Budai Napló, 1919 (17. évfolyam, 607-629. szám)
1919-11-30 / 622. szám
XVII. évfolyam. 622. szám. Buda érdekeit a várospolitika, közgazdaság, társadalom, művészet és sport terén szolgáló újság. Előfizetése egy évre 60 kor. Egy szám: 1 kor. Szerkesztőség és kiadóhivatal: I., Bors-utca 24. Telefon: 129—96. Felelős szerkesztő: VIRAÁG BÉLA Hirdetés ára: Egy hasáb széles és egy centiméter magas terület egyszeri közlésénél 10 korona. Minden további centiméter 5 korona. Nyilttér sora 10 K. • Szöveg között 15 korona. A hirdetések dija a megrendeléskor előre fizetendő. 1919. november 30-án. fl tékozló fiú. Irta : Becsey Antal. Az országos politika nagy kérdéseinek hátterében vezekelve, porig alázoítan várja sorsa fordulását Hungária anyánk megtévelyedett gyermeke : Budapest. Nagyokat vétkezett. Elszakította tradícióinak évezredes kötelékeit, megtagadta nemzeti ideáljait, idegen bálványokat állított szentélyébe és két kézzel szórta széjjel évszázadoknak nehéz küzdelemmel gyűjtött kincseit. Elérte őt is a bibliai tékozló fiú végzete. A vörös mámor kétes örömei után zsibbadt agygyal, lelkileg elgyötörve, gazdaságilag lerongyolva kopogtat újra ez elhagyott magyar haza kapuján. Bünbánattal várva a korholást, remélve a megértő meg- bocsájtást; lelkében a kiolthatatlan életösztön lobogó lángiával. Eddig a korholásból jutott már neki elég. A feddés legsúlyosabb szavaival a bevonuló nemzeti hadsereg fővezére sújtott le reá; de feddő szavai a teljes bocsánat harmóniájába olvadtak bele. Ám vannak kérlelhetetlenebb bírái is. Vannak — sokan — akik úgy vélekednek, hogy az elkövetett bűn nem pillanatnyi eltévelyedés müve; hanem, hogy ez a történelmi fejlődés törvényszerüségébőt eredt. Az országnak évszázadokon át becézett gyermeke volt ez a főváros, amelyre vétkes bőkezűséggel, a magyar testvér-városok rovására pazarolta anyagi és kulturális erejét. Érthető tehát, ha ilyképen hatalmasan megduzzadtak az elkényeztetett kedvenc fejlődésének arányai, miközben a magyarság végvárai elsorvadtak, S mialatt közte és a vidék között a testvéries kapcsolat mindinkább meglazult, a benne felhalmozódott nemzetközi nagytőke és szocializmus centrifugális ereje egyre jobban eltávolította érzéseiben és cselekedeteiben a magyarság nemzeti hivatásától. És ennek a kérlelhetetlen kriti- : kának megvannak a maga könyörtelen konklusiói is. Béklyót kell rakni a főváros túltengő fejlődésére; nem szabad eltűrni, hogy ez a nagy test reánehezedjék a vidékre, s mint a napraforgó, kiuzsorázza a termő I kalász élői az anyaföld életerejét i i Nem kell a főváros koncentrált I gazdasági ereje, amely csak idegen kufárokat hizlalt kövérre; nem kell idecsőditett gyáripar, amely csak az ipari munkásság destruktiv törekvéseinek volt melegágya. Mi j mezőgazda-ország vagyunk; a föld ' a vidéké; s a csonka ország amúgy í sem birja meg vézna testén ezt a nagy vízfejet. Arányosítani kell az ország tagjainak fejlődését a ter- j mészetes és gazdasági lehetőségekhez, ha azt akarjuk, hogy a fejlődés az egészséges evolúció jegyében menjen végbe! Nem tudok beletörődni ezekbe a kegyetlen okfejtésekbe, amelyekben több a megtorló elfogultság, mint a tárgyilagos meggyőződés. Igaz, végzetes és a jövőben gondosan kiküszöbölendő hiba volt az a nemtörődömség, amellyel mindenkori kormányzatunk a vidéki városok fejlődését bénította. De még végzetesebb hiba lenne a magyarság kultúrája és presztízse szempontjából az előbbi mulasztásokat azzal betetőzni, hogy a másik végletbe esünk. Igaz, hogy ipari- és gazdasági-termelésünk módja hamis vágányokra terelődött; messze eltéve- lyedett természetes alapjától: a föld kultuszától. De gazdasági össze- | omlásra vezetne, ha a föld termelő őserejét és produktumainak feldolgozását nem a többtermelés modern ipar: elvei alapján rendez* nők be. Igaz, hogy a vidék kultu- ! ráját megbocsájthatlanul elhanyagoltuk. Ámde őrültség lenne, ha a magyar főváros évszázadokon át felhalmozott gazdasági és kulturális kincseit, annak a világgazdaság szempontjából megbecsülhetetlen földrajzi előnyeit nem arra használ- í nók fel minden erőnkkel, hogy ez a dunai vízrendszer gócpontjában álló metropolis a Kelet és Nyugat közötti forgalom gazdasági sziirö- | jévé váljon, amelynek ragyogó kultúrája jótékonyan ontsa sugarait a vidéki városokra. De legyen ennek a gazdasági fejlődésnek alapja a föld; és legyen ez a kultúra minden izében magyar és nemzeti. Levonom a magam álláspontjának konklúzióit. Mélységes meggyőződéssel hiszem, hogy a magyarság gazdasági és kulturális fejlődése, s a világ-versenyben érvényesülő súlya, szervesen egybefont Budapest fejlődésével, és ennek a fejlődésnek nemzeti és gazdasági irányaival. Sorsdöntő lesz a magyarság érvényesülése szempontjából, hogy a főváros fejlődése meg áll-e félúton, vagy talán visszafejlődés áll-e be a jövőben. És éppen azért kötelességemnek tartom, hogy az ország jövőjének végtelenül súlyos problémái között felhívjam a magyarságnak és elsősorban a főváros polgárságának figyelmét tékozló fiára Foglalkoznunk kell az országos problémák mellett már most a főváros sorsával is, melynek helyzete lehetetlenül súlyos és vigasztalan. Háztartása teljesen lezüllött; adósságai megközelítik a 3A milliárdot; tengődő gazdasági életét csak úgy tudja fenntartani, hogy mint a könnyelmű jogász, hónapról-hónapra 20 milliós váltó-kölcsönökkel operák Közüzemei, amelyeknek kommunizá- lásához oly sok szép reményt fűztek, ma csak terhes deficitek forTÁRCA. Hirt hozok Budáról! — Prolog. — Irta és a győri hölgyek hadsereg ünnepén | felolvasta: Szávay Gyula. Hirt hozok Budáról! Halljátok, mi történt? j Századok imája, mit oly esdve kért: — Hét vezérek utján láttam bevonulni Fehér paripáján a magyar vezért. És nyomába, mintha ágyat nyitott volna Sajó temetője s a Csele patak: Álmok országából jöttek, jöttek hosszan, Földet megdobbantó ércléptü sorokban Szüzmária-zászlós szép magyar hadak. Hideg szél sikongott. Feltépett fohásszal jajgatott ki benne sírjából a múlt, És a magyar égnek elborult szeméből A nemzetsiratás fájó könnye hullt. Révedezve járt. a zsibvásár sarában A tetemrehivott lélekgörbe Pest, Mig a köbarázdás Gellért könnyes arcán Felegyenesedett a kettős kereszt. S mintha csak a múltak végzet-ostorával Szembe a reménység pajzsát tartanák: Az útvonalakra eleven sövényül Jövök nemzedékét küldték az anyák. Sok-sok ezer gyermek zöld ággal, virággal: Tavaszigéret, mely megelevenül, — Téli kietlenben bimbózó jövendő, Kihalt némaságba üdén belezengő Dal, mely esküszik, hogy „rendületlenül!“ Dalok és virágok, integető kendők, Sziveket, megejtő nemzeti szinek ! Ti kísértétek ki egykor őket is, kik Soha meg nem térten sírban fekszenek. Oh pedig cserágas visszatértüket mily Szépnek hitte akkor el a képzelet: Csupa trikolór a sok urnapi oltár, Csupa szózat, hymnusz az ünnepi zsoltár, S Úristen, mindebből vaj’ mi lett, mi lett ? Jöttek zeg-zugokból dögleletes szennyü, Vigyorgó őrültek s vad haramiák, Fertőzött testüek, mérgezett lelküek S elfekélyesedett tőlük a világ. Álorcás irtózat fegyencregulája Kötött gúzsba szerte mindent, ami szent, S förtelmes, rőt gőgje Istennek, Hazának, Az erkölcsök, Szépek s Jogok igazának Vérmocskos ököllel mind hadat üzent. ! S hét vezérek utján vonuló sereggel Hogy trónjára Isten s rendje visszatért, Vezeklő Országház oltára előtt egy Nemzet várta most a nyolcadik vezért, jászmezök szülöttét, tengervizek hősét, Vihart néző szemmel ő kell most ide, Tengerbe sülyesztett nemzeti hajónkat, Hajónkat, mi minden drágánkat és jókat Néki sikerülhet kiemelnie. Vezérárbócát, mi hajónk büszke díszét, í Orvul kidöntötték bérgyilkos karok, I Kincses rakományát szétlopták a latrok, j Hullafosztogató államtolvajok. Mégis kiemeljük, — roncsaihoz minket Ezer év szerelme’ s mártirkapcsa köt. : Ereklye minékünk minden deszkaszála, S hiszünk az Istenben : reng még ez a gálya Történelmi medrü kék vizek fölött. Ősök erényével, hősök erejével Vaskapcsokba fűzött dali katonák, Uj honfoglalástok müvén csüg ma itthon Szemével, szivével ez a romvilág. Ti vagytok a szikla, melyen az uj épül, Ti vagytok a végső tartalék erő, Letarolt erdőknek újat hozó magva. Kihalt bányamélység rejtett ép darabja, I Mely uj ezerévet varázsol elő. S hirt viszek Budára, hogy láttam e képet, Hogy a Pannon részén bizton áll a gát, Hogy a magyar hölgyek virágba karolják A gáton örtálló magyar katonát. I Hogy a hó alatt már sarjadozva zsendül A termést igérö jövők tavasza, S szivében a népnek tiszta tüzek égnek S minden reménységnek minden dicsőségnek Ikercsillaga itt — Isten és Haza. fl budai geíthő. Surányi Miklós „A szent hegy“ cimü regényében, mely Budán játszódik le 1288-ban Kun László király és Wernher comes budai biró idején, leírja az akkori zsidó-utcát, a getthót, mely leírást alább közöljük. Nem tudjuk, hogy adatait az iró hol szerezte, mert a föltevés szerint 1288-ban az akkor pesti hegynek nevezett várhegyen gyéren állottak még házak. A Zsidó-utca közvetlenül a várfal alatt “húzódott; mögötte mindössze két-három házikó lapult meg, ame*
