Budai Napló, 1931 (28. évfolyam, 1023-1068. szám)

1931-08-02 / 1050. szám

Budai Napló 1931 augusztus 2 Ks mint vet, úgy arat, MAUTHNER magnál jobbat sehol sem kaphat! MIÉ ii ^KfllBBii .1 Máéi i»v 1074 Telafon: 463—65.-MAUTHNER ÉK, BUDAPEST,. Központ: VII.. Rottenbi!ler-u. 33. - Fióküzlet: IV., Kossuth Lajos-u. 4. Nagy főárjegyzék, mely növényár­jegyzéket is tartalmaz, Ingyen és bérmentve. a Ferencreiidiek templomával szemben. SZENT Q e tt gyógyfürdő Vlzgyógy'n **,*51' Hullám- és napfurdo Külön férfi és női osztály. A legmodernebb berendezés. Srakképzett személyzet Gassi hinter den Schulen, Bey dem grünen Baum, stb. Továbbá ezek Kurzegässl, Engegässl, Einfurth auff die Wall, Bateriegässl, Rondelgassi stb. Budán, a mai Csónak-utcában egy kedves, öreg ház kapuja fölött ma is olt láthatunk egy ilyen útbigazito, ko- bevésett felírást: „Bey dem Grienen Thor“,-, Bizonyosnak látszik, hogy ez a fel­fogás helytálló. Budán, illetőleg a Várban volt: fjvang. Szent János-utca, Keresztelő Szent János-utca, Mindszentek-utcája, volt Szent György-tér (mai Dísz-tér), Szent Miklós-utca, Szent Péter-utca, stb. Tehát számos, szentről elnevezett utca. Volt: Német-utca, Francia-utca, Olasz-utca, Zsidó-utca. Különböző he­lyen volt: Ötvös-utca (mesterség), Mé­száros-utca, Kovács-utca, Csapó-utca, Kalácssütő-utca. Volt: Ceglédi-utca, Szombathely-tér, Nagy-utca, Szűk-, Közép-, Hátas-utca. A Szombat-piac még a szombati vásárok után kapta a nevét. Ma ez a Bécsikapu-tér. A török időkből csak egyetlen utca­név ismeretes. A várbeli Színház-utcát akkor Bizanczi-utcának nevezték. Nagyon érdekesek Schmall művében azok az adatok, melyek az utcák régi német neveire vonatkoznak s melyek főleg az 1695. és 1696-ik évben össze­szerkesztett „Zaiger über die Wasser- statt“ nevű könyvből valók. Aki végig­böngészi ezt a sorozatot, látni fogja, hogy több régi, patinásnak hitt utca­nevünk egyszerű fordítás a német ere­detiből. Például az Uri-utcának a Herrn-gasse az őse. A Dísz-tér Parade- Platz (azelőtt meg Haupt-Platz) volt. A későbbi Nádör-utca táján a Bécsi­kapu körül egy kis utcát Bluethgässl- nek hívták, mert Buda visszavívásakor e tájon omlott a legtöbb vér. 1848. táján a tanács már mint jogot kezdi gyakorolni az utcák és terek el­nevezését. Schmall írja, hogy 1848-ban kereszteli el Buda városa a Dísz-teret, az Uri-utcát, a Bécsikapu-utcát István- térre, Batthyány-utcára és Kossuth- utcára. Pestvárosa pedig a Hatvani­utcát, Egyetem-teret és Városház­teret: Szabad sajtó útjára. Március lő­térre és Szabadság-térre. (Ezeket az utcákat a szabadságharc leverése után Havas József kir. biztos parancsára visszakeresztelték régi nevükre.) Íme itt vannak tehát az első esetek, amikor a hatóság, a városi tanács megszüntet régi utcaneveket és a kor parancsa, az idők szava szerint nevezetes férfiak és nagy események után, azoknak emlé­két meg akarván őrizni, ad új neveket a főváros utcáinak. 