Budai Napló, 1921 (19. évfolyam, 677-721. szám)

1921-04-09 / 690. szám

Rákosi 3enő

— miniature portrait —

Irta és a Hollós Mátyás Társaság Rákosi Jenő ünnepén 1920. nov. 19-én felolvasta:

Csudáké Bertalan.

Sokszázados múltúnk elején élt a lankás Dunántúlon egy zsoltáros lelkű templomfestő, aki csodás eszményi nyugtalansággal, vallásos és művészi rajongással csaknem egy emberöltőn át szívósan harcolt a magyar festőművészet kialakulásáért. Regedei Aquila János volt azaz úttörő magyar művész, aki kulturális tevékenységével a krónika szerint elindítója lett az immár nagy értékekkel dicsekedő festőmüvészetünk történelmének. A históriai küzdelmekben gazdag Dunántúlról mindmáig igen sokan indultak útnak, hogy Regedei Aquila lelki tüzével hirt, dicsőséget, népszerűséget szerezzenek a magyarságnak s a nemzeti eszmék erejével, a magyar tudománynak, művészetnek és irodalomnak.

A magyar nemzeti ideálok oltáránál ezelőtt ötven esztendővel a magyar vezércsillagok gyulása pillanatában egy tüzes tekintetű dunántúli ifjú állott meg s a Regedei Aquilák forró szivével örök hűséget esküdött a magyar nemzeti költészet múzsájának. Rákosi Jenő volt az az izzólelkü ifjú, aki legendás hűséggel tartja ezt az esküjét s a klasszicizmus sajátos szigorúságával félszázad óta megnemesedett pátosszal még ma is első harcosa a magyar kultúrának a magyar nemzeti érzés és gondolat érvényesülésének. Szivében bizonyára erősen zsonganak szülőföldjének emlékezetesen szép benyomásai, mégis diadalra jut lelkében a művészi szenvedés tüzének alkotó ereje, mely lángra lobbantja hajlandóságait s a merész ifjú, erős és gyors elhatározással átlépi a szerény családi otthon küszöbét s kifeszitett szárnynyal nekivág a bizonytalanságnak.

Meginditóan szép és nagyarányú irodalmi aranylakodalmának ünnepies óráiban, derűs emlékezéssel pillantott most vissza erre a fontos irodalomtörténeti dátumra. „Eladtam, úgymond, egy évi konvenciós boromat és egy holdnyi konvenciós kukorica termésemet: hatvan forintért s ezzel az összeggel zsebemben Pestre jöttem és azóta itt vagyok.“ ... Nosde hozott ez a bámulatos el- határozásu ifjú egyebet is, nemcsak a küzdelmes lét hatvan forintját hozta magával, — vele jött észrevétlenül szülőföldjének minden eszményi gyönyörűsége és nagyértékü ősi kultúrája. Valami monumentális erőkifejtés rejlik ebben a sajátos szépségű országrészben, mely (,ele- gyülten munkálkodik a dunántúli ember vérével s valami titokzatos erejű emanáció sugárzik a kultur- emlékek sokszázados köveiből. A gazdaság, a művészet és az irodalom, a közjóiét harmonikus fejlődésében, hatalmas erőegységgé olvadnak össze Rákosi Jenő romantikus szülőföldjén. Itt ébredt föl a nemzeti öntudat legnagyobb erővel és itt érvényesül a nemzeti erő még ma is talán a legerőteljesebben és legmegbizhatóbban.

A nagy nemzeti megújhodásban az iró, a költő pályája mindig szoros összefüggésben volt a nemzet politikai küzdelmeivel. A költészet szim- bólikus formákban adott életerőt, uj

A Hollós Mátyás Társaság kiadása.

i

reménykedést és vigasztalódást a balsorsban. Az összefüggés szent érzetében azonban néha saját nagy fogyatékosságunk állott utunkban. A néhai nagytudásu Junius- nnk Bánk-bán fejteszstésének előszavában ezeket Írja a régi magyar irók sorsáról : „Nemzeti irodalmunknak az a fátuma, hogy mostoha körülmények miatt sok tehetségét idő előtt megöli a filiszter élet és a bor!“ Ez a tragikus magyar sors szerencsére nem jelentkezik Rákosi Jenő irói pályáján. Rákosi nem lett filiszter és a bor sem ölte meg. Gazdag képzelő erejének messze jövőbe látásával igen korán hagyta ott a filiszterséget és előre megfontolt szándékkal ő ölte meg a bort, amikor eladta, hogy Pestre jöhessen írónak, költőnek nemzeti életünk irányítójának. Csekély keresményéből nagyszerű művészi egységességében gyorsan eljutott állandó szerkesztőségi otthonához s ujveretü heroizmuszával még ma is beszédes harcosa nemzeti életünk tartalmának. Dogmatikus megállapodottságu pályája tele van irói tónusmélységekkel, művészi harcossággal, küzdelemmel, szakadatlan munkával és elévülhetetlen költői értékű alkotásokkal. Független és megalkuvást nem ismerő irányelveinek s költői hajlamainak végleges elhelyezkedésében nem kellett hosszú, gyötrelmes utakon bolyongania. Az ő pályáján nincsenek kísérletező esztendők, irói csalódások és lemondások. Ő az -első szerkesztőségi asztalnál azonnal rátalál önmagára s első nagyobb költői alkotásával a klasszikus becsű Ezopuszszal egy csapásra magalapitja hírnevét és mindenkorra . megszerzi a közönség diadalmasan nagy rokonszenvét.

