Budai Napló, 1920 (18. évfolyam, 631-654. szám)
1920-04-03 / 644. szám
BUDAI NAPLÓ Azóta se volt olyan nagy tél, de jó is, hogy nem csikorgott annyira, mert a szabad sajkások és duna- jágerek kivesztek az óbudai partokról. De itt van a lelkemben egy érdekes képsorozat, a fülemben egy kedves dal, amely rájuk emlékeztet s róluk zsong. — Úgy gondolok én a dunajágerekre, mint a minden nemesért hevülő ifjú gondol az „utolsó mohikánra“, aki az ősjónak, a törvényeket nem ismerő tiszta, egész szivü embernek képét példázza számára. ügy érzem a boldogság egy paránya, ha ilyenekkel is találkozik az ember életében, a másik pedig az, hogyha elzárkózik is lila- és vörösüvegü ablakos szobájába, nincsen egyedül, hanem jönnek az őszinte szemű és egyszerű elmúlt emberek és ha ők nem is beszélnek már hozzám, beszél az a halk muzsika, amely minden evezőcsapásukat tompítva, tökéletes rithmussal juttatja vissza lemkemhez. &míéfzszef még? . . . Emlékszel még a boldog órákra Mikor együtt játszottunk gondtalan. Kipirult arccal futottál te tova És én néztelek, némán; boldogan. Majd lángban égve hallgattad szavam, Mikor esküdtem \ téged szeretlek csak. Azt hitted játék, múló érzelem ez Feledve lesz, ha jö a szép tavasz. Eljött a nyár, reá az ősz, a tél, Majd uj tavasz hajtott virágokat, Csak én nem érek kikeletet többé, Örök tél borítja világomat. .Ha majd virághinti be utadat, S boldogságról szól arcod hajnala, Emlékezz rám ki érted szenvedek, S éltem útja a néma Golgotha. Géczy István. IFadgesztengevirágok. Irta: Dr. Lendl Adolf. Budán a tavasz a Dunaparton kezdődik. Hosszu-hosszu soron, a Margií- hidtól a Rudasfürdőig egyszerre kizőldülnek a vadgesztenyefák és ezzel megváltozik a téli kép. Először a tar gallyak végén duzzadnak a rügyek, lepattan róluk a nedves burok, kibontakozik belőlük a hétujju kis levél s ez néhány nap alatt tenyérnyire megnő — most már lombosak a fák. Délelőttönkint nyugalmazott öreg urak, délben pesztonkák tolókocsiban apró gyerekekkel, délután a futkosó iskolásfiuk és a nénikék, esténkint pedig az árnyékot kedvelő fiatal párok üdülnek alattuk. Mindannyian őrülnek a kezdődő tavasznak. Egy hétre rá fehér gyönyörűség ömlik el a fákon Mint a százágu .gyertyatartón, úgy nőnek ki rajtuk a ragyogó virágok az üdezöld levelek között. Fürtös virágok ezek, amelyek felfelé állnak. A pesti háztenger tetőin még csak éppen hogy átsiklott a korai óra napfénye, máris nyílnak egyen- kint a hófehér szirmok és ezután halványan rózsaszínűek lesznek, mert belülről kinyúlnak a pártából a hosszú porzók és a bibeszár, a melynek a töve fölött piros foltot mutat mindegyik virág a kelyhében. Aki megnézi közelebbről, nagyon kedvesnek találja. Minél melegebb lesz, annál inkább bomlik ki a virágok szirom- koszorúja ; friss patyolat mosolyog le róluk, mint a vendégváró falusi házról, ha leánynézőbe jön a legény, akit szívesen látnak. És itt is igy áll a dolog: vendéget várnak e virágok szintén. Apró, szárnyas vendégeket, dolgos méheket és tavaszi dongókat. Rászállnak az érkezők a porzószálakra, elhelyezkednek rajtuk és beledugják a fejüket, nyelvüket a virág mélyébe. Pont azon a helyen keresgélnek, ahol a piros folt ragyog. Ezért is van ez ott, hogy a méh könnyen rátaláljon a mézzel teli nektáriumra, amit minden virág magában rejt, hogy a vendégének kedveskedjék vele. Ez kiszívja belőle