Budai Napló, 1920 (18. évfolyam, 631-654. szám)

1920-04-03 / 644. szám

Amikor a Fremdenblatt-ban írtam is egy cikkelyt Csorbáról, a Szenti- ványiakról. Ki is szedték már, mikor jött a genfi távirat. Nyomban szét- szóratták a szedést. Gyászkeret jött a helyére. A Szentiványiakról szóló részt később lefordítottam magyarra és amikor Sajó-Gömörön meghalt Szentiványi Miklós, valamelyik magyar lap közölte.

’ Bácskában hires a palicsi-tó — annak a. temérdek kenyértermő, vir« tusos országnak egyetlen fürdője. Annyi fürdő különben talán sehol sincs mint nálunk. Minden vármegyébe jut egy-kettő. Olyanok is vannak amelyekről csak a benszülöttek tudnak. Én nem fedezem föl őket, nehogy valaki fürdőreklámok írásával gyanúsítson. Talán ezért is fürödtem jő magam az idén is a tengerbe, mert Okeanosz-nak nem kell reklám. Kedves ő Plinius óta minden poétás embernek — és lessz mind az idők végéig.

ff dnnajífgerek.

Irta. Szilágyi Károly.

Megemlítem lelkemben az emlékezés húrjait. Nem azokat, amelyek régi — csillogó tervek indulóit pattogtatják, sem azokat, amelyek az öntudatra ébredés, a lélek fejlődésének korszakait — avagy egy első no utáni érdeklődés melódiáit muzsikálják, hanem azokat, amelyek kedves helyek, egyszerű jó emberek úgy részben elmuií képeit kísérik, halk, csendes ütemekkel.

Mintha lila és vérvörös üvegekből összerakott ablakok lennének szobámon, hogy kifelé semmit se lássak, cs ak befelé nézzek .j?*agamba és ne tegyek semmit csak hallgassam i ezt^ a sajátságos dallamsorozatot. |

Érzem, határozottan hallom, hogy | amikor visszaemlékezem' fiatalkori esztendőimre, nemcsak a gondolatok, a képek jutnak eszembe, hanem azokat meglepetésszerűen kiséri egy sajátságos szimfónia, amelyben benne van a leggondtalanabb kacagástól kezdve: a Duna habjainak csobogása, a hajóácsok fejszéinek csattogása, a halászemberek sajátságos nyújtott kiáltozása, a Szigetek nagy jegenyéinek sokszor szinte félelmetes zúgása, rekkeno nyári napon gallyak pattogása, szilaj cigányzene,táncdobogás, törött poharak éles csengése, oly elhunyt barátok temetéseinek gyászkara és az a zene is, amit egy szoknya suhogása duruzsol.

Mindezt láttam, hallottam már gyermekkoromban is, de tisztán átérezni csak most tudom.

Most tudom, hogy miért van a népnek minden érzésére kifejező nótája, mert: -- most lett világos előttem — ami körülöttünk van, abban mindben van valami muzsika is.

De nem a zene határairól akarok értekezni, hanem budai emlékeimből vetitek papírra egy-kettőt olyat, amelyekre magam, érdeklődéssel gondolok vissza; úgy, ahogy azokat a szivem nekem muzsikálja.

Akkoriban az óbudai dunaparton laktunk és szinte magától adódott, hogy a tanulásra és egyben tanításra nem fordított időt, hol itt, hol a Margitszigeten, de még inkább a hajógyári Nagy szigeten töltöttük. A három hely közül ugy az Óbudai-rakpart, mint a Margitsziget azóta alaposan megváltozott; régi arculatát leginkább a hajógyári

A magyar nép.

Nem az a vér a magyar vér, Mely mi bennünk folydogál, Olyan lassú, lusta csendes.

Mint akár a tetszhalál;

Hanem az, mely ha megárad, Széttépi a gátakat,

Ugy csitul le, hogyha medre Partja tiszta mély szabad.

Nem az a kedv a magyar kedv, Amiben élt ősapánk,

Mely lángolt a bor tüzétől, Ellobant mint a szalmaláng; Hanem az mely mint a villám, Ugy gyújt rombol megse áll, Mig dühétől eh nem pusztul, Város, erdő száz határ.

