Budai Hirlap, 1892 (1-28. szám)
1892-10-16 / 22. szám
Budapest, 1892. I. n Vasárnap, október IC. Elöfiaatési árak : Egész évre 4 frt 40 kr., 6 hónapra 2 frt 20 kr., 3 hónapra 1 frt 10 kr. Megjelenik minden vasárnap. Felelős szerkesztő : Andreánszky Jenő. Saerkessthaég és kiadóhivatal ; I. Bécsikapu-tér 7. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám ára 10 kr. Hatóság és sajtó. A legutóbbi közgyűlésen a városatyák ugyancsak nekifohászkodtak a szerecsen-mosásnak. Mosták szörnyen, de azért csak nem lett az fehér! Bizalmat szavaztak a hatóságnak a járvány alkalmából tett intézkedésekért. Egyúttal keserves panaszokkal fordultak a sajtó ellen, a miért az kikelt a hatóságok tétlensége ellen. „Kompromittálják hatóságainkat a külföld előtt!* igy hangzott a panasz. A felelet igen egyszerű erre: Ke adjanak rá okot, alkalmat. Mert, hogy az egészségügyi intézkedések terén nagy mulasztások terhelik a fő és székváros hatóságát — ezt a leg- kétségbe vonhatlanűl számok igazolják be. Jóslatunk megdöbbentőlég gyorsan beteljesült: Budapesten Hamburg kivételével — az egész kontingensen a legtöbb kolera beteg és halott volt eddig. Berlin, Bécs, Páris, Krakkó, Prága stb. képesek voltak útját állani a járványnak erélyes preventív intézkedéseik által. Budapestnek a ja,rvány nehány nap alatt úgy szólván többe került fél millió forintnál — és az eredmény még csak álig alig látszik. A mit a hatóság most tesz, ezt helyesen, jól cselekszi, erélyes intézkedéseivel talán képes lesz megakadályozni azt, hogy Hamburg sorsára jussúnk. Senki nem panaszkodik azon, hogy a hatóság nem eléggé erélyes m őst: sőt már is emelkednek hangok, — mint azt a közgyűlésen is tapasztaltuk, — melyek a takarékosságot emlegetik és túlzottnak mondják a jelenleg életbe léptetett rendszabályokat. Kincs igazuk! A járvány háború, a háborúban pedig a takarékosság lehetetlen. Garasoskodni akkor, a midőn igen sok emberéletről van szó — helytelen, vétkes szükkeblüség volna. Csakhogy félannyi költséget .meg lehetett volna kímélni, ha á preventív intézkedéseknél nem akáirtak volna spórolni. Ha mindent idejében megtettek volna, úgy ma, mi is túl volnánk a veszedelmen: a járvány hálunk sem kapott volna lábra sohasem. így a legnagyobb mértékben készületlenül talált a kór. Legalább felerészót a most tett intézkedéseknek meg kellett volna tenni már a múlt hó elején, meg kellene' tenni egész óv alatt. Az egészségtelen, zsúfolt lakásokat nem most kellene deloZsiroZhi, hanem egész éven át arra kellett volna ügyelni, hogy ilyenek he legyenek. A kellő szükség-barakkokat nem most kellene építeni, régen államok kellene már, A sajtó tehát csak kötelességét teljesítette, a midőn a hiányokról megemlékezett, a hatóságokat figyelmeztette teendőire. Hogy borsót hányt a falra, az is bizonyos: mert figyelembe sem vették. A köszönet is itt Van: most még a sajtónak mennek neki, hogy miért irta meg az igazat. De hát ez a sajtót ném fogja kötelességének teljesítésében befolyásolni. ; A sajtó ezéhtúl is a közjóért, az általános érdekekért fog működni és küzdeni, akár tetszik az a közgyűlésnek, akár nem. Kötelességünket fogjuk teljesíteni mi is ezentúl épen úgy, mint eddig. Most is azt tesszük, a midőn óva intjük a hatóságokat a garasoskodástól a járvány elleni harcban. A pazarlásnak mi sem vagyunk barátai, pazarlást nem is tapasztalunk a hatóságok részéről. Csak a legszükségesebbeket teszik meg: de azt igyekeznek lehetőleg gyorsán megtenni, S a hatás már is érezhető. Kehány nap óta a járvány nagyobb emelkedést nem mutat, úgy látszik, hogy meg fogunk vele birkózni és legalább sokkal több áldozata hóm lesz már, mint volt eddig. Kein kell tehát kímélni a pénzt, A „BURÁI MÍRtAT TARÉJA. SS ■; \ Őszi levelek. Őöz volt. Hűvös esti szél fújt midőn kimentem a' nagy harsak alá. Zizegve, zörögve hullottak le a sárga fony- nyadt levelek. A félig puszta ágakba belekapaszkodott a szél, s miután jól itieghintázta magát rajtuk, tovább lebbent, magával vive sok, 30k sárga levelet, melyek, mikor már elhagyta érejök, sűrűn hullottak lefelé és sárga sz6- nyeggel bontották be a földet. Felvettem egy szép piros-sárga hársfalevelet, mely engem is valami fűzfa poétának gondolva, félve rezgett ujjaini között; csak mikor látta, hogy én nem kezdek yalami hangulat’ gerjesztő őszi kínrímekbe a falevelekről, akkor lassanként bizalmas lett hozzám, s kiöntvéü keservét, igy beszélt: „Látod, én már félek az ősztől, a mikor itt a hervadas ideje, mert akkor nincs nap, Hogy ki ne jönne egy-egy rágott végű plajbászos nyávogó teremtés, a ki azt hiszi, hogy ő valami nagy költő; jön és itt mindenféle hossszú lére eresztett dicsénekeket zeng rólunk: hogy sárgulunk, hullunk neki .... Sárgulunk ám a boszankodástól, pirulunk a szégyentől, és hullúhk a méregtől, hogy még az ilVen- is tolla alá mer venni, és rólunk keserves rósz verseket faragni. Sóhajt, mint mikor kifáradt bika fúj, de nem a természet halálán; hanem, hogy égy verset nem tud tisztességesen összetákolni! Arcáról lerí a kínlódás. Mintha neki fájna, hogy az erdő megritkúl, a madarak elhallgatnak, mi pedig megyünk átaludni a. telet! De’ sokat is kell nekünk elhallgatnunk! ha már rólunk nem tud rímét akkór a hangulathoz hiveú, valami mélabús szerelmi versre kerül a sor. Hogy az „imádottja“, a kié fo- rongó szive, melynek lángja egy erdőt felperzselne, ilyen meg olyan legékesebb példánya a női bájnak, szépségnek, erénynek. És bizonyosán jól tud főzni is. A Múzsáról meg éppen azt hisszi, hogy őt homlokon csókolta — pedig ha csak közel járt volna a szele is hozzá, nem keserítené meg igy a mi utolsó napjainkat. És bizony alaposan félre ért bennünket, hä azt hiszi, hogy a mi zizegésünk zörgésünk neki szól! Ha azt hallod, hogy a hervadó levél susogva hull le, s vegyül többi társai közé, ne gondold, hogy az tán valami poétának, a mi rémünknek szól, vagy fájdalmas sóhaj a végzet ellen, hogy ily rövid lét után el kell enyész- i mink ! Oh nem! Dehogy! Mi csak búcsúzúnk, jó éjszakát kívánunk egymásnak a téli mulatsághoz, és hálát adunk a mi szép Istennőnknek Flórának, hogy megszabadított a poétáktól.“ Egy kis fuvalom, s maga az érdemes levél is morogva, zúgva vegyült a többiek közé. Pedig, szívesen, hallgattam volna még! Olyan érdekesen beszélt lassú zörgésével, s gondolatai ügy megegyeztek az enyéimmel.. Felkeltem s elmentem. Egy fa alatt két fiatal embert láttam. Egymásnak hátat fordítva ültek, hogy ne háborgassák egymást, és a készülő nagy munkát ne zavarják meg.. Egyik firkál, firkál rémületes gyorsan, közben, közbe sűrű üstökébe mélyeszti hosszú ujjait; látszik róla, hogy böviben van a hervadó, sárga természethez sehogysem illő zöld gondolatoknak. A másik meg égnek fordított szemekkel bámul, eb meg, úgy tetszik, még teljesen üres, és kopár, s a mosolygó kék mennyből várja az ; ihletet: minden félórában lehajol s összekupor- i gatött kézzel ir le egy-egy szót. Zizegő lombok hervadó természet, sárguló . fű, — mit is mondott a falevél ? V.
