Buda és vidéke, 1899 (8. évfolyam, 1-36. szám)
1899-11-21 / „A Magyar”
Szent Andráshava (November) 21. BUDA és VIDÉKÉ szórakoztató lapja „A JV1RGYAR“ SZERKESZTI: mindszenti ERDÉLYI GYULA. A „Buda és Vidéke“ előfizetési áfa : 6 frt egy évre. ös anyánk abrosza. Emlékül B d r c i a y Elemér barátomnak. JCoszszú az abrosz, rövid a vacsora. SCej ! hunczfut a vendég. c'Boldogabb napokban, kincses hajdan korban Slyen nóta járt még. SYÍilyen nóta jár most? óPatvar a tudója. cAz abrosz is kurta, SRövid vacsorához sem kerül már vendég. Jlz idő elfujta. Sfézem az abroszt meg is simogatom. SCol van a szövője ? SCej megverte, megsujfotta a magyart, csajjal teremtője. Stem perdül az orsó, nem fogy a fonál. Se tallér, se garas. Dinom-dánom után, itt van már a bánom, cItt van már nemulass. lakodalom után kárlátónk czibere, ^Fejünkben a zákány. Verhetjük a mellünk, horgoszthatjuk fejünk. Sitire vált a márvány ? Oágy viaszk a magyar hajlik mindenre, Sok már itt a vendég. SCej más a gazda, sok ősi udvarban ! !! Sitinek ittunk mindig? Erdélyi Gyula. Temetések, temetők, kegyelet. Nemzetgazdasági irók közül többen felvetették azt a kérdést, hogy szabad-e fényűzés ellen nyilatkozni. Mert a fényűzésen épül az ipar, kereskedelem, művészet és irodalom. A fényűzést szerintünk csak mérsékelni lehet és nem szabad megengedni azt, hogy pazarlássá fajuljon. A pazarlások krónikájában sok esztelen fényűzést találunk, kezdve az olvasztott gyöngyöt evő Kleopátrától a mai fecskefészket emésztő falánkokig. A miben nincs értelem, az dőreség, az döre tékozlás és ez nem segit semminek, mert ragályos példát ád, mely követésre csábit. Mi magyarok elég parádés nemzet vagyunk, temetéseinkben is kidomborul a rangkórság Hiszen életünkben is azzal biztatnak : úgy viseld magadat, hogy prédiká- cziós halott legyen belőled. Szegény és gazdag egyaránt sok fény üzést fejt ki öröme és bánata napjain. Alig van egy- egy igazán egyszerű temetés Temetkezési vállalataink valóban jövedelmező iparágot képeznek. Koporsógyárosok, szemfödélkészitŐk gazdagodnak. Szerkesztőség és kiadóhivatal: I. kér., Városmajor^uteza 28. sz. A sok koszorúból kertészek, szalaggyárosok, müvirág-készitők élnek, tehát nemzet- gazdasági tényező a temetés. Nem is akarunk mi az ellen beszélni, hogy valakinek szép temetése legyen, csak egy kis gazdálkodásra intjük a közönséget, hogy e temetési kiadásokból juttason valamit a szellemnek is, a mi a koszorúknál jobban megőrzi a későbbi kornak az elköltözött nevét. Egy kiváló férfiú, a kinek nagy ismeretsége van; nem küld koszorút elköltözött ismerőseinek, hanem tiz forintot ád az elhunyt nevében jótékony czélra, egy másik könyveket vesz és azt az elhunyt nevével ellátva szétosztja az iskolás gyermekeknek. A halottak lelkeüdvéért olvastatott szent misék és az értük mondott imák ápolják igazán a kegyeletet. Utóbbi időben azt tapasztaljuk, hogy a temetéseken több a költség, a belső részvét és meghatottságnál. Ez okozza aztán azt, hogy a kit eltemetnek, azt gyorsan elfeledik, a halála évfordulóján tartott isteni tiszteleten lassankint a rokonság nem jelenik meg. A temetőben azonban ott vannak halottak napján a nagy diszletek, nem szivből, de szinből; az emlékezésből rég ki van törölve az, kiért gyertya ég. Szegény ember tovább őrzi halottja emlékét, behorpadt, földszinével egyenlő lett sirokra több köuy hu'l, mint a mauzóleumok köveire. A kegyelet virágait elhozza a szegény és itt a fővárosban fizeti a rettenetes temető - uzsorát, szájától véve el a falatokat. Mi kerüljük a temetőket, mig a keletiek itt időznek legszivesebben. Ez az ő élvezetük, költői szórakozásuk. Nem félnek a halottak árnyékaitól, keresik emléküket. A feledés nem gyilkol oly rohamosan-e mélázó és önmagában szivesen elmélkedő nép között. A mi temetőink 10—15 éves sírjait ha nézzük, ott látjuk már a sirkövön a mohát, a rozsdát, a sirhantot nem gondozza senkisem Apára nem gondol a fiú, az özvegy elfelejti megboldogult hitvestársát. Gyorsan semmisül meg a tegnap is, hát még a tegnapelőtt. Oh ha azok a sírok virágai beszélni tudnának, mennyi hazugságot lobbanhatnának az élők szemére. A mit azok a koszorúk hízelegtek, egy ilyen elárvult virág szépen megczáfolhatná „A legjobb apának,“ „Feled- hetlen testvéremnek“ ma már csak hazugság. Per folyik az osztás miatt „Imádott nőmnek,“ „Szeretett férjemnek“, e felírásokban nem is gondol uj párja karjai között az özvegy. Néhány évig kiviszik még a megmaradt szalagokat, feldíszítik vele a sirt. Később egy- egy ismerős téved oda és elkesereg felette, hogy el van hanyagolva ez a sir. Bámulják a feldíszített sírokat, pompás síremlékeket, elragadva nyilatkoznak a fény felett es nem tudják, ki volt az, a kinek ez szól. Milyen nagy bölcs volt ez az életben bálványozott ember, ki sírkövére nem engedett meg, hogy mást írjanak, csak ezt: Fűit, Volt. Ebben benne van „nincsen“, legalább e nevet olvasó nem kérdi, vájjon ki lehetett. A „Buda és Vidéke“ kiadása a „JVIagyar“ egy évre 1 frt 20 kr. Mennyi hazugság van a külsőségekben. Valóban elszomorító tünemény. Az ember még halála után sem őszinte. Az a színésznő, kit egykor bálványoztak, rajongva tapsoltak, haló föld porában nyug- hatik már, neki a halál nem babérokat, de gyomot termel. El van a sírja hanyagolva. Egy darabig az egykori irók és művészek társasága halottak napján mind feldíszítette egy-egy koszorúval az elköltözött irók és művészek sírjait. Ma nem teszi ezt senki. A kegyelet ápolása ezekkel szemben valódi irodalomtörténet. A legkisebb munkásnak se engedjék behorpadni a sírját. Időnkint mondják el, ki volt. A kinek nincs síremléke, annak emeljenek, hogy az utókor lássa, milyen volt napjainkban a kegyeletA napokban bejártam a budapesti temetőket és láttam sok elhanyagolt, sok jeltelen sirt, p. o. az annyira kedvelt kitűnő elbeszélőét, Bús Vitézét. Csak egy rózsa van rajta, mit a hitvesi kegyelet, a fel nem váltott özvegyi fátyol ültetett oda. S/egény, szegény beszélő sírok! Elmondhatnák, hogy mily sorsa van a magyar iró özvegyének, ki nem hagyja el férje emlékét és sírját. Hát a vidéken, is mennyi meg nem jelölt sir van. Vidéki lapoknak nemes alkalom kínálkozik a kegyelet gyakorlására. Azok a temetők tovább állnak fenn mint a főváros gyorsan népesülő sirutezái. Ne feledjünk el senkit, még a névtelen hősök közül sem. A kegyelet szép vonása az embernek és nemesitője az érzésnek. Néhány éve egy gyönyörű fekvésű sváj- czi falucskában laktam huzamosabb ideig. A falu lakói vallásosak voltak; bu7gó katholiku- sok a szivük mélyéig. Nem mult el nap a nélkül, hogy szent-misét ne hallgattak volna. Szép kis templomuk a temető közepén állott s mise előtt is, mise után is ki-ki meglátogatta benne a maga halottjait. Letérdepeltek az igénytelen sirhalmokon s hő ima rebbent el az ajkakról azokért, a kik ott lent porladnak a feltámadás napjáig. Oh, hogy irigyeltem akkor e boldog halottakat . . . Vigyázzunk a sirokra, jelöljük meg és imádkozzunk a halottakért. A lesipuskás. — Füllentés nélkül való vadászkaland. — Miniszteri kinevezés folytán jutottam az alföldre. Mint pénzügyi hivatalnokot helyeztek át egy nagy alföldi városba, fogalmazónak az illetékszabáshoz. Csakhamar igen különös tapasztalatokra tettem szert. Az emberek ugyanis fölötte sokra becsültek hivatalomban, de azon kívül —tudniillik a magánéletben — alig vettek észre. Mindenütt hűvös fogadtatásra találtam, bántóan mellőztek s még a tarokkpartikba is csak akkor vettek be, ha abszolúte nem akadt negyedik.
