Buda és vidéke, 1904 (13. évfolyam, 1-31. szám)
1904-03-08 / 7. szám
Budapest, 1904. XIII. évfolyam. 7. sz. Böjtmás hava (márczius) 8. BUDA és VIDÉKÉ KERESZTÉNYEK LAPJA Még egy őszinte szó. Hogy az állami hatalom mit tesz, hogyan védelmezi meg az adózó polgárokat, illetve azok érdekeit, az szintén nem érdektelen. A múlt hóban olvastam, hogy 1903. november 9-én a m. kir. földmivelésügyi minisztérium, am. kir. belügyminiszterrel egyetértőleg, 17469/903. számú rendeletével megengedte egy osztrák erősítő folyadék forgalomba hozatalát a magyar korona összes területére. Hogy miféle körülmények mérlegelése vezérelte a legmagasabb fórumot, azt nem tudom megérteni. A gyáros nem magyar adózó polgár. Ha a magyar gyógyszerészek egy vagy más irányban érvényesülnének, ezzel adózó képességük emelkedne és magának az államkincstárnak az érdekei is érvényesülhetnének, mert nagyobb adót is kibírnának. Sőt közvetve a magyar nemzetgazdasági érdekek is úgy kívánnák, hogy magyar ember érvényesüljön, mert az ilyen Fluid- készítmények főalapanyaga a magasfoku tiszta szesz, amit a magyar készítő magyar szeszgyárostól vesz és amit magyar nyersterményekből, krumpliból, kukori- czából, árpából állítanak elő s igy a magyar mezőgazdák és magyar szeszgyárosok is érdekelve vannak, mig az osztrák gyáros osztrák nyersterményekből, osztrák gyárak által előállított szeszszel készíti szerét. így az általa kivitt milliók egy fillérje sem térül vissza az országnak soha, pedig ezt nem zsidók csinálják ám, tekintetes szerkesztő uram, de azért elég szomorú dolog, mert nem lehet ellene védekezni, különösen a kisembereknek, csak türelemmel és hallgatással várva a jobb jövendőt, végre beleunnak és elposványosodnak. A vállalkozási kedvet az ilyen dolgok nagyon lelohasztják ám és panaszolkodni sem lehet, mert nincs kinek és hiábavaló is, mert kit érdekelhet az ilyen dolog? Akinek nem fáj, nem törődik vele. Próbálna csak magyar készítő Ausztriában érvényesülni akarni, ha az osztrák kormány a recziproczitásból kifolyólag az engedélyt nem tagadná is meg, de a német, azaz osztrák nagyközönség nem engedné szóhoz sem jutni, mert egy garas árát se venne tőle. Nálunk megfordítva van: a nagy- közönség hazait nem vesz és az idegent istápolja. Miért? Azt nem lehet másképpen megmagyarázni, mint hogy ez divatosabb és megszokottabb. Hogy jobb lenne, azt kétségbevonom, mert a magyar engedélyeket is szakférfiak meghallgatása után adta ki a magas minisztérium és az osztrák ur se ehette kanállal a tudományt, hogy valami rendkivüli- séggel, például eleven erővel telitett Fluidot árulna. A magyar készítőket bánthatja a közöny a nagyközönség részéről és a magas kormány áldatlan rendelkezése; megad egy engedélyt és a magyar vállalatoknak már csecsemő korában nyakukra zúdítja egy idegen állam megerősödött izmos akrobatáját. És miért? Hol van itt a józan ész, azt én elgondolni nem tudom. Ugy-e, tekintetes szerkesztő uram, van ennek a szegény országnak több és más, tán még nagyobb ellensége is, mint a zsidó! Ezek mi magunk vagyunk. Ő csak a mi gyenge oldalunkat aknázza ki, de mi egymást öljük meg. És ezen a tejjel- mézzel folyó földön, hol „élnünk, halnunk kell“, a tejfelt mással szedetjük le, magunk pedig a savóval is meg kell hogy elégedjünk. És ha szegényedünk, ha nem boldogulunk, ha züllünk, frázissal vigasztaljuk magunkat. Pedig tanulhatnánk a zsidótól összetartást, fajszeretetet és sok mást, ami előnyünkre volna. A szerbek Széchenyi-gyászünnepélye Szegeden 1861-ben. Testvéries összeolvadással ünnepelték Szegeden a szerbek, közöljük Davidovics Szilárd vásárhelyi g. n. e. lelkész urnák ez alkalommal magyar nyelven tartott következő gyászbeszédét, a „Sz. H.“ kivonata szerint: „Tisztelt gyászközönség! Van-e közietek oly elfásult, oly rideg kebel, melyben e szent helyen most tartott gyásztiszteleten a szív renditő fájdalmat ne érezne? Ugyhiszem nincs; mert az ihlettség gyászos, szent és nagy! Tudom, hogy minden hazafi vérkönnyet áldoz azon perczben, melyben hazánk elhunyt legnagyobb emberének lelke üdvéért könyörög. Ez engesztelő gyásztisztelet édes anyahazánk szeretett s leghívebb fiáé, dicső emlékű gróf Széchenyi Istváné. Ha e perczig enyhült volna is valakinek szívfájdalma, érezze újra csak e szent név hallatára is.“ „Nem! E fájdalmunk egykönnyen nem enyhülhet ! A hazának csak századok szülhetnek fiat, oly nagyot és dicsőt, minő Széchenyi István volt. E veszteség fölött sok ideig és vigasz nélkül méltán sirhat és gyászolhat szegény hazánk.“ „Hazafiak! Vegyülni kell fájdalmunknak és gyászunknak édes hazánkéval. De mit mondok? A haza szoros értelemben nem más, mint anyagi puszta föld, mely csak úgy lehet virágzó, boldog, dicső és örökre nagy, ha oly nagy fiák születnek és élnek kebelén, amily nagy és dicső Széchenyi volt." „Ki az, ki annyi áldozatot tett vagy tehet a hazának, amennyit Széchenyi István hozott? Ö kész volt a hazának s a haza boldogságának vagyonát, életét, mindenét föláldozni. Szóljanak helyette tettei s bizonyítsák e szentigazságu állításomat fölsorolhatlan áldozatai, melyek a hon szent oltárán örökké a legnagyobb fényben ragyogni fognak.“ (Következett Széchenyi életrajzából a tudós társaság alapítása körüli honfias eljárása s egyéb érdemeinek rövid kivonata.) „Ö volt az, — folytató a lelkes ?pap — kit e haza népmilliói nemzetiség-, nyelv-, és valláskülönbség nélkül egyaránt szerettek, egyaránt dicsőítettek, egyaránt vallottak magukénak. Széchenyi nevét ismeri a hon, de ismeri a müveit külföld is; e nevet mindig csak a szeretet és tisztelet hangján halljuk nemzeti büszkeséggel emlittetni.“ „Széchenyi tettdus élete hasonló volt a naphoz, mely ameddig elhat sugara, egyiránt melegíti a gazdagot és koldust; hasonló volt a naphoz, mely ha letűnik, nyomára gyászéj borul.“ „Való ez; mert eltűntével eltűnt hazánk legragyogóbb fénye, legnagyobb bölcse s legrendit- hetlenebb hive. Hazánk legmélyebb gyászba borult érte. Ám nyissátok föl elhunyta óta hazánk minden lapját, hasábjaikon csak gyászt, csak könnyeket, csak keservet találtok.“ „Gyászold és sirasd Szeged legnagyobb polgárodat ; gyászoljuk és sirassuk mindnyájan; mert meghalt, nincs többé legnagyobb emberünk. Meghalt, s fájdalom, halálának okát leikével az égbe, testével a sírba vivé.“ „De mit mondok ismét? Nem halt meg Ő. Halálával dicsőén dicsőült: halálával támadt föl e honban nagy és örök emléke. Él; mert élnie kell nevének, mig csak egy magyar él e hazában. Él; mert büszkén jegyezte föl nevét az igazságosan Ítélő történész, hogy e viharteljes század sötét képét megvilágíthassa nevének örökkön ragyogó fényével.“ Vezesse tetteinket gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar szelleme!