sziget őrizte meg. A dunaparton egy — nem messze a hajógyári hid alatt levő — homokrakodón kívül nagy, szabad íüzifaraktárak voltak, amelyek nemcsak buvócska céljaira voltak felségesek, hanem arra is, hogy a kevésbbé „válogatósak“ ezek háta megeít élvezzék a tilosban való fürdés örömeit, mert ide csak a hajógyári szigetről lehetett látni, onnan is csak annyit, hogy — semmit, mert még azt sem tudhatták onnan megállapítani, hogy fiú fürdik-e vagy leány. A hajóállomáson túl ott volt még akkor a legöregebb komáromi hajóépítőnek Mészáros Máté uramnak a gabonahajó épiíő-telepe, övezve üstverő — és szegkovácsoló bigánvokkal, kiegészítve néhai Molnár József kálvinista kurátor bátyánk feljebb álló deszkatelepével. Hivatásos halászunk is volt néhány, a kis Dunáig véget díszítették szép- orrú bárkáikkal. Sürgés-forgás volt ezen a partrészen — persze budai értelemben értve ezt a forgalmat — és ezek a telepek jelentős száma napról-napra élő emberek nyújtottak megélhetést.

A vicinális megépítése, de meg egyéb okok is, ezt a parti életei tönkretették. Érdekes volt, szebb is volt mint a mai — de elmúlt.

Amiket elmondandó leszek, azokhoz hozzátartozik még az is, hogy akkor a Margitsziget két darabból állott. A kettő közötti nádas, de meg a sziget egész alsó csúcsa volt a legeihagyatottabb hely, ugy hogy aki igazán el akart, bújni és valamennyire meg volt edzve a szunyogcsipés ellen, annak ide kellett eljönnie. Kevesen mentek. A vízi szárnyasokon kívül csak még egy-két vakmerő fiú, az egyébként megtiltott — de itt annál szorgalmasabban gyakorolt — csónakázás örömeiért — egyik-másik igaz cigarettájával is fűszerezte, állítólag a szúnyogok miatt.

A sziget igazi élete a felső végén volt. hiszen itt voltak a fürdők, a Nagy-szálloda, a hivatalok; ez utóbbiak háttal fordulva Pestnek, szemközt Óbudával mintegy ezzel is jelezve a közigazgatási kapcsolat szívélyes voltát, tetézve ezt azzal, hogy a gyönyörűen kiépített meleg- forrás is Óbuda felé ontja forró habjait ...

De hiszen ez akkor természetes is volt, mert akkor Pestnek a szigettel szemben fekvő részére még áttekinteni is borzalom volt s a hajójárat is Óbudához fűzte leg- közelebbre a szigetet.

Télen pedig nem is gondolhattak más piacra — mert az életben ez

Nem az a szív a magyar szív,

Mely nagylelkű ingatag,

Melyet nem gyúrt szíri keménnyé,

Két évezres sorsharag;

Hanem az, mely mint a tüzhegy, Lávalángban tör elő,

Elpusztít egy fél világot,

Nincs előtte gát, erő.

Nem az a nép a magyar nép,

Mely más néppel alkuszik, jogaira könyökölve Vitatkozik aluszik;

Hanem az lesz a magyar nép,

Mely nem tűr bent idegent,

Nyer hatalmat, háborút, fényt,

Honából uj hont teremt.

Dura Máté.

ÍSS 319 »an V Ba$8iHSBK£S SaaOHfiH »53 V X B B 33 B SB Ifi «» »«XfWBJJH SIS KB « KűBB ® HH *BB TBia Rb tíi

is fontos — mint az óbudaira. A szigeti összeköíő-hid persze akkor még nem volt meg és igy lágy- télen keménykezü ladikosok, kemény télen pedig a többaraszos jégen keresztül vivő gondosan szal- mázott ut tartotta fenn a túlsó parttal a kapcsolatot.

Egy ilyen, kemény telet követő, hosszú ideig tartó jégzajlási .időszakban ismerkedtem én tüzetesebben össze a „dunajágerekkei.“

Kik voltak ők?

Nevüket onnan vették, hogy nemcsak rendelkezésére állottak a homokot, fát, deszkát szállítani kívánó közönségnek — tehát megbízókra vadásztak — nemcsak halásztak, hanem vadásztak is főleg a Dunán.

| Akkoriban több volt a felső vizen j is a vízimalom, a vontatás is elég I élénk volt még mindig a felső i szakaszon, ugy hogy mindenesetre tófcu „vadaszrií“ váló' akadt a vízén, mint manapság. Jelentős mennyiségű elszabadult fa úszott az óbudai dunajágerek fürge kezei közé.

Nem volt „elite“ társaság az kétségtelen, hiszen a doyen, bizonyos Graf Péter arról volt nevezetes, hogy a macskahust olyan élvezetesnek találta, akár csak egy talián, úgyhogy környékünkön a kisebb gyermekeket vele ijesztgették. Rongyosak is voltak, pedig akkor még olcsó volt a viseltes ruha, de hes- hedt öltönyük alatt egészséges, bátor és jó szivek dobogtak.

Kötelességeim naponta a kedvelt szigetre szólítottak. A „hivatalos“ nehéz vasladik az erős zailás miatt nem járt, ottani, munkám pedig halasztást nem tűrt hiszen — egy kis szorgos menyasszonyt kellett megtanítanom az esküvőig a — betűvetés és olvasás művészetére, tehát — kiszabott terminusra szólt a megbízás.

Tanácstalanul állottam a zajló Duna partján, amikor hozzám jött két lézengő dunajáger, látták, hogy át akarok menni, hogy nem félek a zajló víztől, felajánlották szolgálatukat. Kemény munka volt az át- jutás, jól esett nekik a rőzsetüz melleti pihenni addig, mig én munkámat elvégeztem. Becsületesen megvártak és visszavittek. így tartott ez napokig, közben beszélgettünk, megismertem lassankint lazza- roni életük elég érdekes filozófiáját amelynek lényege az, hogy ha van bárány, van mező is; ha egészségesek nem cserélnék el szabad életüket semmiféle nagyúri hivatallal, ha meg betegek ? akkor igy sem ér ugy sem ér az élet sokat. Egy különbség van akkor is az ő javakra, hogy a dunajáger kevej sebbet kínlódik, mert hamarabb pusztul el, ami mindenképpen nagy előny, meri kevesebbet szenved és hamarabb jut el ama megígért jobb világba, ha pedig esetleg ez mégse volna, ettől a világtól mégis könnyű szívvel válik meg, mert valami nagy érdek hozzá nem fűzi, gondot pedig egyáltalán nem hagy maga után.

Éltek mint a verebek. Szedték és ették azt ami adódott. Az italt nem vetették meg, de mértéktelenül ritkán éltek vele. Egy-kettő elég jól kezelte köztük a harmonikát.

A családi élet gondjait oly kevéssé volt kedvük nyakukba venni, mintha egy ennél talán sokkal magaszíosabb cél elérésére alakult szerzet lettek volna.

De becsületesek voltak, a kerités- telen raktárak hej de sokkal nagyobb biztonságban voltak akkor, amikor még ők lézengtek a duna- paríon. Az volt Övék amit a viz hozott az ősfoglalás jogán. Nagyjában hitetlenek voltak, de nem bántották a másét. — Ilyenek lehettek az ősemberek mig nem akartak meggazdagodni, mig nem tanultak meg ölni, csalni, lopni.

Elveiket ugyan nem mindenben osztottam — bár magam is szeretem átgudorászni az életet — de mégis megszerettem őket tisztességükért, hűségükért. Főleg ez utóbbiért, aminek évekkel utóbb is tanujelét adták.

Ott állottam mint kezdő férfi a lelkerriből csiholt tervek csodapalotájának küszöbén.

Harcba indultam az oktalan mara- diság ellen, az oktalan fejlődésért, ami emberi hivatás. Nem revolúciós hanem szükségszerű fejlődési ! hirdettem, hogy lépést tarthassunk a népek mindig hatalmasabb méretűvé váló nagy versenyében a többinél, mindenkinél. Itthon és másutt, mert ha nem igy teszünk: „elveszünk s mint oldott kéve szét hull nemzetünk.

Ez sokaknak nem tetszett és értésemre jutott, hogy mint fel- forgatót — csendes emésztésük zavaróját — kurtán, furcsán akarnak elintézni.

Azt tudtam, hogy akik hisznek ezekben az igékben, azok követnek, de azt is tudtam, hogy 'éppen nem alkalmasak arra, hogy szükség eseién fizikai bírókra is menjenek mindjárt kezdetben az ügyért.

Engem azonban sem a kálvinista nyakasság, sem a bihari vér nem hagyott nyugodni. Aki a Berettyóban fürdőt! bátran szembe néz a bajjal.

Eszembe jutottak a dunajágerek/ elmentem hozzájuk és emlékezhettem őket arra a jégzaiíásos télre. — Ugye tudjátok, hogy azért kockáztattuk az életünket, mert a túlsó parton ott várt a munka. — Azóta se pihentem és most már erről meg erről van szó. Azok, akik lebörtönözni akarják a fejlődést, a természetes erőknek á kibontakozását, mint a jég a Dunát, elöltem állanak mint azon az erős télen a zajló jégár.

Jősztök-e nekem segíteni, hogy eljussak a túlsó partra, ahol most már nagyobb munka vár reám. Nem sokat kellett beszélnem és ők jöttek és nem is egészen hiába. — Jöttek, mert szerették a szabad, becsületes munkát és vigyáztak rám, mint valamikor a gyenge ladikban és hűséges szemükfénye az enyimbe csillogott, amikor lazzaroni nézeteik közül egyet-egyet megemlítettem.