Budai Hirlap, 1892 (1-28. szám)
1892-06-12 / 4. szám
4 Budapest, 1892. Junius 12. Á koronázási jubileum. Lezajlottak fővárosunkban a látványosságokban oly gazdag ünnepségek, melyeket a bálás nemzet szeretett királyának örömünnepére, megkoronázta- tásának huszonöt éves jubileumára rendezett. A nagyszámban idetezeglett idegenek alig tudtak eltelni a sok fény, a sok pomp láttára, melynek keretében az ünnepek lefolytak. De bizonyára még sokkal inkább elragadta őket e külsőségeknél az a lelkes, szívből fakadó szeretet, melylyel a nemzet alkotmányos uralkodóját körülvette. A király szemeiben megcsillantak az öröm könnyei, a mikor a vérmezőn tartott szemléről a várba lovogolva a lelkes nép áthatolt a rendőri kordonokon s közvetlen közelébe ' férkőzve ujjongva, éljenezve kísérte a fejedelmet. 0 is megérezte a meleget, mely szivekből feléje sugárzott, ő is látta, hogy az nem ceremónia, nem előre elkészített óvációs hanem a szeretetnek, a ragaszkodásnak magasztos kitörése ... Ez volt a legkevésbé látványos, de a legszebbjelenet az ünnepi napok alatt. A király elutazott, a nép elkísérte őt a pálya-udvarig és a szívélyes búcsú morajjá, mely a nép ajkán kélt bizonyára még soká fog fölében csengni — szivében pedig örökké. Első nap. Junius 6 Már kora reggeltől kezdve sűrű tömegekben tódult fel a várba a nép. Főleg idegenek jöttek tel, hogy a díszítéseket lássák, és bogy jó helyet kapjanak. Jó helyet kapni! Ez volt a jelszó, a kitűzött cél, melyet mindenki, kinek keze lába van elérni igyekezett. A pesti oldalon a népáradat még javában járt kelt a reggeli s délelőtti órákban — mikor már Budán megszállották a legjobb helyeket. Mert Pesten legfeljebb jó helyek vannak, de Budán vannak a legjobb helyek. Mintha tribünnek teremtették volna, úgy magaslik a várhegy oldala a rajta kanyargó Albrecht-ut fölé. A máskor elhagyott, csendes tájék most élénk képet nyújt. Az egész hegyoldalt ellepte a nép. A fűbe telepedve, vagy a földön guggolva, ezer meg ezer ember táborozik. Gondos családapák hatalmas kosarakat szorongatnak térdeik között, melyekből kilátszik a libacomb és a borosüveg. A reggelit már itt tartotta a család, mert kora hajnal volt még, mikor letelepedtek. Most az ebédhez fognak, teljes bugalomtnal vágva a hideg libasültet, melyet egy-egy korty jó borocska segít a torkon lemenni. Tdejo is, hogy megebédeltek, mert a déli barangszó még nem szűnt meg, mikor már akadt nézni való. A fogatok kezdtek átjárni Pestre és ezentúl két órán át sűrűén robogtak a diszruhás alakokkal. Magyar tábornokok vörös-arany öltözetben, osztrák tábornokok fehérben és csillogó diszmagyarba öltözött fő urak felváltva érdekes látványosságot nyújtottak. Lassanként megtelik az Albrecht-út két oldala is emberekkel s a bosnvák-bakák, kik a kordont alkotják, eltűnnek a mellettük szorongó tömegben. Egy tompa dördül és a Gellérthegyen egyszerre élénkséget önt a nagy néptömegbe. — Itt van! Megérkezett! — Dehogy! Csak Dunakeszin ment át, azért lőttek . . . — Hányat fognak lőni ? BUDAI HÍRLAP. — Sászegyet. —1 Harminchármat. — Huszonegyet . . . Jézusom ! Mi volt ez P . . . Ez az utolsó felkiálltás arra az óriási dördületre hallatszott, melylyel a Duuán horgonyozó monitorok először feléltek a citadellának lövésére. E perctől kezdve azután egy jó darabig semmit sem lehetett hallani a folytonos ágyúzásnál, mely csakugyan megrendítette az embert hatalmas szavával. A király akkor csakugyan Dunakeszinél jött át a határon. Nemsokára ismétlődött a lövöldözés, és ekkor mindenki izgatottan készült a nézéshez. A tribünön ülő elegáns hölgy gukkerjét srófolja, az alatta tolongó szobaleány a nyakát nyüjtra hosszabbra. — Most lépnek a hidra! — Már az első itt van! Károlyi Pista!