az édes nedvet. Az egyik virágról a másikra száll, közben ráragad a sárga virágpor s igy viszi ezt tovább az egyikből a másikba. Ezzel megtermékenyíti a virágokat és nemsokára mindegyiknek a helyén egy-egy kis diócska nő, amelyből őszre hármasával a vadgesztenyék potyognak ki. A méhecske pedig, ha már eleget gyűjtött a virágokból és meg is fürdőit a derült napfényben, egyenest hazaszáll, hogy leadja a kasban szerzeményét, fáradsága jutalmát, a mézet és a virágport a közös raktárba. A lépet otthon más méhek építik viaszból, amit a testükből izzadnak ki parányi pikkelykék alakjában. Ezeket egymáshoz tapasztják, amíg sejtekké nőnek. Van köztük olyan is, amelyik rendet tart a i kaptárban, más rneg neveli a pond- rőkat, az öregek közülök őrködnek a közös vagyon felett és serkentik a fiatalokat, hogy szánjanak ki a mezőre, erdőbe, a virágos fákra, amíg a tavasz és a nyár kedvezése munkájukat jutalmazza, hogy télire gyűjtsenek eleget az édes kenyérből, amit a szirmok közül szednek ki. Mindegyik csak dolgozik. Őszre megtelik mézzel, virágporkaláccsal a kasban a közraktár, ha kellő időben tavaszkor megkezdték a szorgos munkát. A Dunaparíon, aki mostanában arra jár, figyelje meg, mily fürgék ezek az apró munkások és példát vegyen magának róluk: az ő társadalmi rendszerük — ősidőktől divik — a fáradhatatlanságon és az önzetlenségen alapul, amit mi emberek többnyire nem követünk elég hűen. Bűnös asszony. Irta: Peterdi Sándor. A kis gyermek kinosan hörögve forgolódott az ütött-kopott szalmazsákon. Arcán tüzrózsák égtek, szemei parázsként ragyogtak, ajkai tikkadtak, cserepesek voltak. Lesoványodott kis kezeivel néha-néha görcsösen markolt bele a levegőbe, aztán fáradtan ejtette le őket. Most nagynehezen megfordította fejét, beesett arcán mosoly jelent meg: meglátta az édés anyját. — Anyuska . . . Az asszony odaborult a gyermek fölé. — Meleg van . . . kérek kis vizet .. . A gyerek nehezen, szaggatottan beszélt. Az asszony odaadta a kezeibe a csészét. — Anyuska .. . nem bírom . . , gyönge vagyok . . . Az asszony összeszoritotta ajkait, hogy zokogása ki ne törjön és gyengéden felemelte a gyermek fejét. — Nesze, drágám — suttogta elcsukló hangon. A gyermek ivott, aztán vissza- hanyatlott a párnára. Próbált be- íakaródzni, — Most meg fázom . . . Az asszony hamar reáteritett egy nagy kendőt. — Ugy-e nem haragszol anyus- kám . . . sok bajod van velem . . . Megpihent, majd ismét megszólalt : — Nagyon fázom . . . Az asszony kétségbeesetten nézett a gyerekre. A pír eltűnt áttetsző, sovány arcáról, amely már egészen szederjes volt. "— Most kellene beadnom az orvosságot — suttogta az asszony. Az asztalhoz sietett, amelyen sorjában állottak kis és nagy orvos- ságos üvegek. Valamennyi üres volt. Az asszony megemelte mind. — Most kellene beadnom*. . . itt az ideje — ismételgette —, de nincs . . . elfogyott az orvosság . . . elfogyott a pénzem Az ágyon fekvő kis gyerek vacogott, fogai szaporán verődtek egymáshoz. A belső láz gyötörte. Az asszony behunyta szemét, befogta a füleit. — Uram ! Ne vedd bünül . . . de nem bírom nézni. . . Aztán térdre roskadt és sikoltva kiáltott: — Isten! Halld meg szavam! Tekints reánk ! Könyörülj rajtam! Könyörülj ezen a csepp, ártatlan férgen . . . Halk nyöszörgés hallatszott. — Anyuska . . . fázom . . . Az asszony nem mozdult; úgy maradt térdein és maga elé me* redt. — Kell pénzt szereznem . . . kell .. . Felugrott, kendőt borított v állára.