1858-ban Pestváros községtanácsa a király és királyné nevéről elnevezi a Ferenc József-teret és az Erzsébet- teret. Pestváros képviselőtestülete Il867-ben, a kiegyezés évében, a vá­rosi élet nagy föllendülésekor határozta el, hogy a. régi utcanevek egy részét eltörli és ezek helyébe nagy történeti Iszerepet játszó férfiak után kell új ne- fveket megállapítani. Ebből a célból |egy bizottságot küldöttek ki. ■Az 1870. évi X. törvénycikk a név­adási jogot elveszi a városoktól és az idézett törvénycikkel létesített Fővá­rosi Közmunkák Tanácsára ruházza fezt: _|Azt hiszem, nem fogok egyedül ál­lla ni azzal a véleménnyel, hogy ez a par excellence városi jog igazság sze­rint mégis csak legjobb helyen lenne ■székesfőváros kezében. jCenau JZLktós budai diákéuei írta: Sebestyén Cde A németek magyar származású nagy lírikusa: Lenau Miklós, igazi nevén strehlenaui Nicmbsch Miklós, diákko­rában esztendőket töltött Budán. Sőt mondhatjuk, tulajdonképpen itt kellett volnamcgszületnie; apja, Niembsch Fe­renc ugyaiíis Pesten nősült, de részben családi okból, részben pedig a katonai szolgálatban elkövetett szabálytalan­ságok miatt el kellett hagynia Budát. Délmagyarországon próbált szeren­csét, mint kvietált tiszt és' így vetődött el Csatád községbe, ahol 1802-ben, augusztus 13-án megszületett harma­dik gyermeke: Miklós, a költő. • A három gyermek: Magdolna, Teréz és a fiú Sok gondot okozott az apának, noha könnyelmű természetű ember volt, végül is visszatért anyjához Óbudára, ahol három keserves esztendeig élt még így, önmagának és családjának gyöt­relmére és 1807-ben, tavasszal meg­halt. Huszonkilenc esztendős volt. Miklóst ekkor magukhoz akarták venni atyai nagyszülei, akik időköz­ben Brünnbe költözködtek és meglehe­tősen. jómódú emberek voltak. De a szerencsétlen anya nem akart megválni á fiútól. Anyai ösztönével megérezte, hogy ez a^ gyermeke szerez majd neki elégtételt és kárpótlást a sok csapásért és szenvedésért. Az öregszülők ezért, nagy haragjukban teljesen megszüntet­ték az elárvult család támogatását. Miklóst, aki közben tizenegy eszten­dős lett, rábízta anyja Cserny József zenetanítóra, hogy hegedűjátékot ta­nuljon. A fiú nagyon tehetséges muzsi­kus volt és meglepően gyorsan haladt. Ezután gitárt tanul egy Godenberg nevű szlovén embertől és ebben is nagy tökéletességre emelkedett. Mellékesen pedig a fütyülésben is. A zenén kívül természetesen a ren­des iskolai tanulásban is résztvett. A piaristákhoz járt 1812—1815-ig. Itt Klauzál Miklós, egy szegény takácsmes­ter fia volt a legjobb barátja, aki na­gyobb sétákon és kirándulásokon meg­ismertette Buda környékének termé­szeti szépségeivel. S a természet élve­zésének fokozására magukkal vitték a gitárt is mindenhova. A felsőbb osztá­lyok egyikében Kövesdy József nevű fiúval barátkozott meg, aki nagyon ko­moly és értelmes gyermek volt s jelle­mével és gondolataival igen nagy ha­tást tett a fogékony lelkű Miklósra. Lenau anyja ekkor már esztendők óta egy Vogel Károly nevű orvos fele­sége volt, aki régebben katonaorvos volt, jde a polgári életben nagyon nehe­zen tudott boldogulni. Nem tudott olyan praxist szerezni, hogy rendesen eltart­hatta volna a családját. Kénytelenség­ből Tokajba költözött a családjával. Tokajban azonban nem volt közép iskola és