Budai Napló, 1918 (15. évfolyam, 571-606. szám)
1918-12-22 / 605. szám
6 6 hentes mester leányai és apjuknak az a hóbortja, hogy leányait csak katonatiszteknek adja feleségül. A hozomány miatt ne aggódj. Még ma látogatást teszünk a családnál. Az asszonyokkal, tudom, boldogulsz te; az öreggel meg majd beszélek én. Ilyen tréfa kellett az aranyos embernek. — Mennyi az a te adósságod ? — Lehet talán negyvenezer korona. Magam sem tudom. — Majd elcsináljuk. Bízd csak én reám. Mikor az aranyos ember hazajött a látogatóból, már várta a szolga egy zárt levéllel. "Nem volt abban más, mint éppen csak — negyvenezer korona. Egy sor irás, egy betű sem kisérte azt. Lám a hentesmester is tudja a módját. És" neki nem is volt negyvenezer koronára szüksége, összes adóssága alig haladta meg a huszonnyolcezret. Nem is kívülről kezdte ki a rozsda, hanem belülről. A csillogás még eltakarta a rozsda sötét foltját. Hát ha ki lehet azt még valahogy fényesíteni ? Komolyan udvarolt a hentes leányának. Amikor csak tehette, mindig körülötte járt. Együtt látták őket a promenádén, együtt a színházban, a cirkuszban, mindenütt. Az ilyen aranyos embert pedig nem jó mindenhová elvinni. A színházban minden látcső feléje fordult, a cirkusz lovarnője feléje hányta a csókot. Az egész közönség észrevette ezt, csak a mátkája nem. De észrevette a jópajtás. Négy- szemközt kérdőre vonta. Pedig az ilyen aranyos emberhez nem jó hozzányúlni, mert málik róla az arany, mint az aranyos dióról. — Végre is hát kedves cimborám ! nekem az a lány se ingem se gallérom; ha én nem tetszem neki, ő sem tetszik nekem. Van még rajtam kívül több katonatiszt is, válogasson azok közül. Nekem nem kell. Vér szokott folyni az ilyen szavak után és Pistának ugyancsak szüksége lett volna rá, hogy megfürödhessék benne egy kissé. Ettől pusztul a rozsda. Hanem ez egyszer csalódott. A jó pajtás sarkon fordult, nem szólt egy árva szót sem, hanem ment egyenesen a hadbírósághoz. Ott már akkor rendben volt minden. Az adósság törlesztve volt az utolsó fillérig, csak még a feloldó határozat hiányzott. így hát éppen jókor jött a leendő sógor. A kifizetett huszonnyolcezer korona után megvakarta a füle tövit, azután elmondta a történteket. Rögtön elrendelték a szobafogságot. Az ordinánc nem látta otthon Sokroványi főhadnagy urat. A szálloda portása a cirkuszba utasította. — Már az az ur ott is lakik a lovarnőnél. Az ordinánc oda is elment utána. Sokroványi Pista, a honvédfőhadnagy átvette a levelet és elolvasta fennszóval. — Mit tegyek, édesem ? A lovarnő nyaka köré fonta karjait: — Maradj nálam szobafogságban! Az aranyos ember leoldotta aranybojtos tiszti kardját és odalökte az nrginánc elé: — Akkor hát eridj vissza, és mond meg annak aki küldött, hogy Sokroványi Pista mülovarnak nem parancsol a hadbíróság! Harmadnapra tombolva fogadta a közönség, midőn kiugratott a cirkusz porondjára. BUDAI NAPLÓ nma nranssfssssHEs A cirkusszal ő is eltűnt Pozsonyból és soha senki sem tudta meg, hogy hová lett? hol szegte a nyakát? Viraág Béla. H ínaJnaL Jönnek rudakkal, feszitö vasakkal Haragos arcú, hangos emberek: „Be van a hajnal börtönözve nálunk, Kaput törünk és ostromot csinálunk, Hogy az egeknek sarka megremeg!“ Az egek állnak kéken sátorozva, Szellős szabadság nagy végtelenén, S felséges nyitján kelet kapujának, Amint a kárpitok szabadra válnak, Már pirosodva ébredez a fény. Oh menjetek a feszitő vasakkal, Haragos arcú, hangos emberek. Szelíden jertek, mosolyogva, dallal, Nem rémültében retten fel a hajnal, S már nem is alszik, — már csak szendereg. Szávay Gyula, magyar ős utján. Egy hadifogoly naplója nyomán. — Hajnali derengéskor, mintha át- tevedt volna a magyar alföldi róna Ázsiába: akácfák állottak itt is sorfalat; kis, virággal piperézett kunyhó niellől a kakas szólt; a nap arannyá ízzó^ bíbora a fü-virág-kalászokon apró, fényes kristály-koronákká szépítette a harmatot: .orgonák illata lejteít a cirógató széllel és valahonnan messziről bus magyar szivekből zokogott fel a hazavágyás sok szent dala. Harminc gőgös, elragadóan férfias hadifogoly lépegetett daliásán a földek felé az asszonynéppel. Mintha az ősök nyomdokán járnának, mintha egyszer, régen, már jártak volna erre. Gyönyörűen glóriázottan a lemondás, vágy, a szeretet és remény ^ dalba kényszerült, mélán borongó sok pazar érzésével mentek. Csak a délceg lelkűk ingadozott néha meg — a hazáért így élni! De élték mégis ezt az életet, mert erőssé sulyosodott bennük a hit: — reszt-vehetni Magyarország reneszánszában. Talán öntudatlanul zsibongott bennük ez az akarás, de már ki-ki a maga módján ennek készülését préselte a hazulról kapott levelek cenzúra-foltjaiba. Ez volt a naponkint tovább épített, valóssággá álmodott gondolat-hid, amellyel egymáshoz még szorosabban kapcsolódtak, ez volt az önmagából folytatódó imájuk, melynek refrénjét a szivükkel sóhajtották: — majd, ha hazaérünk . . . Göröncsey László, a kis önkéntes volt a legmerészebb közöttük. Mint gyerek került a halál elébe, bor- zongva sikoltoít a lelke a nagy Kaszás milliónyi randevúján, mig lassan az irtózatos tusák körötte permezető vérzápora magyar férfiúvá keresztelte, akiben ezután tombolt az extázis, hogy vére adásával Krisztusa lehessen nemzetének. — Fogságba esett. S itt gyönyörűen színezte az otthoni teendőket, miközben magyar szóra tanitotla — mint egy magyarrá átalakuló Magyar- ország programm-kiegészitőjeképen — az itteni népet, a szivbéli jóságban, büszke önérzetben s a ritmikus nyelvben is rezonáló turáni testvért. Ujjongó, szabadra pányvázott idegekkel ölelte az itteni lányokat is, akik ficánkoló elevenséggel dobálták fiatalságukat feléje. De szeretni készsége duhaj kis apródjainak, a csókoknak szertetüzelésekor mindig ott zengett, néha talán ki sem.mondottan a szent ige: Magyarország! — kétségben hagyván a bámuló leányokat : Margyarországba akarja-e őket vinni, vagy azt csókolta-e képzeletben ? A többinek sem volt a fogság kiközösítés a magányba. Udvarló-szó- val zengett feléjük mindenhonnan a megértés. A szeretet meleg, pompázatos csokraival illatosították enyéb- bé a szives asszonyok a haza utáni vágyukat, felejtetni akarván a hitet, hogy csak Magyarországon lehetséges magyar élet. Sőt az egész falu apraja-nagyja ajkáról a mezőre menet és munka közben már mohon csendült a magyarrá szentülés sok zsolozsmája: a gyorsan megtanult magyar népdalok belülről muzsikáló biivős dallama. Egy napon Göröncsey elmaradt a munkára menőktől. Elmaradt egy olyan leánnyal, aki eddig mindig csak eltolta magától, akinek gyöngy- házfényű karjai nem az ő ölelésére tárultak, aki nedves szemének pazarló melegségét félve rejtegette, nehogy jólesőn cserélődjön az ő szép dióbarna szempárjával. S most mégis együtt mentek, messze hátul, az egymástól való sokatvárásnak komoly, szép hevülésével. A leányka — Tulype — pogány énekeket lehelt Göröncsey leikébe, akit gyönyörűséggel zománcozott az ősi tragédiák és szerelmek dallos tüze. Majd más útra tértek s Tulype panaszos fényezéssel, rneg-megresz- kető ércességgel pattantotta ki a szivéből, fajának keserves legendáját. Dönczör harci istenről, aki a vitézség bajnokainak személyesen hozta el a színek gyöngyeit: a vágyak lángolásának, a beesiiletes erénynek és a néma reménykedésnek széppé összesimuló hármas színét — a szabadság lobogója volt ez. Ha veszélyben voltunk, meglobogtattuk és segítséget nyertünk istenünktől. De egy vezérünk—az átkozott! gyáván elárulta Dönczört s azóta biztos erőnk, titkos Ígéretünk: a hármas szinti lobogó eltűnt, a nevüket se í tudjuk és újra csak sok-sok szép- i lőtlen könny és vér áron válthatjuk i magunkhoz. Magát, az isten szent f szobrát sem találjuk. Tulype elhallgatott. Kirózsázott \ arcából, lobbanó szeméből szinte ki- ; harsogott a megrögzött hit: — egy- < szer mégis meg lesz! Úgyhogy Göröncsey kényszerítve hajszolta kezdetben hitetlenkedő érzését a leány vágya után. De azután szégyenkezve, bűnbánó tekintettel nézett fel az égre ; nem sértette-e meg a magyarok ős Istenét ?! A menny-bolt fölötte tiszta volt; csak messziről hancurozott versenyt egy fehér és egy vörös felhő. Göröncsey önkénytelenül arra gondolt, hátha ez a nagy hópehely Magyar- országon a könnyek páráiból verődött és a mellette úszó nagy-nagy hóhérköpenyeg a harcterek bíborát sűrítette magába? Hálásan gondolt a sorsra, hogy végszóra szállítja a helyes diszletet a régi legendához. És a leányka arcát lágy kedveskedéssel az ég felé fordította . . most fölöttük gomolyogtak a felhők és a következő pillanatban már záporrá erősbülve cikkáztak lefelé piros-fehér cseppek. Egy barlangba menekültek. Ennek a végén egy nagyobb nyíláson a napsugár táncolt be, utat mutatva a csodálatos eső rózsaszínű szálainak. A barlang mélyén a hova kísértetiesen szűrődött csak be a napvilág Göröncsey egy kiálló szikla csúcsban botlott meg. Sziláján neki rúgott, a szikla engedett . . . még egyszer ... és majdnem a mélységbe zuhant. A föld kifordult alóla. A nap aranycicomáját, mintha mindmind a feltárult tárnába aggatta volna — pompázatos fényesség csillogott a mélységből. Hét ragyogó csillagba formázott szekerén Dönczör állott a Hadak Istene, az eltűnt istenszobor. Fényes-piros kőből kivájt hatalmas termete a daliák ideálja lehetett. Dacos szemével a napba nézett, kemény vonásait, minha pajzsnak merevítette volna ellenség ellen. Az egyik kezének ökle fenyegetőn lesújtani kész, a másik pedig . . . igen a másik, mintha szelíden simogatna egy ... a földön, csontok között heverő lobogót, amely bibor- bársonv, fehérdamaszt és zöfdseíyem nemes szálaiból volt összefűzve. Göröncsey önfeledten itta magábá a pazar érdekességgel megelevenedett mítoszt. Végigviharzott újra a lelkén a testvértörzs nagy tragédiája és most — most emelkedett meg- győződéses hitté benne a gondolat, hogy a magyar nemzet ezeréves bontathatatlanul- egységes fennmaradásának itt van a háromszines csodaszere. Himnuszt zengett a szive, — amikor egyszerre egy forró csókot érzett a kezén és szeme Tulype diadalmas szemébe kapcsolódott. Réw Sándor. Ern budai á@mbon. — Ima. — Még álmodik a könnyes város, Alig csakhogy derengni kezd. A mennybolt arca lázvirágos, — Köszöntiek ifjú Budapest! Száz templom tornya nyúl az égbe Mint kérő, esdő női kéz. Ökölként áll a gyár kéménye S dacosan a tornyokra néz. De megkondulnak a harangok És minden kéz imára zárul .. , Szakadnak fájó, esdő hangok A város néma ajakárul. — És minden utca, ház imát rebeg, Pogányok itten csak az emberek. Hangay Sándor ooooooooooooo ¥ IZIFEZEYÉKÍ 3fl1?lTHS0Kr poeáKY Budapest, VIII., Kökk Szííárd~£iíca 30. Telefon: József 1-48 9 budai közönség keduelí cigánya Balogh Karcsi és zenekara muzsikál = esíénkínt a = r r f BflTTHflNY MIMIM
