Buda és vidéke, 1893 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1893-07-02 / 26. szám
Budapest, 1898. (4) BUDA es VIDÉKE. Julius 2. Ha ellenben a rajt a méhész szerencsésen letelepítette, kezdődik egy uj gazdálkodás, melynél mieden hiányzik, mindent elölről kell kezdeni. Legelébb még egy kis szin játékot rendeznek a kas előtt, hogy uj otthonukat s környékét teljesen megismerjék, kitanulmányozzák, mert minden egyes mezőről hazatérő munkás, ha idegen kasba tér, az ellenséges kezek között biztos veszedelembe kerül. Azután hozzáfognak mézből és virágporból a sejtek és köpök készítéséhez, elsősorban a szükséges viasz előállításához. E czélra több mézet és virágport szednek, mint rendesen s a fölös anyagot mint ötszegletü kis viaszlapocskákat izzadják ki hátsó testrészük gyűrűin. Hogy minő óriási munkát kell végezniük, elég lesz annyit felemlíteni, hogy egy kilogramm viasz előállítására 16 kilogramm nyers anyagra van szükségük, a mit mézből kell elöállitaniok, összehordva a testükön a szabad természetből. Az elkészült viaszlapocskákat azután nyá- ladékkal látják el, miáltal azok nyuléko- nyak és idomithatók lesznek. Majd az építő munkát kezdik meg, ki egyenlítve, simítva a kas egyenetlen göröngyeit, betapasztva a hézagokat, akárcsak az embereknél. Egymásba kapaszkodva csüngve alolról a tetőig elölánezot képeznek melyen mint a kömivesek és adogató gyerekek a létrákon le s föl járnak, az épitő anyagot kézről kézre adogatják. Egy része a leendő tanya alapkövét rakja le, a kas tetejére tapasztva a már kidolgozott viaszt, majd többen követik őket, mások átveszik az adogatóktól a kész anyagot, mig a viasz fal egy bizonyos vastagságot és hosszúságot el nem ér. Más munkások a reteszek formáját szabják ki, ismét mások, azok falait építik, a viasz telepet szélesbitik úgy, hogy az egyes sejtek mihamar teljesen elkészülnek. Mindez a legnagyobb csendben, békés egyetértésben történik e kis állatkáknál, tanúsítva ebben a legparányibb részekig menő bámulatos pontosságot minden szögmérő és rajzeszköz nélkül. És ösztönük igen praktikusan oldja meg a mathematikai kérdést: mikép kell a sejtek alakját megadni, hogy a lehető nagy belső ür mellet, legkevesebb anyag használtassák el. Ha ezt a csodálatos ügyesség produktumát közelebbről figyeljük, úgy találjuk, kogy az ily sejtek ugyanazon kasban háromféle alakúak: van dolgozók-, herék- és királynő-sejtek. A hatszögletű dolgozók és herék sejtje alakra nem, csak nagyságra különböznek, a bennök lévő tápanyag és méz menyisége szerint. A királynő sejt a kasban csak rajzás idején fordul elő, alakja gömbölyű, aránytalan, lefelé csüngő mákhoz hasonló. Az egyes táblák kettős egymásba illeszkedő sejtsorból állnak, mely mindkét sor csupa egyes sejtekből álló középfái által van elválasztva. A mézzel telitett sejtek szélei kissé felfelé vannak hajlítva, hogy az édes nedv ki ne folyhassék. A lépes táblák között kis köz van hagyva, hogy a sejtekhez hozzá lehessen férni. A sejtek száma a viasz mennyiségtől függ, a mi viszont a természet és a környék virág- gazdagságától. Az újonnan igy megalapított családban a sejtek elkészültével hozzáfog a királynő is az ö anyai kötelességeinek teljesítéséhez, amiben sokszor oly serény, hogy a reteszeket, mielőtt azok teljesen felépültek volna, már petéivel rakja tele, mert ő sem akar serénység dolgában dolgos alattvalóinak mögötte maradni. És csakugyan a mesével határos az az eredmény, amit nálok az igy egyesitett erő, a jó és arányos tehermegosztás produkálni képes, összegyűjtve 10—15 font mézet egy-egy méhcsalád. Fáradságot nem ismerő kitartással kalandoznak el, sokszor órákjárásnyira édes terhükért, melylyel a legnagyobb bőségben is takarékosan bánnak. A megtelt kis kamrácskákat viaszlappal zárják el a télre, s amint a nyár vége felé silányul a zsákmány, gondoskodnak arról, hogy a kast a haszontalan élősködőktől kitisztítsák. Ilyenek a herék, kik a himnemü elemet képezik a kasban s csak a megtermékenyítésnél szolgálnak a fiatal királynőnek. Még tavaszszal az uj kolónia alapításakor megteszik a szükséges lépéseket e tekintetben fajuk fentartására, a mikor is az elkészült heresejtekbe a királynő petéit lerakja. Később, mikor már a fiatal királynő s a herék is repülőképesek, megtörténik a „nászkiröpülés“ és fenn a légben a királynővel minden egyes here — egyszer egész életében — párosodik. Egész nyáron át aztán csak megtűrik maguk közt a heréket, szükség nincs többé rájuk s élnek munka nélkül igazi henyeéletet. De őszszel kifizetnek a dús Kánaánból ; minden ellenkezésük daczára 2—8 munkás belekapaszkodik egy-egy herébe, leöldösik vagy kihurczolják a kasból, — ez a ,hereöldöklés“. Végre a hűvös, szeles, ködös napok közeledtével elzárják házuk minden kis nyílását, rését, sokszor, ha erős télre számítanak, majdnem egészen a főnyilást is. belül összébb és összébb húzódnak, szorulnak, hogy aztán egy csomóba összebújva, átvegetálják a telet. Ez volna hát nagyjából a méhek életének képe egy év leforgása alatt. És méltán csodálkozhat az ember a természet eme rejtélyes talánya fölött. Az a szorgalom, a munkásság, az építési művészet, az a ragaszkodás királynőjükhöz, otthonukhoz, az egymás iránti szeretet stb. még itt fel sem említett vonásai a méheknek valóban páratlanul állnak az állatvilágban. Az ember oda lép hozzájok, el-elnézi munkájukat s példát vesz rólok. Az én házi uraságom. Felolvastatott a »Buda és Vidéke« által 1893. Junius 24-én rendezett nyári mulatságon. Ezelőtt csak 600 frtos kis hivatalnok voltam és egyéb semmi. Most megint csak az vagyok. De, — hogy bűnül ne róják fel — voltam házi úr is. Házi uraságomat megelőző időben rendesen jártam hivatalomba és munkámat pontosan végeztem. Akkor megvoltam elégedve magammal is, meg feleségemmel is. És most se a felesé- gémmel, se magammal. Nade halljuk, hogy hogyan lettem én házi úr és hogyan hegedülte el azt szent Dávid. Mint hivatalnok 2 órakor rendesen hazamentem szerény ebédemet elfogyasztani, utána, — hogy a feleségem és öt gyerek lármáját kikerüljem — kávéházba mentem egy pikoló feketére. Innen — miután az összes lapokat átböngésztem — hazamentem. Ettől a rendtől csak ritkán tértem el. Egy délután rendes kávéházamban szürcsölgettem a szokott pikolot, miközben újságot is olvastam. Egyszerre egy még eddig nem látott lap, a „Buda és Vidéke“ került kezembe. Ni-ni, még ezt se láttam. Kíváncsian kezdtem olvasgatni. Hirtelen valami ösmerős név tűnik szemembe. Mini ha a nagynénémé lett volna. Elkezdem olvasni. „Hirtelen halál. Ma délután öt óra tájban az aranykacsa-utcza 9. sz. ház tulajdonosnőjét, özv. Kakas Károlynét szivszélütés érte. A rögtön ott termett mentők fáradozásának sikerült még néhány perezre életre hozni. A szerencsétlen nő végperczeiben a jelen volt tanuk előtt, Szwoboda Petykó unoka-öcscsét nevezte meg egyedüli örököséül. Képzelhetik, hogy miféle hatással volt rám ez a hir. Nagynénémet — ki különben életerős asszony volt — hirtelen megüti a guta ... és én házi ur lettem. Szerettem volna az asztalokra ugrálni örömömben és mindenkinek a fülébe kiabálni, hogy én most házi ur vagyok, tehát gazdag ember, mert nagynénémet megütötte a guta. Hirtelen felugrottam és el akartam rohanni, hogy megvigyem a hirt feleségemnek. De az ajtónál valaki megfogja a galléromat. Hátra fordulok, hát a pinezér volt. „Uram ön még nem fizette meg a feketéjét!“ szólott. Ja igaz ... El is felejtettem . . . Na nem is csoda, ha az embert ilyen nagy szerencse éri ... Itt van 20 kr., 12 kr. a pikoló és 8 kr. tringeld. Érti? . . . Máskor engem ne merjen megfogni . . . Nem vagyok én svindler. . r. Nem szököm én el . . . Tudja? Ezzel rohantam hazafelé. Egy pár embernek nekimentem az utczán, kik rámrivaltak „nem tud vigyázni!?“ Végre egy hentesbolt elé értem. Halt! ide bemegyek. Viszek valamit haza vacsorára. Kérek két rőf kolbászt, szóltam a hentes- néhez. „De kérem, a kolbászt nem rőffel mérjük, hanem kilóval.“ Nem bánom én, ha mindjárt literrel méri is, csak két rőf legalább is legyen. A hentesné lemérte a két kilót és mentem haza. Otthon a feleségem, mikor oda adtam neki a kolbászt, összecsapta kezeit és felkiáltott. Jézus Mária ennyi kolbász! Mond csak te ember, hogy tudtál te ennyi pénzt kidobni egy vacsorára? Hiszen ennyiből két napig is eléltünk volna. Most már tehetjük anyjukom, mert gazdagok vagyunk. Micsoda? Talán kineveztek? Nem, hanem örököltünk. Ezzel elmondtam neki, hogy mit olvastam a „Buda és Vidékében.“ Szegény feleségem majd hogy nem nagy- néném sorsára jutott. Egész éjjel nem aludtunk semmit, hanem tervezgettünk. Elhatároztuk előre, hogyha majd a házat átvesszük nem fogunk ám költekezni, hanem a házbért szépen összerakjuk és csak a fizetésből élünk, úgy mint eddig. Elhatároztuk azt is, hogy mire neveljük a gyerekeket. Poldi, a legnagyobb, ez jó lesz katonának, mert szeret verekedni. Most is az egyik gyereknek a fejét törte be, a másiknak meg a fogát ütötte ki. Fániból színésznőt nevelünk, mert mindig énekel. Pista tudós lesz, mert alig lehet elhúzni a könyvtől. (Csak később tudtam meg, hogy a betyár levette a német könyv fedelét és abba tette a mesés könyvet.) Gyurival még nem tudjuk bizonyosan, hogy mit csináljunk. Ez a gyerek versenyt verekszik Poldival és túl bődül még Fáni hangján is. Megvárjuk, mig kiforrja magát. No a Jancsi, arról még egyáltalán nem szólhatok semmit, mert ennek a lármázás mellett fő passziója még a szopás. így megegyeztünk mindenben szépen. Másnap, mikor hivatalomba mentem, már mindenki tudta szerencsémet. A hivatalszolga, ki eddig csak a fogai közül mormogta ki, hogy „jó reggelt“, most alázatosan köszöntött és még meg is hajtotta magát. Még a főnököm is kezet nyújtott, a mit különben sohasem tett meg. A fentiek után egy hónapra már a Budapest fő- és székváros 1. kerületében, az Arany- ka csa-utcza 9. számú házban laktunk. Csak- hogy az előbbi tervezgetésekből nem lett ám semmi, mert a mint az első házbért megkaptuk, biz azt nem tettük a takarékpénztárba, hanem zongorát, bútort és több eféléket kellett beszerezni. Mert azt mondta a feleségem, hogy olyan bútor, mint a mostani nem illik háziúrhoz. És ez úgy ment minden házbér fizetéskor. Az ebéd a rendes két tál ételről felszökött öt-hat tálra. Ez még csak megjárta volna, mert ennek én sem vagyok ellensége, hanem hogy a feleségem még zsurokat is adjon arról álmodni sem mertem volna. Mikor ez ellen szót emeltem, a feleségem rendesen azzal válaszolt, hogy most a Fehérékét, most meg a Vörösékét kell visszaadni. No jól van, de még se kellene ezért olyan költségeket csinálni. „Egy házi ur szájából kell ilyeneket hallanom?“ szólott. No jó-jó én nem bánom. Pedig jobb lett volna, ha akkor bántam volna és erélyesebben léptem volna fel feleségemmel szemben. így kikerülhettük volna azt a „platz- muzik“-ot, a mit az árverelők dobbal rendeztek a házunk előtt. Mikor ez a muzsika megszólalt, feleségem — a szokás kedvéért — háromszor ájult el és csak másfél liter pacsuli és ugyanannyi leven- dula-szeszszel tudtuk csak életrehozni. Az ezután következő részletet felesleges elmondani, csak elég az hozzá, hogy idáig tartott az én házi uraságom. És most megint csak kis hivatalnok vagyok és egyéb semmi. Jakab Lásiló.