Miklósnak egy esztendőt enélkül kellett eltöltenie. Szabad volt. Nem kötötte le á tanulás. Egész idejét a Tisza, meg a Bodrog partján töltötte, a buja természetben, virágos réteken, napsugártól, meg harmattól csillogó mezőkön és hallgatta a dalos madara­kat. Ekkor ébredt föl benne a költő. Hogy iskoláit folytathassa, abban állapodtak meg, hogy az anya_ vissza­költözik Pestre, illetőleg Budára, há­rom első és két második házasságból való" gyermekével. Lenau Miklós tehát ismét Pesten járt iskolába. Szállásuk Budán volt, a Vérmezőn, egy Kolb nevű özvegyasszony házában. Az immár fölserdült ifjú sokat szen­vedett kezdetben. Mostohaapja csak kevés pénzt tudott nekik küldeni, azt is rendszeretlenül. A helyzet tűrhetet­len volt. Valamit kellett tenni, hogy megjavuljon. Miklós, egyik rokona rá­beszélésére, levelet írt nagyszüleinek, akik most már a morvaországi Stockerauban laktak. Segítséget kért tőlük. A válasz az volt, hogy szívesen segítik, ha náluk akar élni. Most már nem ellenkezett az anya. A nagyszülők magukhoz vették Miklóst és Bécsbe küldték az egyetemre, hogy filozófiát tanuljon. Eltelt 3Z első .esztendő, az ered­mény azonban éppenséggel nem volt kielégítő. Nem a’zért, mintha^ az ifjú elméje nem lett’volna eléggé érett az egyetemi tárgyak megtanulására; egy leányka volt az okozója a balsikernek, a háziasszony Ninácskája. A nagy­szülők erre elvitték a szerelmes uno­kát egy ismerős ‘öreg kapitányhoz, aki egy dohos katoiiai ruhatárban teljesí­tett szolgálatot és ott is lakott _ De Lenaunak nem volt hozzá türel­me, hogy végigjárja az egyetemet. Nina nélkül nem1 kellett neki sem az egyetem, sem Bécs. Pozsonyba kíván­kozott, a jogakatiémiára. Ezt azonban a nagyszülei néni akarták. Az öregek­nek az volt a téivük, hogy az akkor már félreismerhetetlenül nagytehetségü ifjút elszakítják Magyarországtól. Nagyanyja, aki borzasztóan kényes és szertartásos asszony volt, gyakran pirongatta és szidta. Lenau haragosan felelt és végül kijelentette, hogy" in­kább éhenhal, L semhogy rabszolga legyen aranyláncon! Még aznap otthagyta nagyszüleit és elutazott Pozsonyba. Esztendőket töl­tött ezután Pozsonyban, Magyaróváron é$r TTVö ífátfü áPWroTSiág’ m as~ vá rosat- ban. Végül mégi» elnyelte a németség. De éízésberi mlgyar rnaradt haláláig. Haldoklik a kultúra Egy sápadtképü-rikkancs mászkál állan­dóan az Apponyi-téren és gőgös torok- hangon kínálgatja' a járókelőknek a „nyolcóreszí". Ez is pesti argot. A villa­nyosra is fel-íelugfál és, ha a közönség nem vásárol tőle.' utolérhetetlen fölénnyel mormogja, hogy: -* haldoklik a kultúra! Nemrég három világhírű egyetemi pro­fesszor vette csendes bonhómiával tudo­másul a villanyos a pasasér demokratikus inkognitójában ezt a rikkancsaforizmát, azóta szállóigét is-csináltak belőle. Van is benne valami igazság és éppen ezért ne­kem is százszor (eszembe jut, valahány­szor a magyar színjátszás vergődésére gondolok. Néhai való jó, nemzetes Mik- lóssy direktor uram, aki az ötvenes évek­ben ekhós szekéren járta a régi boldog Magyarországot, aki tömjénnel, meg a zengő magyar beszéd varázserejével