Ölven esztendős irói pályája igen sok állomásból áll, de voltaképpen két nagyszabású fejezetben bontakozik ki előttünk. Egyikben a kiváló publicistát becsüljük, másikban az uj irodalmi utakon haladó nagy költőt csodáljuk. Rákosi Jenő mind a két területen teljes mértékben megőrizte temperamentumos egyéniségét, utolérhetetlen finom stilmüvészetét. Sohasem hódol a sablonos konvenciónak s gazdag művészi kvalitásainál fogva nem válik szenilissé. Mindkét irányú működése a nemzeti eszme szolgálatában áll, mégis megbecsülhetetlen értékű költői működése az, mely biztosítja számára az irodalomtörténeti elévülhetetlenséget, mert irói szerepében különválva él benne a publicista és külön a kültő. A nagy magasságokba kígyózó pályáján a magyar közszellemmel való intenzivebb összefüggése a „magyarosítás- sall( veszi kezdetét. Korán megérzi, hogy Magyarországon nemzeti céljainkra való tekintettel, csak magyar nemzeti kultúrát szabad és kell fejlesztenünk. „Minden iró, költő, tudós és művész annyit ér, amennyi hatással tud lenni nemzete lelkére. Az idegen kultúra lehet szép, lehet hasznos, de politikai szempontból veszedelmes, miért is terjesztésében, csak addig a határig mehetünk, amíg faji és nemzeti különállásunkra nem válik imminenssé.“

Rákosi Jenő egész irói pályájának vezércsillaga: a magyarság! Ő a jövendő magyar nagyság fanatikus hívője s a magyar dicsőség legnagyobb álmodója! Amikor a konvenciós bor árával Pestre jön s keresi ennek a viharvert nagykorú nemzetnek nemzeti kultúráját, fájó

érzéssel megdöbbenve néz körül, mert nem találja meg vezércsillagának szimbólumát, nem hallja a faji érzés legmelegebb kifejezőjét, a dajka dalával beidegződött nemzeti nyelv zenéjét. Hej! kövér burkusvilág terpeszkedett akkor Pesten, suttogják csendes rezignációval az öreg kortársak ! Német nyelven irt, beszélt, kereskedett, levelezett és mulatott a pesti honpolgár s német felírások hirdették gyászos kicsinységünket. De jött a dérföldi Kremsner család nagy elhatározásu ivadéka, makacs magyarsággal, csodás tehetséggel, szívós és megalkuvatlan egyéni erővel, amilyen a dunántúli hagyomány szerint, csak a hegyvölgyes Dérföld fia lehet. Merészen beleharsog a tespedt közvéleménybe s hatalmas varázsu tollával szinte máról-holnapra felszántja az egész német világot s észrevétlenül illeszti be az ország fővárosát a magyar világ, a magyar nemzeti érzés organizmusába. Rákosi Jenő magyarositó iskolája becsülettel, kitartással s eredménnyel végezte munkáját. Éledni keze az elerőtlene- dett magyar élet, foszladozik az éj s 1875. okt. 16-án már a magyar népdal ritmusától vált hangossá a múzsák temploma is.

Komor aggodalmak és zűrzavaros közéleti állapotok között nyílik meg a Népszínház, de a magyarság nagy álmodója szerencsésen átsegíti a kezdet nehézségein s rövid idő alatt mélyen meggyökerezteti a közönség rokonszenvében. A nemzeti érzés és a magyar szó uj megnyilatkozási területhez jut s a fényes siker társai, írja a korabeli feljegyzés: kizárólag Rákosi Jenő színigazgató rajongó lelkesedése, Blaháné és Tamássy pompás művészete. Az uj színház már egy gyorsan lepergő decennium alatt szemfödéllel borította le mindazt, ami elhervasztója volt a magyar szónak, érzésnek és kultúrának. A magyar népszínmű senkitől nem remélt népszerűséghez jutott s a sok egyéb műfaj között, már az első évtized folyamán 1045 estén kiforrott művészettel hirdette a magyar nép örömét, bánatát, szerelmét, az egész magyar élet^harcos nagy diadalát. Az uj színház megnyitása országos öröm volt, melyből a királyi udvar is kivette a részét. Népszerűsége Blaháné művészete folytán annyira megizmosodott, hogy amint annak idején tréfálkozva mondották, még az udvari élet spanyol misztériumait iselmagyarositotta. Egy derűs reminiszcencia is dokumentálja a tréfás elszólás valódiságát, melynek szereplői Rudolf trónörökös, Stefánia s a népszínház erős magyar érzelmű színigazgatója. „Mi lesz a Gotterhaltéval“, kérdezte egy izgalmas estén az igazgatót a színház főrendezője. „A trónörökös pár udvari kíséretével jelen lesz a mai előadáson ! Intézkedni kellene ! Egy pillanat alatt elhangzik a válasz. „Hát semmi sem lesz ! Én Golter- haltéval nem szolgálhatok, felelte\Rá- kosi fenő a legbiztosabb magyar érzéssel.“ Gotterhalte csakugyan nem volt, de azon az emlékezetesen szép estén, melyen Blaháné utolérhetetlen művészete gyönyörködtette a közönséget, a tudósitó szerint sem Rudolfnak, sem Stefániának nem hiányzott a hivatalos zenemű dallama.

Itt kezdődik voltaképpen a magyar színházi életnek Rákosi kitartó munkássága révén a magyar népélettel való mély és bensőséges rokonsága. Rákosi nagyszabású irói pályájából

hiányzott volna egy színes és értékes fejezet, ha hallgat kortársainak lelket bénító pesszimizmusára és nem juttatja szóhoz, levegőhöz a magyar népszínművet, táncot, dalt és zenét, önálló művészi otthonban és önálló művészi érvényesülésben. Mélységes faji őszinteséggel, a leg- kifejezettebb formában érezte és tudta, hogy minden nemzetnek szüksége van irányitó ideálokra, hogy fejlődhessen és szüksége van a nemzeti ideálok kultuszára is, hogy az elért eredményeket megőrizhesse. Uj területek távlata, uj sejtelmek és elhatározások ragadják ki a Népszínház kötelékéből, ahonnan hatévi értékes munkásság után újra a közérdekű események asztala mellé ül, hogy egységes és óriási munkában, felséges inspirációival nyomon követhesse kulturális életünk minden értékesebb mozzanatát. Szabadabb kialakulását kétségtelenül publicisztikai területen kereste, de maradandó sikereit költői működésével aratta. Egy alkalommal Katona Lajos, a francia elmésségü elhunyt tudósunk, Rákosi Jenő bensőséges tisztelője, következőképen összegezte Rákosi gazdag munkásságát: „Rákosi Jenő, úgymond, kiválóan kritizál, polemizál és analizál — de nem politizál —, ő csak éber figyelemmel kiséri a magyar parlamentben sűrűn előforduló politikai félrebeszéléseket és a füstbe ment minisztereket.“

Ezopusz kiváló költőjét minden érdekli, ami a nemzeti és emberi érdekek nemes és nagyszerű céljaiban, a becsületes és reális vállalkozás jegyében jelentkezik. Értékes munkásságában a hangsúly a rendkívül objektiv jellegű kritikai működésére esik. Praktikus társadalmi esztétikája és erős kritikai érzéke mindig kellő biztossággal találja meg a választékos formát, az igazat és a jellemzőt. Klasszikus becsű alkotásai nem romlottak meg a klasszikus kvalitású újságíróban! Minden tollvonásából impozáns életismereti anyagának egysége, varázsos derű, a forma tökélatessége, stílusának ele- gánciája s írói egyéniségének minden jellemző tulajdonsága sugárzik. Valóságos irásmüvészeti plenerizmus, mintha minden alkotása a színektől harmatos nyári reggelen született volna. Sok ezerre menő irodalmi, esztétikai, társadalmi és egyéb közérdekű cikkében mindig a legcsiszoltabb költői eszközökkel dolgozik. Néha az irónia is tollára kerül, mely azonban inkább irányitó hatású, mint bántó és elkeserítő. A magyar géniusz izmositására pártolja és felfedezi a tehetségeket, de kemény kritikai hangon ostorozza az irodalom berkeiben settenkedő, dekadens szellemi Ínségeseket. Hogy milyen sekszpiri derűvel és közvetlenséggel tudott megnyilatkozni kritikai egyénisége, arra nézve talán a legkiválóbb példa egy Teleki-féle verses szomorujáték pályázati bírálata, melyen ma is jóizüt nevetnék az irodalom barátai és művelői. A bírálat kivonatosan igy hangzik: „Két viharedzett versenyfutó ez, tekintetes Akadémia ! Mindenik jobban tudja talán a járást ebben a palotában, mint akárhányan mink, akik akadémikusoknak neveztetünk. Az egyik talán már ötödször, a másik talán már harmadszor jár itt szerencsét próbálni. Én, tekintetes Akadémia, nagyon szeretek objektiv és előzékeny lenni mindenkivel szemben s szere-