-— Hiába, elegáns ember. Festői szép alak így lóháton! Kár, hogy olyan blazirtan nézi a világot. — Nini: Zichy Jenő! Éljen!!! Jói fest. Hogy mosolyog. Ügy integet a buzogányával, mind egy fecherrel. — Ki az a vékonylábú gyerek ? — Valami mágnás lehet. Kár a szép ruháért ! — Ejha ! Ez pompás! Kicsoda ? — Csekonits gróf. Gyönyörűen néz ki! Azt mondják, hogy az ékszer a mi rajta van, másfél milliót rpprezentál . . . — Én elhiszem. Tessék csak a kalpagján levő forgót nézni. Nagyszerű! — Mi baja van annak a lónak? Nézze csak a farkát ? — Az ám! Fals fark. Ugv toldották meg, mert rövidre vágott farkkal nem szabadott a bandériumba beállítani. — Jaj de furcsa. Ott is egy — nézze csak, még elveszíti a farkát. Többet is látni. — Hát ez a csatlós, nézze mekkora bajuszt ragasztott. Ez sem igazi ám ! — Ejnye be kuruc egy alak. Ki az ? — Melyik ? — Az ott sötétkékben, az any nyal, azzal a buzogánynyal. Most köszönti az éljenzőket. — Hát Ugrón Gábor! — Már megint éljeneznek valakit. — Talán a király jön már ? — Nem a. Hiszen lóháton van. Most már látom. Apponyi, Éljen ! Éljen !! — Éljen !! De azért jobb szeretem az ország- gyűlésen látni, mint igy lóhátom. Nem neki való az. — Micsoda sárga lovasok jönnek ott? Hogy éljenezik őket ... a király kocsija. — Csakugyan a király jön. Berniért nem éljeneznek jobban az emberek, Éljen! Éljen!! — Miért ? Hát nem látja ki ül mellette ? — Az ám. No az kár. — Nini, hogy könyököl a király háta mögött . . . — Milyen jó színben van a király. Csak kissé komolynak látszik. — De azért bizony már megőszült egészen. — Az nem határoz, csak egészséges legyen. Éljen! — Most jönnek a díszkocsik. A prímásé az első. De szép! . . . — Nagyon sötét színű. Az a sötétkék olyan mint a fekete, aztán még ezüsttel van kiverve, a lovak is feketék ezüsttel . . . jó, hogy a címer a kocsiajtón egy kis élénk szint ad. Nagyon komor pompa . . . — Beh gyönyörű. Kié lehet ez? — A pannonhalmi főapáté. Ez a prímás utódja: Fehér Ipoly. — Azok a szőke fürtösök, a kik kisérik: leányok — fogadni mernék rá. Fiúnak nincs oly bájos arcza . . . — Mégis fhík azok. Látja a hajfürtök alatt a kis szakállt Ugye-? Mondom! — Ki ül abban a fekete-sárga hintóbán ? — Kék-sárga az. Az Andrássy grófok színe. — Hogy csillog ezen a fogaton is minden! — Az ám! Károlyi Sándor grófé! Tegnap hallottam, hogy egy-egy huszárjának a ruhája hatezer forintba került. — Már káprázik a szemem. Szinte jól esnék a szemnek, ha valami közönségesebb jönne . . . — Nem jó az ördögöt a falra festeni. Ott jön egv közönséges fiakker, cilinderes kocsissal. — Nem fiakker az. Tisza Lajos grófnak a fogata. — Bizony az elég snasz, A gróf úr nem szeret reszkirozni. — Itt jön a városi kocsi. Ráth meg Ger- lóczy ülnek benne . . . Ott a második, meg a harmadik is. A városi tanácsosoké . . . — Hát ez az aranysisakos úr kicsoda ? — A tüzoltófőparancsnok : Szcerbovszky. — Mennyi fogat! Milyen szép magyar ruhák! — Sobse lesz vége ennek. Már ötnegyed órája vonulnak . . . — Itt a vége; a huszárok zárjak be a menetet. — Hogy kőváradnak az emberek ! Vége a rendnek ! A kordon sem látszik már. — Talán nem is tudnak majd visszajönni. — Dehogy nem. Majd csinálnak helyet... — A rendőrök ? — Dehogy, majd a közönség. — Bajos lesz. — Amott jön már vissza a bandérium. — Csakugyan. Nézze milyen tiszta lett egyszerre az út — Már az igaz. A mi közönségünk jobban tartja fenn maga a rendet, mint száz rendőr. Hogy felszorultak a járdára. — Most újból kezdődik a látvány! Este a nemzeti színház előtt vagy tizezer ember várja a királyi. Zuhogó esőben, esernyőkkel felfegyverkezve éneklik a Szózatot. Vegre vége az előadásnak. (»riási lelkesült éljenzés mindenütt, a merre csak megy. — Jó estét. Benn volt a színházban ? — Benn. Onnan jövök. — Nos? — Ah kérem, botrány! — Mi az ? hogy-bogy ? — Az a „Szent korona.“ Egy unaimasság az egész, és milyen Ízléstelenségekkel van teli... — Ne monnja. Csodálom mert Várady elég szellemes ember arra, mert jót Írjon. — Ma nem mutatta meg. Ott hagyta a király az előadást. Nem volt egyetlen egy taps sem. — Pedig a király megszokta tapsolni, ha valami tetszik neki. — A mai előadás ugyan nem tetszhetett senkinek sem ! — Hát a közönség ? — A páholyok fényesek voltak, szebbnél szeb hölgyek fényes estélyi öltözetekben. De a földszint üres volt. Egész padsorok álltak üresen. — llogy-bogy? — A belügyminiszter osztogatta szét a