füs­tölte ki a német aktrixokat a Gyapju-utcai Tájcs-Theatromból, bizony meghempe- regne a sírjában, ha megtudná, hogy uno­kája, Miklóssy Aladár mindenéi elvesztette azért, mert Óbuda derék őslakói előtt ma­gyar szinházasdit akart látszani. Az el­kopott rókamálas diszmenték lefoglalva, a színház kapuján a rozsdás lakat új gaz­dára vár és a nagy Miklóssy nagyrahiva- tott unokáin kézen foghatja kisfiát és ke­zébe veheti a vándorbotot. Kétésféléves működésének mérlege: — az erkölcsi si­kerrel szemben, elvesztette minden vagyo­nát. Mindössze 3000 pengő szubvenciót és 1000 pengő gázsisegélyt kapott ez idő alatt a fővárostól, azt is sok huzavona után. Pedig kétszer ad, ki gyorsan ad! A nehéz viszonyok mellett a részvétlenség és a drága házbér volt az oka a Miklóssy Ala­dár bukásának, s ezzel kapcsolatban min­denki azt hitte, hogy örökre bezárultak Kövessy Albert óbudai múzsahjlékának kapui. De csoda történt! Akadt egy lelkes rajongó, a nyári színkör régi kedvence. Huszár Károly (nem az OTI-beli kegyel­mes úrra gondolok, uram bocsá'), aki máris áldozatkész bőkezűséggel restauráltatja^ a színházat, hogy talpraállítsa újból Óbuda színészetét. Neki feltétlenül sikerülni fog, mert lehetetlenség, hogy ennyi ambíció, ennyi áldozatkészség ne segítse győze­lembe törekvéseit. Huszár Károlynak olyan programmja van, hogy ha soha, úgy most meguihodik Óbuda színészete és magára csatolja a fővárosi nivó koturnusát. Az új igazgató és hűséges munkatársa Bársony Aladár főrendező néhány volt Nemzeti Színházi tag és más jeles fővárosi színész összetoborzásával olyan jeles gárdát szer­vezett, hogy feltétlenül szeretetébe fogadja őket az óbudai közönség és lemond a villa­moson való döcögés kétes értékű (több­órás) élvezetéről egyszersmindenkorra, ha színházba akar menni. Mert eddig a rendes fővárosi előadások kedvéért órák hosszat utazgattak a jó óbudaiak. Huszár Károly félszázezer pengő befektetéssel rendes megélhetést biztosít tagjainak, nem akar keresni az első évben egy fillért sem, ha­nem minden jövedelmét a színház fejlesz­tésére akarja fordítani. Fővárosi nívójú előadások bemutatásával meg akarja győz­ni Óbuda közönségét arról, hogy Óbudá­nak a Kisfaludy Színház kultúrát, öntuda­tot, fellendülést jelent. A tagok névsorát és a munkaprogrammot későbben ismer­tetjük részletesen, annyit azonban előre is elárulhatunk, hogy az új primadonna szép­sége és hangja devizakorlátozás nélkül is „arany“-valuta a kitünően megszervezett együttesben! Az óbudai, színházlátogató "Közönség "rendkívüli érdeklődésséf varia á szeptemberi eredeti operettbemutatót, amellyel megkezdődik äz óbudai Kisfaludy Színház reneszánsza! Szászhalmi SZÉCHÉNYI GYÓGYFÜRDŐ a Városligetben a székesfőváros egyik legmoder­nebbül felszereli, logmonumentá- lisabb gyógyfürdője. Ivókúra. Nép­fürdők, nyári (strand) uszoda. KITŰNŐ KÖZLEKEDÉS 110.966-1931—11. szám. Versenytárgyalási hirdetmény. Utalással a Fővárosi Közlöny „Hivatalos hirdetések“ rovatának élén közölt általá­nos ajánlati feltételekre, nyilvános írásbeli vei senytárgyalást hirdétek a köztisztasági hivatal részére szükséges 