Buda és vidéke, 1893 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1893-11-12 / 45. szám
Budapest, 1893. II. évfolyam 45. sz. Vasárnap, november 12. BUDA ES VIDÉKÉ KÖZIGAZGATÁSI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI HETILAP Az I. kerületi polgári kör és a II. kér. polgári kör, valamint a krisztinavárosi vöröskereszt fiók-egylet hivatalos közlönye. KIÄI>0-HIYÄTÄI„ hol előfizetni lehet és hirdetések felvétetnek I. kér., Krisztina-utosa 14. »ám. Megjelenik minden vasárnap. ElöfUetési árak: Egész évre 12 korona, fél Svre 6 korona, évnegyedre 3 korona. Egyes szám ára 24 fillér. I. kér., Pálya-ntoza 2. »iám, 14. ajtó, kéziratokat és közleményeket ide kérjük küldeni. A jövő kép0. Pesten egy idő óta azt rebesgetik, hogy a mióta Buda emelése érdekében komolyabb mozgalom indult meg, azóta a budaiak rendkívül önzők lettek. Szent igaz, hogy a jó öreg spieszbürgerek kételkedve rázzák ősz fejüket, nem fór a fejükbe, bogy a „gemüthlich“ Budát a világvárosok sorában fontos tényezőként szerepelni lássák. Nap nap után újabb tervek merülnek föl; a Krisztinavárosban és Tabánban száz meg száz munkás kiváncsiak tömegétől körül állva dolgozik, apró viskók eltűnnek a földszinóről, helyt engedve a fényes palotáknak. Ott, hol még néhány hónap előtt petróleumos pislogatók homályában botorkáltunk, ma már gáz és holnap talán villanyfény árasztja csillogó fényét. Szinte jól esik, ha kissé irigykednek reánk; megtiszteltetésnek veszszük, melyben még eddig nem volt részünk. A vén G-ellérthegy hátáról eltünedeznek az apró viskók, — néha pedig mélységes morajjal gurul alá egy-egy szikla, mintha csak éreznó e hegy a szebb jövőt, mintha értené, hogy gondos kezek által ültetett apró fácskák évtizedek mnlva gyönyörű ligetekké fejlődnek. Csak a czitadella áll rendületlenül és nincs hatalom, mely azt alapjában megingatná. Pedig megérjük még azt az időt, midőn hegypálya kényelmes kocsijában ülve emelkedünk e begy tetejére. A A „BUDA és VIDÉKE“ TÁRCZÁJA. Volt, . . . nincs. Irta : Czike Imre. Nagyot rántott a gyeplőszáron, a két deres belefeküdt a hámba s elörenyujtott nyakkal prüszkölve röpítette a könnyű Sandlaufert. — Nem fél hogy felborulunk ? Zalay Lenke apró keztyüs kezével szorosra fogta a gyeplőt s a két keményszájú deres kancza a zablánál fogva vitte a kocsit. Ez volt a felelet . . . A hogy a fordulónál az országútról a megyei útra tértek, a rudas valami edényes tót emeletes fejétől megbokrosodott s neki vitte a Sandlaufert egy vad körte útra kihajló ágának. Szirmay nem tudta hamarjában, hogy a leány derekát kapja-e át vagy a gyeplőt segítsen tartani. A mig igy mérlegelte a bekövetkezhető eshetőségeket, a véletlen más irányt adott elhatározásának. A szemtelenül az útra kihajló ág lekapta Lenke kalapját s odalökte a kocsiútra a porba. Szirmay aczélozott izmait nekifeszitve, macskamódra szökött le a bakról, egyet henger- kőzött, azután ugyancsak iparkodott a kalap után. czitadella helyén remek pantheon hirdeti ezredéves múltúnk dicsőségét; a mohos sziklákon mesterséges vízesés hömpölygő árjában gyönyörködik szemünk s a fenyvesek árnyában szívjuk a balzsamos levegőt. A pesszimisták mindezt puszta fantáziának gondolják; ón elhiszem, sőt meg vagyok győződve, hogy e hegy lesz majdan a főváros legkeresettebb séta- helye és hogy a szegényes viskók helyén pazar pompával épült nyaralók és viz- gyógyintézetek fognak emelkedni. Ma a Krisztinaváros lakói csendes megadással tűrik az Erzsébet kórházi omnibusz kocsisának éktelen kürtölését. Nemsokára ez is a múlt emlékei közé fog tartozni; a villamos vasnt kanyarodik az Attila-körúton az ördögárok és vérmező mellett ki a fogaskerekű vasúthoz. Pardon: ördögárok és vérmező. Két ominózus név, váljon meddig kisért még? Az ördögárok sorsa csak idő kérdése, sőt vannak alapos reményeink, hogy rövj^ idő mnlva kedvezően fog megoldató ^ Krisztinaváros hő vágya. A vérmező tudj’ Isten meddig marad meg jelenlegi állapotában; komoly értékesítésére gondolni a jó budaiak csak álmukba i merészkednek. A déli vasút egyszerű pályaudvara szerényen húzódik meg a hatalmas cziklopszfalak mögé. Micsoda czélszerűt- len alkotás a pályaudvar előtt e kőLenke még csak hátra sem nézett, megvetette angol sarkos czipőjét a kocsi fenékben, hajlós ostorával végig húzott a rudason s fogai közt csak annyit mormolt: bolondos fiú. A hogy Szirmay a kalapot felvette, tölcsért formált két tenyeréből s tele torokkal ha- hó-zott, de bizony a kocsi még csak nem is lassította menését, sőt időnként úgy tetszett, mintha csengő kaczagás hasítaná végig a levegőt. Szirmay, a mennyire tudta, leverte a port ruhájáról, letért a poros útról a rétre s toronyiránt haladt a falunak. Azt persze — ösmerte Lenkét — biztosan tudta, hogy neki most gyalog kell hazafáradnia. Bolondos leány — gondolta Szirmay — s a könnyű csipke kalapot gyöngéden szorította magához; az ember valóban nem tudja, hányadán van vele . . . A két deresről csak úgy szakadt a viz s tele voltak hányva tajtékkal. Lenke Szilágyi karjára támaszkodva ugrott le a bakról s gyors léptekkel szaladt fel a lépcsőn a terraszra, s a mint volt, úgy porosán, belevetette magát a hintaszékbe. Neró nagyot nyújtózott ott a sarokban, azután nagy lomhán felkelt s odasompoly- gott Lenkéhez s végig nyalogatta a kezefejét, egy nagyot ásított, aztán odahasalt a lába alá. Szilágyi is oda telepedett Neró mellé, egy ideig farkasszemet nézett a leánynyal, azután összebeszélt tücsköt-bogarat s egy roppant mefallal megtámasztott földtömeg, — mily hátrányára van a forgalomnak, azt hiszem, bővebben fejtegetnem sem kell. Az öregek hibája, melynek helyreállítása a jelenkor feladatai közé tartozik. A várba, másfél millió forint költséggel épült nj útnak, különösen ünnepnapok alkalmával igen sok nézője akad. Már most is impozáns látványt nyújt, hát még, ha majdan mentében kedves villák épülnek. Torkolatánál, a régi „Kranzli“ helyén díszes palota és szemben véle József főherczeg által tervezett park előmunkálatai már javában folynak. Az evangélikus templom és iskolaépület napjai is meg vannak számlálva. Ott épül majd diszes otthonuk a csendes bócsikapu- téren s ezzel egyszersmind e környék régóta tervezett szabályozása is kezdetét veszi. Az elypsz-sétány rendezése végre valahára a megvalósulás stádiumába jutott s valóban csak örvendhetünk, hogy a város központjában fekvő és park czól- jaira rendkívül alkalmas terület a főváros igényeinek megfelelőleg átalakittatik. A Vízivárosról, fájdalom, kevés megjegyezni valónk van. Főutczája épp oly • rendezetlen, szabálytalanul kiszögelő házai épp ngy akadályozzák a forgalmat, mint ezelőtt tiz esztendővel. A Duna-part szegényes ház-sora szégyenkezve rejtőzik el a szemben álló paloták elől, az épülő parlamentnek, tudja a jó ég meddig, a hitelbank gőzmalma lesz a vizavija. rész ugrással áttért, — illetőleg felsóhajtott, hogy nélküle nem bir meglenni. Lenbe felbigyesztette vérvörös ajkát s ott hagyta Szilágyit szerelmével, meg a Neró kutyával együtt a terraszon. No ez ugyan kurtán, furcsán bánt el velem, gondolta magában, de sebaj . . . Valami opera-áriát dúdolva tért be a kártyaszobába, csak úgy dongott odaben a zöld posztós asztal. Eleinte csak kibiczelt, de hogy Bondéz Gyurka makaót emlegetett, összeverődtek egy asztal mellett s szórták a bankót, mint a poly- vát. Szilágyi rettenetes disznóba volt, Bondéznak pénze, birtoka, ami volt, mind elúszott már s az utolsót, az irigyelt ötöst tette fel. . . . Egy rósz osztás . . . s vége mindennek . . . Bondéz homlokán hideg veritek gyöngyözött s nyakerei ujnyi vastagra dagadtak, felkelt, egy üres asztal mellé ült, fejét két tenyerébe temette s mereven bámult maga elé. Mikor beleszédült a bámulásba, benyitott az öreg Zalay szobáján keresztül az asszonyokhoz. Zsibbadt idegei itt £gy kicsit felfrissültek, az a sok csicsergés úgy hatott rá, mint az égi- háboru után a napsugár. Egy cseppet sem látszott elfogódottnak, mintha letörölték volna leikéről a kártyaszoba szomorú emlékeit . . . Csak egy valaki volt, a ki mégis talált ajkai körül egy meg-megjelenő fájó vonást . . . Lenke . . . Talán másnak nem
