A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 2002-2003-2004
TANULMÁNYOK - Gyáni Gábor: Modernitás és hagyomány a nagyvárosi fejlődésben, különös tekintettel Budapestre
alapján a Pest és Buda közti villamos átmenő forgalmat is jellemezni tudjuk. Ebből kitűnik, hogy tízezrek (egész pontosan: 64 ezren) keltek át (főként a Margit hídon) reggelente Budáról Pestre főként a munkahelyükre tartva; valamivel kevesebben (közel 50 ezren) tették meg ugyanezt az utat visszafelé hasonló célból - ugyancsak a reggeli órákban. S természetesen az elővárosok (Újpest, Rákospalota, Megyer, Kispest, Szent- lőrinc és Pesterzsébet) szintén tíz- és százezres nagyságban járultak hozzá a főváros napi villamosutas-forgalmához.23 Közlekedéstörténeti gondolatmenetünk végére érve leszögezhetjük, a modernitás kétségbevonhatatlan vívmányaként elkönyvelt nagyvárosi tömegközlekedés imponáló fejlődéssoraiból nem vonhatunk le közvetlenül érdemi következtetést a nagyvárosi társadalom mentalitásbeli modernségére vagy az e téren tanúsított„maradiságára” nézve. Az infrastruktúra sajátszerű területi és társadalmi fejlődését, elterjedtségének térbeli egyenlőtlenségét és használatának változatos gyakorlatát látva kétkedve kell fogadni minden olyan véleményt és kijelentést, amely a modernitás (közlekedési) vívmányainak társadalmi befogadását automatikusnak, a hatókörét pedig általánosnak tünteti fel. E tétel hitelét fokozza a mindennapi élelem beszerzése szempontjából elemzett nagyvárosi tér társadalmi tagolódása is. Négy eltérő zónát különböztet meg egy elemző e tekintetben az 1940-es évek elején. Ami ezen belül a zömmel a vásárcsarnokok által kiszolgált Belváros, a Nagykörúton belüli városrészek népességét illeti, itt a„vásárlóknak több mint fele igényesebb fogyasztó, aki meg tudja fizetni a magasabb üzleti árakat is”.24 A külső zónákban élő, s vásárlásaikat ott helyben lebonyolítókról viszont megtudhatjuk, hogy: „A kisebb igényű, egyszerűbb társadalmi osztályok asszonyai szorgalmasan látogatják a főváros területén elhelyezett nyílt piacokat”. (Kiemelés az eredetiben.) A piacról ugyanakkor megállapítható, hogy „a városi tájban a vidéki színek megőrzője. Az eladók és a vásárlók kínáló-alkudozó csoportja és a nyári idényben paradicsomot, zöldséget, dinnyét a háziasszonyoknak kocsiról árusító termelők közvetlen, friss kapcsolatokat teremtenek a falu és a város között.”25 Az előbbiekhez kísértetiesen hasonló következtetésre jutunk akkor is, ha a továbbiakban a kollektív emlékezetnek a városi tér létrehozásában játszott szerepét, vagy azt vizsgáljuk, hogy miként ruházta fel a kollektív emlékezet a teret meghatározott jelentéssel; és persze akkor is, midőn a nagyvárosi tér kultikus használatát vesszük közelebbről szemügyre. Építészeti historizmus - a történelem mint tudatalatti A kollektív vagy szociális emlékezet problémakörét elsőként Maurice Halbwachs vetette fel a húszas években; manapság pedig Jan Assmann az elmélet egyik legjelentősebb teoretikusa. Mindketten ahhoz az elméleti feltevéshez tartják magukat, mely szerint a hagyományként, vagy inkább az utólag megkonstruált emlékként (kulturális emlékezetként) továbbadott múlt minden esetben emlékezeti munka eredménye. Az elme, így Halbwachs, „az időben, mégpedig az adott csoport idejében próbálja megtalálni vagy inkább rekonstruálni az emléket és az időre támaszkodik”.26 Assmann pedig a kollektív 82