100.000 kg mo- talkó szállítására. A bánatpénz tekintetében a fentebb em­lített „Hivatalos hirdetések“ rendelkezései az irányadók. Az ajánlat benyújtásához szükséges nyomtatványok a hirdetés megjelenésétől kezdve, naponta d. e. 12—2 óra között a köztisztasági hivatal igazgatóságánál (Vili. kér., Kun-utca 8. sz. 1. em.) díjtalanul ve­hetők át. A kellően felbélyegzett és borítékban el­helyezett ajánlatok 1931. évi augusztus hó 7-én délelőtt 10 óráig nyújtandók be a köz- tisztasági hivatal igazgatóságánál (Vili., Kun-u. 8.). Az ajánlatok ugyanott és ugyan­azon a napon délelőtt 11 órakor fognak nyilvánosan felbontatni. A felbontásnál a vállalkozók, vagy meg­bízottaik jelen lehetnek. Budapest, 1931. évi július hó 13-án. A székesfőváros polgármestere. LÖVÖLDE­VENDÉGLŐ Pompás árnyas kert, különtermek, polgári árak új tulajdonos Dittmayer Andor BELLEVUE SZÁLLODA ÉTTERMEIBEN * ES TERASZÁN ESTE Á N C Elsőrangú koncert- és tánczeen Európa előkelő restaurantjai között foglal helyet. Füst- és por­mentes levegő. Este kétféle menü 3 és 5 pengős. Déli menü 2.50 Asztalrendelés: A. 528-84. Még a pestiek számára is megfepetés billiárdoerseny és sakkbarseny termeivel, az újonnan átépített kávéhoz, /., Alagut-u. 3. (Színkörrel szemben,) Pompás FAGYLALT -ja közismert. A kávéház emeletén külön termek ■™»Íbiwbi mir ns msi-jES» Sípos halász­kert ne feledd BUDÁN III., Lajos-utca 46. Kellemes, ízletes, figyelmes BÁLÁZ S vendéglő Hűvösvölgy végállomás Specialitások: is c»ukott Rántott csirke, dampfnudli. Nyitott teraszok• Naponta cigányzene Utazás Budán Irta: GEGUS DÁNIEC Budát és a budai fürdőügyet sem­miféle ankét nem fogja megcsinálni és előbbre vinni. Hiába csóválja a fejét rá Kapcza Imre, meg Polacsek bará­tom, akiknek jóakaratú kegyét és ba­rátságát, ime, kockára vetettem, amed­dig nem lesz rá pénz, mert hiszen- mindez csak pénzkérdés és semmi más. Idea, ötlet, gondolat jó magyar kopo­nyákban annyi terem, amennyit aka­rok. De honnan veszek arra pénzt, hogy csak egy kutat megfúrjak, vagy egy nemzetközi pályázatot kiírjak, vagy egy szállodácskát megépítsek? Ha majd egyszer az állam, vagy a fő­város azt mondja: beállítottam a költ­ségvetésbe erre a célra ennyi és ennyi milliót, akkor ankét nélkül is nekifog a ménkű nagy fúrójával a budai he­gyeknek jó Pávai Vájná Ferenc s megépítik a pompás fürdőket, szállodá­kat és egyéb Viraág Béla-féle csodá­kat Medgyasszay és Lechner nagyszerű építész barátaink, akikben csak úgy duzzad a magyar őserő és tehetség s a szárnyaló vágy, hogy hazájuk fő­varosat naggyá és széppé tegyék. Addig azonban inkább Baranszky Gyula barátom apró-cseprő gondosko- dasat venném elő, amiként ő azt köz­vetlenül és okosan előadta egyszer a Hollós Mátyás Társaságban s igye­keznem megnevelni a rendőrt, a pin- cert, a kalauzt, a hotelportást, akik minden jelentéktelen mivoltuk mellett is nagyon jelentékeny tényezői Buda, vagy Budapest fejlődésének, jövőjének és főleg idegenforgalmának. Amíg megtörténik egy Amerikából hazajött látogató magyarral, hogy az elővétel­ben, szinházirodában megvett páholyát, amikor vendégeivel oda be