-- Annyian ... de annyi n tudnak szerezni, én is fopok . . . igen . . . fogok — kiáltá most már sziláján. Odadobom magam az elsőnek, aki jön . . . vagy lopok . . . igen . . . igen . . . Még egy tekintetet vetett alvó gyermekére, aztán kisietett. Amint kilépett az ajtón, egy sötét alak osont utána. Eddig ott lapult meg az ajtó mellett. Kaján arccal bicegett az asszony mögött; néha közelebb ment hozzá és a fülébe suttogott. — Jól teszed . . . add el magad . . . vagy lopjál . . . helyes . . . Az asszony riadtan hátranézett: — nem látott senkit. Pedig a sötét kisértés ott állt mellette, a kezét fogta, vezette, húzta. Az egyik élénkebb utcában az asszony lassabban ment. Férfiak jöttek-mentek, kiváncsi szemekkel nézegették, az asszony szólni akart hozzájuk, de nem mert. Mintha egy halk, gyengéd szó súgta volna. — Ne tedd 1 Ne tedd ! És valaki arcát még jobban eltakarta a kendővel. A sötét alak rászólt: — Ne légy gyáva! A másik, akinek feje felett ragyogó glória rezgeti, halkan kö- nyörgött: — Ne tedd! Ez bűn ! — Nem ! Nem teszem! Nem tudom tenni! — kiáltotta az asszony. — És a gyermeked ? És az orvosság? — kérdezte vigyorogva a bicegő. — Igaz ... A gyermekem . . . Az asszony körülnézett. Látott nőket: derekukra fűzve nehéz aranylánc, arról óra csüng alá; jöttek férfiak : drágakő villogott a nyakkendőjükben. A jólét, a gazdagság kihívóan kacagott a szemébe. Látta, amint emberek bemennek a boltokba és vásárolnak. Ott állt a ragyogó üvegtáblák mellett és nézte, amint fizetnek. Egyik arannyal, a másik bankóval. És mennyi maradt még mindegyiknek ! Csak úgy duzzad az erszényük ,. . Meg is látszik a ruhán, hol fekszik a tömött pénztárca. Az asszony nem tudja levenni tekintetét az egyik nőről. Nagy pénzt váltott és amit visszakapott, beleszórta a kis bőrtáskába. Jóformán meg se olvasta . . . — Ezt ... ezt.. . ellopom . .. — suttogta az utcán álló asszouy. — Siess! El ne késsél! — suttogta a sötét alak. A másik, a gióriás, fátyolt tartott az asszony szemei elé, hogy ne lássa a pénzt, a bőrtáskát. Az urinő kijött a boltból; az asszony egy pillanatig tétovázott. — A gyermek várja az orvosságot ... — hallotta a figyelmeztetést. Határozott: az urinő után lo- pódzott. — Kiragadom a kezéből és elfutok ... ha kiabál ... ha kiabál . . . belefojtom a szót. Udvarhelyi kollégisták. Ne jajgass pajtás, Meg se mozdulj. Ha "két százat is vágna rád — Udvarhelyi piac deresén Biztatja egymást két diák. Húszat vertek rám, Mégsem jajgok. — —- Nekem is tizennyolcadik — És hull és hull, már Isten tudja, Hogy hányadik, hogy hányadik. . Véresre verve Mind a kettő, Újabb kettőre jön a sor, Hull a csapás, hisz oláh adja, De nincs egy jajszó sem sehol. Első osztályos, Maturandus Egymást cseréli sorra mind, De szittya ajkait harapva, Mosolyog míndenik s legyint. — Üthettek minket Mindhalálig, Mig elkopik a bototok, Nem vertek mást belénk, csupán ezt: „Magyarok vagyunk, magyarok.“ Kollégiumnak Száz diákja Deresre huzva egytől-egy, S a hulló korbács s bot ütések Zuhanása az égbe megy. A jó Isten Magához inti, A szolgáló arkangyalát, S arany könyvbe Csillag betűkkel íratja véle be szavát: „Udvarhelyi Kollégiumban Lematurázott száz diák. S ha el is buktak ott latinból, Jelesek mind-mind ide át.“ Asztalos Miklós.
