya. Hát ezért jó néha elmenekülni Pest­ről oda, ahol még most is nyájasan mo­solyognak a csillagok, ahol rigók tilin- kóznak a zöld fákon, virágok nyílnak a mezőkön s ahol magyar dal csendül fel lányok, legények ajkán, no meg a cigány hegedűjén. Az idén a szépséges magyar alföldi városba mentem: Kecskemétre. Csak három órányira van Budapesttől, de olyan tündöklő ékkő ez a város árva Magyarország keblén, hogy repes az embernek a szíve tőle. Imádom a vérszerint való falusi és pusztai embereket. Az őszinteségüket. A logikájukat. Szépek. Erősek. A nők bőre olyan, mint a piros- és fehérrózsa húsa. Hlatos, forró. Nincs az bekenve semmivel. A szemük lángol. Gyújt. Néhány alföldi menyecske úgy a sze­membe talált nézni, hogy zavartan siettem el a közelükből. A férfiak klasszikusan szépek. Ahogy állok a kecskeméti gazdakör ablakánál s be­nézek a bent üldögélő, pipázgató ma­gyarokra, felismerni vélem Árpád ve­zér, Koppány, Hunyadi János nagy­szerű hasonmását. Egy hosszú, őszba- juszú, pirospozsgás magyar kiszól a nyitott ablakon: — Keres az úr valakit! Zavartan feleltem: — Csak úgy nézek. — Pesti! — Pesti. — Végrehajtó! — No az még nem. — Hát akkor jöjjön beljebb. Bemegyek. Sűrű pipafüst vágódik az arcomba. Újságok az asztalon. Az ősz- bajuszú invitál: — Üljön le, uram. Látom, még ilyen helyön sose volt. Pesten csak lokálok vannak. Furcsán nézek rá. — Hát gazduram azt is tudja, hogy mi az a lokál! — Valami disznóság. És nevet. Fehér fogai úgy ragyog­nak, mint az elefántcsontok. A pipa­füst táncol a szobában. A nyitott ablakon át vakító fénnyel zuhog be a nyári nap. Cseresznyés Mihály — így hívják az engem beinvitáló magyart — barnás­vörös, csontos arcán ragyog a veríték. — Igyon valamit! — Köszönöm. — Igyon sört. Pesten azt szeretik. Megint nevet. Aztán újra megszólal: — Mi újság odafönt! — Semmi. — Az kevés. Ha fiatalabb volnék, beleavatkoznék a politikába. Én rend­behoznám az ország baját. Hiába néz rám. — Nem azért nézek én. — Sose mentögesse magát, én átlá­tok a szitán. Tudja az úr, miért nem lössz rend soha1 a világon! — Hát... — Semmi hát. Azért, mert senki sem meri megmondani az igazat. Félnek az igazságtól Európa szóvivői. Csak kön- törfalaz mindenki és húzza az időt. — Csak tán nem cucilista kend, gazd­uram! — reszkírozom meg a kérdést. Az öreg ráüt az asztalra. — A fene, aki megöszi! Magyar va­gyok, aki nem szeröti, ha kétféle le­vest öntenek a tányérjába. Én világ­életemben arról voltam híres, hogy mindenkinek mindig megmondtam az igazat. — Ez pedig nagy merészség. — Húszéves koromban már szembe mondtam az igazságot egy polgármes­ternek. — Polgármesternek! — Ügy bizony. Egyszóval vagy har­mincöt évvel ezelőtt egy nagy alföldi városban, ahol három polgármester is volt egyszerre, kubikos voltam. A hi­dat csináltuk a Tiszán. Egy szép ta­vaszi napon elgyott az egyik polgár- mester a három közül és szemlét tar­tott a földmunkánál. Nézett erre, né­zett arra, egyszer csak barátságosan szóbaereszkedett éppen velem: — No, fiam, hogy megy a munka! Mérges voltam nagyon, mert a ma­gyar munkás nagyon kevés napszámot kapott s kibuggyant belőlem a szó: — Mögy, ha viszik. A polgármester nagyot nézett: — Talán valami bajban! Hát bizony én kipakkoltam neki: — Ha már mög tetszik kérdezni, pol­gármester uram, mög is mondom. El vagyunk keseredve, mert azokat a tál­ján munkásokat a nyakunkra hozták. A polgármester szippantott egyet a szivarjából s így szólt: — Ja, öcsém, megvan annak az oka- foka. A tálján munkás olcsóbb és há­romszor annyit dolgozik, mint a ma­gyar. Elöntött ia méreg. — Ügyí Nohát, ha a tálján olcsóbb és háromszor annyit dolgozik, akkor hivassanak ide a három magyar pol­gármester helyett egy taljánt. Mert ha már spórolni kell, ne mindig csak a szegény emberön spóroljanak. Halálos csönd támadt a gazdakör­ben. Cseresznyés Mihály rágyújtott a pipájára s halkan hozzátette: — Igaz, hogy azonnal elcsaptak a hi­vatalomból, de azért mögmondtam mégis az igazat. Mindenki felkacagott. A gazdakör Kossuth Lajos-képe is nevetett. No, ez jól megmondta annak a polgármester­nek. A hátsó asztalnál egy sovány, ke- ményvonású öreg gazda vette fel a szót: — Én se spóroltam az igazmondással soha. Én magának Ferenc József őfel­ségének is mögmondtam az igazat egy nagy gyakorlaton. — A királynak! — Elhiheti az úr, nem szoktam fül­lenteni. Különben is olyan rangom volt, hogy nem kellett hallgatnom. — Mi volt kend! — őrmester. Ezemyócszázkilencven- háromban már őrmester voltam. — Ez szép. — Balassagyarmatnál voltak akkor a hadgyakorlatok. Egy közlegény olyan marhaságokat csinált, hogy az egész század mozdulatait tönkretette. Ezt a király is észrevette s láthatólag bosz- szantotta. Mikor már torkig volt min­dennel, odalovagolt dühösen hozzám s haragosan kiabált: — Őrmester, ezt az embert azonnal hazaküldi s három hétre fogdába csu- katja! A bakalegény, aki jóravaló, becsüle­tes, de mélák legény volt, majdnem el­ájult ijedtében. Én mögsajnáltam a szögény ördögöt s így szóltam mély alázattal Ferenc Jóskához: — Fölséges Uram, Királyom, kegyel­mezzen meg szögény szolgájának. Te­kintsen el kegyösen a büntetésiül, mert mögvan ez az ember már amúgyis eléggé büntetve. őfelsége rámnézett: — Mivel van mögbüntetve! — Avval, Uram, királyom, hogy már negyedször házasodott meg s a mos­tani felesége is úgy üti-veri őt, mint az első három. Ferenc Jóska hangosan felkacagott s elengedte a bundás büntetését. Nem tudom, Háry János tanítványa volt-e az öreg gazda, de annyi szent, hogy jót nevettünk az előadásig). Aligha van Pesten kabaré, ahol ilyen jókat lehet nevetni, mint a kecskeméti gazdakörben. Lassan aztán elszállingóztunk a kör­ből, kiki ment a dolga után. Én a Koásuth-téren vásároltam egy kecskeméti újságot. Belepillantok. Egy versen akad meg a szemem. Irta Cscr- melyi Sándor. A pajkos vers vége így hangzik: „Jaj, bé jó azoknak A kis madaraknak! Viruló ágakon Zöld lombok közt laknak. Sátorában laknak A zöld ligeteknek, Dalolnak és házbért, Adót nem fizetnek.“ Hát nem üdébb, kedvesebb ez, mint a pesti bárok együgyű slágerkupléja, mely így kezdődik: „Babám haja zöld, szemei kékek, A lába ronda, de kezei1 szépek.“ Estére vihar kerekedett. Hatalmas, kiadós vihar. Fekete gyászdrapéria bo­rult Kecskemét városa fölé, aztán iszo­nyú csattanással kettészakadt az óriási fekete posztó s kék és piros lángok tán­coltak üvöltve a magasban. Egy kiskocsmába menekültem. Sil­lerbort tettek elém és, negyvenfilléres nagy adag marhapörköltet. A Sarok­ban öreg cigány hegedült. Mi tagadás benne, olyan szépen húzta, hogy érde­mes lett volna belelőni a hegedűjébe. De nem akartam hegedűgyilkos lenni s így inkább fizettem Fütyü cigány­nak egy sillerfröccsöt. Meg akartam vesztegetni, hogy tovább ne hegedül­jön. De éppen az ellenkező hatást, ér­tem el. Fütyü annyira nekibuzdult, hogy egymásután harminc kecskeméti nótát húzott a fülembe.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom