Budai Napló, 1918 (15. évfolyam, 571-606. szám)
1918-12-22 / 605. szám
5 BUDAI NAPLÓ 5 .'DB BOLDOGABB KARÁCSOKYT? Quo vadis? Sienkiewitz egyik örökszép, klasz- szikus Írásának cime ötlik szemembe. A kereszténység történetének legfönségesebb, de egyben legtragikusabb fejezete ez az irás. A kereszténység krisztusi szociálizmusa, az emberszeretet fenkölt tanításai rohamosan meghódították a lelkeket, végveszéllyel fenyegetve a zsarnoki Caesarok korrupt államrendjét. A minden császárok legdémonibb lelkű alakjának, Nero császárnak jutott az a becstelen szerep, hogy az uj eszmeáramlatot hóditó útjában megállítani próbálja; még pedig oly határtalan kegyetlenséggel, amilyenre a történelemben nincs példa. A mártírok vérétől pirosra festett Rómából indult el hajnali sötétségben az agg Péter, hűséges tanítványával, Nazariussal, Miriam fiával. Csak hívei unszolására szánta el magát ez útra, nehogy vele együtt a hit is elpusztuljon Nero vérszomja által. Ám alig érték el Campagne apró házacskáit, megjelent a vándorok előtt a megdicsőült Mester, az élő lelkiismeret: — Quo vadis, Domine ? Hová mész, Uram ? — kérdezte tőle riadtan az apostol. — Péter, te elhagytad népemet, magam megyek tehát Rómába, hogy ott ismét keresztre feszítsenek! És amikor a szégyentől porig megalázott aggastyán felocsúdott, nem a régi, ingadozó volt többé. Szó nélkül indult visszafelé az elhagyott héthalmu városba. — Quo vadis, Domine ? Hová mész, Uram ? kérdezte meglepődéséből felocsúdva kis tanítványa, a gyerek Nazariusz. — Rómába ! Es visszatért Néró Rómájába, hogy mártírhalált haljon ő is az Eszméért. A bűnös Róma porrá égett, Nero tőr által pusztult el, a büszke római császárság is romba dőlt: — ám az Eszme meghódítva a világ népeit, két évezreden át élt és él ma is. Karácsony van éppen. Boldog ■gyermekek kacagása, örvendező szülők mosolya, ünnepi zsolozsmák égbetörő akkordjai olvadtak össze Karácsony estéjén egy felemelő, lelkeket betöltő symphoniává. De mi történt? Mintha a családi otthonok ablakain nem törne elő oly ragyogón a karácsonyfa fénye. Mintha a mosoly ■megfagyott s a gyermeki kacaj sóhajtássá sorvadt volna. Mintha a lelkekben nem az emberszeretet, hanem a gyűlölködés lángja lobogna. Mintha az ünnepi zsolozsmák harmóniáját a meg nem értés bábeli hangzavarja váltotta volna fel. Mintha az Eszme, amely évezredeken át uralta a lelkeket, riadtan szált volna el felőlünk! Mintha négy és félesztendő vérzivatarja után nemcsak el- senyvedt testünkre, hanem árván maradt leikeinkre is reá nehezednék most a némi végzet! Ember, aki elvesztve lelked harmóniáját, tébolyodottan rohansz a Végzet utján,— állj meg egy szóra! Csak egyetlenegy kérdő szóra!Nem is az én kérdő szavam az, hanem a gyermek Nazariuszé: — Quo vadis ? . . . Becsey Antal. Esti harangozó. Szép júniusi estén egyedül ülök a kertben, s nézem, mint merül az égi nap a földi kék homályba, a hegyek ibolyaszin fátyoléba. A völgyben lenn már feketiil az árnyék. Elcsendesül az emberlakta tájék. Csillag ragyog a Mátra tetején. A távolból harangszó száll felém : Üdvözlégy Mária 1 Ha elgondolom, hogy e föld szinén valóban élt e tiszta égi lény . . . Járt-kelt mint mink: a lábának nyomát a porban hátrahagyta merre ment; hajába tűzött fehér violát, tán épp ilyet, mint kertemben terem. S ő maga volt a legszebb viola. Isten közöttünk járó angyala 1 Üdvözlégy Mária 1 Tán ilyen est volt, ilyen csillagos, az ég ily tiszta, a föld ily harmatos, s a kerti fák igy álltak félhomályban, amikor ő a csöndes lányszobában ott térdelt a kis gyékényszönyegen, s imádkozott mélázón, csendesen, — imádkozott magasba néző szemmel, s a szoba megtelt égi fényözönnel: Üdvözlégy Mária! A Göncölszekér épp igy állhata, midőn az országút két vándora a betlehemi völgyben haladott. A férfi öszvér előtt ballagott; a nő fennült halványan, szenvedőn. Pásztornép hevert tűznél a mezőn. És igy szólt egy: „A város telve néppel“. A másik szólt: „Itt hálhattok az éjjel“. Üdvözlégy Mária 1 Tán épp ily enyhe nyári este volt, tán épp ily telten kelt az éji hold, midőn egyszer a buzaföldön át a gyaloguton haza lépkedett, fehéren, szendén, mint a holdvilág, karján tartva a szőke kisdedet, ki vállra hajló fejjel aludott. A gabona csöndesen susogott: ÜdvOzlégy Mária! Oh, nyíljatok ki rózsák, liljomok! Leheljetek az égbe illatot! Ő bizonyára ismert titeket, mikor e földön járt közöttetek, s hozzátok hajolt és szólt édesen : „Kedves virágom, rózsám, szegfüvem 1“ Oh, bizonyára emlékezik rátok 1 Virág-ajakkal ti is susogjátok: Üdvözlégy Mária! Gárdonyi Géza. Arangos ember. Amikor még nem a csehek ültek bele, szolgált a trencséni garnizon- ban egy nyalka hetyke honvédtiszt. Sokroványi István volt ugyan a neve, de mindenki aranyos Pistának dédelgette. Ennivaló fiú volt és jó katona. Vívni, lőni, lovagolni senki sem tudott nálánál jobban. Egy időben az inspiciáló főherceg azt kérdezte a hadgyakorlaton, hogy ki a zászlóalj legügyesebb lovasa? — Sokroványi Pista. — Hát a legügyesebb lövő ? — Sokroványi Pista. — Hát a legjobb vívó ? — Bizony, fenség, megint csak Sokroványi Pista. — Aranyos ember lehet! Mutassák be nekem. Bemutatás után azt vette észre a főherceg, hogy ő a legkedvesebb társalgó is. Ebéd közben, mikor a ; pezsgőre került a sor, kedélyesen tudakolta a főherceg: — Hát a bort ki győzi az urak közül legjobban ? Minden szem Pista felé fordult. — Bocsássa meg fenség, ezt a bűnömet be kell vallanom, de részeg még sohasem voltam. — Nagyon jól van! Szeretem az ilyen embert! Hát még a mamák mennyire szerették. A kinek csak eladó leánya volt, mind udvarolt neki, mit ő azzal viszonzott, hogy udvarolt a lányoknak is, a mamáknak is. Nem is volt jóravaló asszony, akit ne gyanúsítottak volna, hogy egy kicsikét nem szerelmes Sokroványi Pistába. De mikor olyan aranyos ember! Es mindeme szép és jó tulajdonságokon kiviil, még más tekintetben is aranyos fiú volt. Nyolcvanezer koronás örökség nézett rá. Ehhez aztán nem kellett sok magyarázat. Még ha nem is lett vo'na olyan daliás katona, oly szellemes udvarló, mégis aranyos embernek mondta volna mindenki. Csak egy nagy baja volt annak az örökségnek, hogy nem volt még a kezében. Pedig kellett volna sok mindenfélére. Voftak nagyúri passziói. Ő alatta ficánkolt a legkülönb ló. Az egyenruháit Budapestről hozatta. Bálokban, mulatságokban pezsgőt ivott és marékkai szórta a pénzt. A cigány csak ő reá hallgatott és nagyobb gyakorlatok után rendesen megvendégelte a század legénységét. Mindezeken kiviil pedig udvarolt a megyei fizikus leányának, kinek hozománya egy kétemeletes ház volt Trencsén főpiacán. Ez került legtöbb pénzébe. Ez vitte el az örökség legnagyobb részét. Egy alkalommal éppen négyszemközt kapta a pápaszemes fizikust és megkérdezte tőle, hogy végre is hát mi lesz? Akkor az a kis tömzsi emberke felágaskodott a lábujjhegyeire, biccentett a fejével és azt mondta: — Aranyos Pistám! A Karolla még fiatal és katonatisztnek nem is adom! Akad bizony néha a megyei fizikusok között is bolond ember. A nyolcvanezer koronás örökségre már nem lehetett adósságot csinálni. Szomorú