akar menni, elfoglalva találja s azt a választ kapja, hogy Roboz igazgató úr foglalta el, — a színház igazgatója, — mert az neki konveniált s amíg engem az autóbusz kalauza kényszerrel szállít le a kocsi­járól, mert véletlenül elfelejtettem aprópénzről gondoskodni s egy tíz­pengőst kínálgattam neki, — addig ■ne méltózassanak itt idegenforgalmat várni és kívánni, mert úgyis hiába. Az idegen az ilyen kis udvariasságokat jobban megjegyzi magának, mint bár­mi mást és siet hátat fordítani a mi szép fővárosunknak s nincs az a felsé­ges Dunapart, vagy Halászbástya, amivel vissza tudnánk csalogatni. A fürdőváros tervezgetése ragályos baj és én is most veszem észre, hogy még mindig a Széli Kálmán-téren va­gyok. Pedig onnan már azóta eltűntek az uniformisos lipótvárosi szépségek a hatalmas két talppal, amit úgy hív­nak, hogy: „szki“, amihez azonban hó kell és hegyoldal. A hegyoldal meg­van, csak a hó tűnt el, — s szki- talpak helyett a rövidszoknyás turista­kisasszonyok ma ménkünagy mászó­póznákkal és hátizsákkal vannak fel­fegyverkezve, mert hiszen a budai nagyszerű hegyek ostroma télen-nyá- ron tart. A Széli Kálmán-tértől pedig mozogjunk tovább, mert Viraág Béla szerkesztőm egyszerűen be­szünteti a további szedést, — pedig most már annyira meggyarapo­dott a Budai Napló, hogy saját külön tulajdon nyomdája van, amelyet, ha jól tudom, szerkesztő barátom „Hollós Mátyás“ nyomdának nevezett, vagy fog elnevezni, réhielhetőleg a keresz­telői cécóra meghívja az egész „Hollós Mátyás“ társaságot. Már hallom is Peterdy Sándor 1 ünnepi köszöntőjét, Székely Vladi humorista barátom élces s Kapcza Imre szatirikus csipkelődését, - valahogyan nem lévén különös jó viszonyban ezzel az egykori nagyszerű miniszterrel, akinek pedig én, a két gyermekvédelmi törvényéért igazi nagy tisztelője vagyok. Valami olyat sejtek emögött az animozitás mögött, hogy a nagy gyermekvédelmi minisz­ter nem szubvencionálta annak idején- kellő módon a Budai Naplót. „Ha ez való, úgy súlyos:bűne volt“, — mon­dom Antoniusszal, mert bár nem isme­rem eléggé a Budai Napló múltját, de gondolom, hogy már Széli Kálmán idejében is azzal a vervel harcolt Budáért és a fürdővárosért, mint azt mostanság teszi. Nekem azonban hagy­ja meg Buda ős rajongója a Széli Kálmán iránti hódolatomat, mert két­ségtelen tény, hogy ő indította meg Magyarországon a gyermekek védel­mét Indulok hát gyalogszerrel a Város­major mellett elhúzódó gyönyörű- úton s le-letekintek az élénkülni kezdő ked­ves parkra, amelynek padjain nyájas öreg urak delelnek s a porondon bájos apróságok kapóköveznek. A nyájas öreg urak mind nyugdíjasok, vagy, amint Perényi Gábor táblabíró úr mondja: „nyugvásdíjasok“, akik itt ad­nak egymásnak találkát, élvezik a melengető napsugarat, — bizony rá is fér öreg csontjaikra, — s megbeszélik egymás között a ij világ sorsát s elbe­szélgetik töviről-hegyire a betegségü­ket. A jó múltkor egy ilyen nyugvás­díjas régi cimborámmal találkoztam, aki kijelentette, hogy nem vagyok igazi nyugdíjas, mert nem járok a Majorba. Van nekem egy másik igen kedves, pátriárkaszakállú barátom, akivel va­lamikor ifjabb korunkban ébredő ma- gyaroskodtunk, Takács Lajos bátyám, egykori fogházgondnoka a budapesti ügyészségnek. Délcegjárású, piros­pozsgás arcú legény, aki csak úgy fél­vállról beszél a hetvenhat esztendejé­ről. Teheti is, mert amilyen nagyszerű vágású magyar, biztosan százéves ko­rában is megissza a „Zöldfában“, vagy a „Vörös békában“ a maga sörpordá­ját, amelynek mennyiségét valami ős­magyar runaírással jegyzi, derékba tö­rött gyufaszálakon. Elmondtam neki a Lovász Mátyással való esetemet, amire mérgesen fakadt ki: „Megy az ördög közéjük, hiszen egyebet se tárgyalnak, minthogy kinek milyen volt a diaréja s, hogy gyógyítgatja a podagráját. Béla, hozzon még egy pikolót!“ Kedves, szépmultú park ez a Város­major. Már Jókai írt róla bájos mesé­ket. Valamikor nagyon frekventált ki­rándulóhelye volt a jó pestieknek, egész napj delelő helye, ahová a páter- familiás vezetésével felvonult az egész család, magával vívén reggelit, ebédet, vacsorát s boldogan ingujjra vetkőzve, detektálta magát a nagytáti­tól leíelé egészen a szopós baba uno­káig. A pompás nyaralást csak a gya­korta megjövő nyári zivatar zavarta meg, amikor azután rohant hazafelé az egész népség s bőrig ázva került a me­leg pesti szobákba. De azért másnap boldogan mondogatták egymásnak: „De jól mulattunk tegnap a Város­majorban.“ A Városmajor történetébe bele se fogok, mert rám talál valamelyik budai történész és ódon kutató csör- díteni: „Hallgass, te kölyökkukac hiszen még meg se melegedtél Budán, mit értenél ennek a történetéhez.“ Eb­ből az indokból a fogaskerekűről is csak annyit mondok, hogy bár a mos­tani villamos formájában modernebb és jobb, de nekem kedvesebb és ro­mantikusabb volt, amikor ott pöfögött hátul a kis masina s tolta fel a. hegyre Noé apánk bárkáját. Ehhez a furcsa szekérhez egészen hozzáillettek a ki­kiáltott megállóhelyek nevei: „Orgo- nás“, „Adalak“, „Városkút“. Hiába, csak kihal a romantika maholnap egészen s még megérjük, hogy repülőgépen fo­gunk felszállani a Svábhegyre 50 fillér fuvardíjért. Már csak azért is kár a kis masináért, mert amióta a fogas villamossal dolgozik, a viteldíj is úgy megdagadt, hogy például Vácra elme­het az ember azon a pénzem amin a kétségtelenül közelebb fekvő Sváb­hegyre. Itt azonban tartsunk egy kis stációt, mert ki kell számítanom, hány lábat fog kitenni az eddigi utazás a Budai Napló tárca-rovatában. Mert három­négy lábnál többet nem engedélyez Viraág szerkesztő úr. Aszongya, hogy azt már únja a közönség, ha több. De mellette ki is maradnak az ankétok, amik pedig fontosabbak, mint egy semmitmondó tárca. Ügy nézem, hogy a három-négy láb kivan. Betérek hát egy saját gyártású borovicskára, a Hermann Ottó hajdan- való magy pókászunkról elnevezett út sarkán csillogó, pompás palotába, a pincemesteri iskolába, — ide szeretnék én gyakorta járni, — s direktor bará­tom Hérics Tóth Jenőre ráköszöntvén, a Budán való utazást itt félbeszakítom s bevárom szerkesztő barátom enge­délyét arra, hogy tovább utazhassak Budán és a „Budai Napló“ hasábjain.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom