Buda és vidéke, 1899 (8. évfolyam, 1-36. szám)
1899-11-21 / „A Magyar”
Budapest, 1899. (2) A MAGYAR Pedig dicsekedós nélkül mondhatom, hogy sem jellemem, sem in teliigen cziám nem szolgáltatott erre okot. Becsületbeli ügyekben mindig helyt- állottam; háromszor párbajoztam, anélkül, hogy hamarosan meg tudnám mondani, miért. Azonkivül régi dzsentri családból származom, mely a felvidéken igen magas öszze- köttetésekkel bir. Hajói tudom, politikai vértanú is akadt családunkban, de az bizonyos, hogy egyik anyai nagybátyám a kanczelláriá- nál magas hivatalt viselt és sógoromnak az unokafivére most is cs. és kir. kamarás. Mi kifogásuk volt tehát az alföldi úri embercknek ellenem? Ezt is megtudtam elég hamar. Tudvalevő dolog ugyanis, hogy az al- fö'dön minden vasalt inggallért viselő ember született vadász, hogy ott a nemességet nem az ősök, hanem az agarak, vizslák és kopók száma után taksálják Mintha csak valameny- nyien Nimródnak törvényes utódai volnának, még a jámbor boltos-legények is született sportsmanek. Az ember nem mehet egy trafikba, a nélkül, hogy egy vadászkutyának a farkára ne hágjon. Nekem pedig soha életemben puska nem volt a kezemben. — Nyulat, őzet, fáczánt csak a természetrajzból és a vendéglő étlapjairól ismertem. Ez utóbbiakhoz pedig igen sok kétség fér, mint azt egy főpinczér nekem elmagyarázta. Sok vad disznót eszik meg az ember, a mit Kőbányán hizlalnak. Miután egy félévig a lealáztatások és nyilvánvaló mellőzések egész sorát végigszenvedtem, arra az elhatározásra jutottam, hogy én is fölcsapok Nimródnak. Vettem puskát, váltottam vadászjegyet és béreltem területet. Rendesen estefelé indultam el vadászni, mikor az utczák legnépesebbek — állig fölfegyverkezve, hogy mindenki lásson. Erősen ügyet vetettem, hogy a vadász- toilettem kifogástalan legyen; szürke nemezkalapom toliforgójában ötféle szárnyasnak tollazata diszlett. Nos, a várt hatás nem maradt el. Szemlátomást tapasztaltam, hogy mint nyilik meg az emberek kedélye előttem, köszöntéseimet szívesebben fogadták, a kézszoritások hőfoka emelkedett, sőt a tarokknál sem szidtak oly kíméletlenül, mint azelőtt. Lassan kint arra is méltattak ismerőseim, hogy elbeszélték előttem vadász kalandjaikat. Ezeknek nagyobb része olyan ismerősnek tűnt fel előttem. Talán olvastam őket valahol Hanem annyi bizonyos, hogy — noha sűrűn vonultam ki gyilkoló szerszámjaimmal - soha egy szál vadat nem ejtettem. Lehet, hogy néhányat megsebesítettem, de hát ezekről a sérülésekről nem lehet vizűm repertumot kiállíttatni. Már kezdtek is fölöttem gúnyolódni. Akárhányszor tapasztaltam, hogy mikor a kaszinóba belépek, valamennyien hangosan kaczagnak, de a hahota azonnal elnémul, mihelyt engem észrevesznek. Világos, hog}' engem nevetnek. Bántott ugyan a dolog, de nem vehettem tőlük rossz néven. Az olyan vadász, ki nem ejt zsákmányt, kész zsákmánya az elmés fogaknak. E bosszantó hel}’zet azonban nem sokáig tartott. Egy szerencsés véletlen egyszerre megváltoztatta a világ előtt való pozicziómat. A dolog úgy történt, hogy egy napon Jánost, az irodaszolgát arra kértem, hogy tisztítsa meg vadászfegyveremet. — Ért hozzá? — kérdem tőle. — Meghiszem azt, — válaszolt ő fölényes mosolylyal, — nincs a Tiszántúl nálam külömb vadászember. — Ugyan? — mondám némi kétkedéssel — De már azt elhiheti tekintetes uram, háromszor voltam orvvadászatért elcsukva. Ez a kijelentés roppantul imponált, jobban, mintha azt mondta volna, hogy három emberéletet mentett meg. Micsoda veszedelmes vadölő lehet az, kit háromszor egymásután csuknak el. — Hát sok vadat lőtt már maga János? — kérdém tőle a legnyájasabb hangon. — Amennyi elém került, — válaszolt ő minden henczegéstől ment határozottsággal. — Ejnye no ! — mondám bizalmaskodva — szeretném magát kipróbálni, legközelebb elviszem magammal vadászni. — El is megyek, — mondá rendithetlen nyugalommal. Meg kell vallanom, hogy János egy szikrát sem túlzott. Az első közös kirándulásunkból három fogolylyal és öt fürjjel tértünk haza, a mely eredményhez én csak annyiban járultam, hogy leültem egy zsombékra és ott czigarettázva hallgattam a János által elkövetett puffogásokat. Hazafelé jövet egy kényes kérdést akartam előtte megpendíteni, de nem tudtam, hogy miként fogjak hozzá. A derék János azonban megelőzött a következő kijelentéssel: — Aztán tekintetes uram, nem kell ám azt senkinek az orrára kötni, hogy én lőttem ezt a néhány apró jószágot. Bármennyire is el voltam ragadtatva e szavak által, a tisztesség még egy halvány lobbot vetett bennem. ’• rv —. De János, csak nem mondhatom, hogy én . . . Miért ne ? A többiek is úgy tesznek, még a gróf urak is. Ez a nyilatkozat teljesen megnyugtatott. Ha az arisztokratáknak szabad mások által lőtt szárnyasok tollával ékeskedni, miért ne volna nekem is szabad? Ha a törvény előtt egyenlők vagyunk, mért ne lennénk egyformák a füllentések terén? Ez már csak tiszta demokrata logika. Ettől kezdve felejthetetlenül kedves napokat éltem. — János rakásra lőtte a vadakat és az én nimbuszom hallatlanul növekedett. Soha sem felejtem el, hogy minő lekö telező mosolylyal üdvözölt a számtanácsos ur szép, fiatal felesége, kinek a vadakkal kedveskedtem. Minden egyes küldemény után a tanácsos ur leereszkedő nyájassággal lépett be hozzám a hivatalba s igy szólt: — Nőm megkért, hogy önnek megköszönjem a szívességet. Annyi szépet beszél önről, hogy más ember a helyzetemben féltékeny lenne . . . Csak az zsenirozott, hogy ezeknek az üzeneteknek néha János is fültanuja volt. Ilyenkor, azt hiszem, kissé elpirultam De ez csak eleinte történt, később egészen beleéltem magamat vadász nagyságomba s olyan folyékonyan füllentettem vadász kalandokat, mintha magától Nimródtól szereztem volna diplomát. Emlékszem, hogy — mikor egy Ízben a tanácsoséknál nagy estély volt — a szép asszony igy üdvözölt valamennyi vendég füle ha.latára: — Ah, itt jön az est hőse, mert tudniok kell hölgyeim és uraim, hogy azokat, a szalonkákat, — mik ma az asztalra kerülnek — a fogalmazó ur lőtte. Ez aztán derék vadász. Az ellenőrné, kinek szintén küldtem néha vadat, sietett magasztalásomat megtó- ditani. — Bizonyosan tudom, hogy mi leszünk az elsők, kik az idén szalonka pecsenyét eszünk. Mire én kissé erőltetett könnyedséggel igy válaszoltam: — Hja, a szalonka különös állat. Annak elejtéséhez nem elég a lövési ügyesség, is merni kell természetét, hajlamait, szes élyeit, tudni kell, mikor húz stb. stb. Szóval elmondtam mindazt, a mit útközben Jánostól hallottam, mint saját tapasztalásomat. Hanem látni kellett volna, hogy milyen feltűnő módon favorizáltam én János urat. A borravalókról nem is szólok, de egyszer azon kaptam magamat rajta, hogy szivar- tárczámban egy regalitász és egy kuba szivar között válogatva, az elsőt neki adtam, ón pedig a kubára gyújtottam rá. Ha senki sem volt jelen, mindig kezet szorítottam vele s behatóan tudakoltam egészségi állapotát. Pedig alapjában véve igen hanyag fráter volt, de én inkább a nyelvembe haraptam volna, sem hogy megfeddjem. Egy ízben egy fontos aktát elfelejtett az adóhivatalba vinni. — Hát azt mórt nem vitte el ? — kérdém tőle. — Mert másutt volt dolgom. Nem vagyok ón madár, hogy két helyen is lehessek egyszerre.. En ugyan eddig nem ismertem a madárnak azt a természetét, hogy két helyen tud egyszerre lenni, de a.'ért hallgattam és magam vittem át az okmányt az adóhivatalba. De hát minden földi boldogságnak múlandóság a végzete. Az én vadászdicsőségem sokkal földibb boldogság volt, sem hogy e sorsát elkerülhette volna. Képzelhetik kínos meglepetésemet, midőn egy napon a tanácsos ur tudatta, velem, hogy Jánost elsőrangú irodaszolgának léptették elő s egyúttal áthelyezték a pénzügyi igazgatósághoz. — Orvendek, hogy megszabadulunk tőle, — mondá kezeit dörzsölgetve. Szerettem volna szemébe mondani, hogy nem örülnél olyan nagyon, ha tudnád, hogy ezentúl nem vásik a fogad finom vad pecsenyékben. De természetesen hallgatnom kellett. Szomorúan vettem búcsút Jánostól. Ő is igen meg volt indulva, de azért ellátott eg}r csomó jó tanácscsal s elvitte egy még nagyobb csomó szivaromat. Ezentúl még nagyobb szenvedélylyel vetettem magamat a vadászatra. Remegtem ugyanis attól a gondolattól, hogy János távozásával nimbuszom rohamosan meg fog csappanni. Úgy hozzászoktam már az ünnepeltetéshez . . . milyen keserves lenne azt nélkülözni. — Mit fog a tanácsosné mondani ? Egy kegyetlen hideg téli napon nyulrá indultam vadászni a kántor vizslájával, ki az okos állatot az ón dresszurámra bízta. Messze haladtam el a Körös partján a magas töltésen, a nélkül, hogy egy nyuifark- kal is találkoztam volna Egyszerre a túlsó parton egy kuvasz kutya tűnik fel, vicsorító nagy fehér fogakkal. Egyenesen felém Játszott törtetni a túlsó oldal nádasa közül. Eéltem, hogy a rámbizott kutyát megmarja s azért letértem a töltésről, de alig néhány pillanat múlva a kiéhezett dög az innenső part töltésén jelenik meg, alig tiz lépésnyire tőlem s dühösen harapni kezdi a havat Vizslám borzasztóan kezdett szükölni és vonítani. En, nehogy valami baja essék, indulatosan fölkaptam a puskát, czólba vettem s a lövő pillanatban a kuvasz élettelenül gurult le a töltésen. Épen lábaimhoz esett. Jól megnéztem, ocsmány kinézésű tanyai komondorhoz hasonlított, koplalásról tanúskodó sovány bordákkal s ijesztő nagyságú fogakkal. — No ezzel röviden bántam e , gondolám kissé röstelkedve, hogy kutyát lőttem agyon. Ha a ga dája megtudja, még port akaszt a nyakamba. De hát miért is nem tartják az ilyen dühös állatokat lánczon ? E pillanatban a gát egyik kanyarulatánál vidám száncsöngést hallok. Azonnal megismertem a szánt és tulajdonosát, ki maga hajtotta a lovakat. A finánczbiztos volt. Én, — nehogy a meglőtt kutyával együtt találjon egy szökéssel átkerültem a gát túlsó felére; a fűzfák eltakartak, nem vehetett észre. Ott vártam, mig a szán tova repült. Nagyon sokáig kellett várnom mert a szán megállott. Roppant kíváncsiság futott el.