dolog volt ez, de olyan ember. aki Pistát búsulni látta volna, nem igen akadt. Nagy dáridóra hívta a bajtársakat magához és százféle bolondsággal tartotta őket. Megmutatta a görög vivómesterek virtusát, hogyan kell egy felhajitott sipkával megvívni, hogy az le ne essék s azután végül felspékelni; hogyan lehet fejből valakit lerajzolni, ha az egész társaság segít s végül, hogyan kell kilőni a pikk ászból a szivet egymásután háromszor, külön e célra készült pisztolyokkal. Fojtásnak, régi arany- szegélyű levélpapirost használt s az egyik vendég önkéntelenül emelte fel a földre hullott füstös papirdugót. — Micsoda ? Hát te a Karolla szerelmes leveleit használod fojtásnak? — Nincs rájuk szükségem. Kaphat már tőle más is. Azokra az összepörkölt levélmaradékokra pedig oly dolgok voltak Írva, minőket lovagias ember nem igen árul el. Ha becsét veszti, elégetni szokták. Hanem hát azért volt Sokroványi Pista — aranyos ember ő is elakarta égetni azokat, látta mindenki, hogy fojtást csinált belőlük. Ki tehet róla. hogy még a kilőtt fojtás is elárulja a titkot? Ez a levélhistória eljutott a főispán fülébe is. Az szóvá tette az alezredes előtt s a vége az lett, hogy az aranyos Pistát áttették — Bu~ detinre. Arany Katalinjának színhelye ma már egy csöppet sem regényes hely. Rongyos falu Zsolna közelében. A régi vár tövét mossa a Vág. Kitatarozod részében honvédkaszárnya van. Átellenében Moser Jakab korcsmája áll, ki a honvédeknek szállítja a menázsit és méri a pálinkát. Körötte néhány tót kaliba s azok népe is Budapestet építi nyaranta, vagy osíyepkát árul országszerte. Más jól el lett volna ott temetve. A vasembert is megette volna az unalom rozsdája, csak az aranyos emberen nem fogott. Még a nyolcvanezer korona kopott hire is kifényesedett s most már dacból is megmutatta, hogy az ur — Budetinban is ur. Pozsonyba járt farsangolni és olynn nagy házat vitt, hogy holmi szegény ezredes is megirigyelte tőle. Volt olyan is, akit bántott ez az aranyos csillogás. Egy szép napon bizottság lepte meg a budetini várban és számon kérte a század pénzét. Csupa régi jópajtások voltak. Hohó! Milyen örömmel fogadta őket. Rögtön számolhatnak. Csak egy kis papramorgót hörpintsenek üdvözletül. Azalatt fennhangon rendelkezett. Szellőztette az irodát, két őrmestert odaparancsolt, hogy rendezzék az iratokat s mikor végre délfelé számadásra került a sor — meg volt az egész pénz, egy fillér sem hiányzott abból. Az aranyos ember fénye nem kopik oly hamar. Az ilyen eshetőségekre régóta számitott Sokroványi ístván. Moser Jakab liferáns pedig otthon tartja a pénzét a vasláda fenekén. Adósságot csinálni — végre is — nem bűn, csak lopni tilos. Pista pedig csinálta az adósságot és néha elfeledte kifizetni. Ő maga föl sem vette, mikor Pozsonyba citálták, pedig mindenki sajnálta. Meg lehetett azt jósolni, hogy kvie- tálnia ketl. De hát könnyű az olyan embernek, aki mindenhez ért. Megél az a jég hátán is. Mialatt lassan folyt az ügye a hadbíróság előtt, vígan búcsúzott a bajtársaktól. Hej, pedig milyen nehezen búcsúztak tőle. Kár, roppant kár, ilyen aranyos emberért. Az egyik jópajtás talált is rá módot. — Nézd csak aranyos Pistám! Segítek én a bajodon. Látod ezt a fényképet ? — Látom. — Tetszik-e a leány? — No ... no! — Hát nem valami istennő, az igaz, de úgy szorultságból még ilyen nyalka legény is, mint te, bizony elveheti feleségül. — Te hordod a képét a zsebedben és mégis én vegyem el? — Bolond a beszéd! Ennek a lánynak van egy szakasztott ilyen nővére is. Mindketten egy gazdag
