A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 2002-2003-2004
TANULMÁNYOK - Gyáni Gábor: Modernitás és hagyomány a nagyvárosi fejlődésben, különös tekintettel Budapestre
emlékezet„rekonstruktív természetét” ecsetelve a „vissza- és előrefelé” egyformán tevékeny emlékezet jelentőségét hangsúlyozza.27 A téma teoretikusai közt szinte nem is jegyzett, holott a probléma elméleti megragadásához számos fontos kiindulóponttal hozzájáruló Walter Benjamin a hagyományként tovább élő közösségi emlékezetet felváltó„szociális emlékezetet” a történelmi változás eredményének minősíti. Az epikus jellegű, vagyis a zárt és teljes emlékvilág felidézése (ezt nevezi Benjamin memóriának) a modernitás korában vált át a„memória őrzésébe”, mely utóbbinak két fontos attribútumát említi: (1) a részlegességet és töredezettséget; valamint (2) az öntudatlanságot.28 Mivel az emlékezet szorosan helyhez kötött entitás (ezért is ragaszkodik Pierre Nora oly mértékben az emlékezet kapcsán a fizikai metaforához - ez a helyek emlékezete, a les lieux de mémoire fogalma),29 Benjamin szintén a territoriális emlékezet példáján érzékelteti a memória ilyetén fenntartásának a gyakorlatát. Ez a bizonyos hely pedig nem más, mint a modern város, közelebbről Párizs, „a 19. század fővárosa”, amely a történelem afféle lerakata, miután - régészeti hasonlattal élve - közvetlenül egymásra rétegeződnek e helyen az időben egymást követő korok tárgyi maradványai. Mely ténynek nem is mindig vagyunk, vagy talán soha nem is lehetünk kellően a tudatában. A régész a múlt esetlegesen fennmaradt és éppoly esetlegesen fellelt tárgyi nyomait keresi és rendszerezi; az iménti analógia alapján magunk elé képzelt várost magát is fragmentumok olykor ugyancsak szeszélyes együttesének látjuk. A múlt mélyrétegeibe eltemetett, ennélfogva mélyen elfelejtett, jóllehet folytonos városi múlt ilyenformán csak a pszichoanalízis eljárásával ismerhető meg - vonja le Benjamin a következtetést .30 Nem véletlenül merül fel nála is a város és a lélek közötti párhuzam vagy analógia problémája. Sigmund Freud már alkalmazta ezt az eljárást, amikor az énen belüli emlékezést és felejtést, a „lelki élet fennmaradásának általános problémáját” ecsetelte. Kijelentette, hiba lenne a felejtést kifejezetten az emléknyom roncsolódásának vagy megsemmisülésének tulajdonítani, ami szerinte teljesen valószerűtlen feltételezés, hiszen „a lelki életben semmi sem pusztulhat el, ami valaha képződött, [s]... minden valamilyen módon fennmarad és alkalmas körülmények között, például egy messze ható regresszió következtében, ismét napvilágra kerülhet”. Ennek kapcsán Freud is a város analogikus esetére utalt, közelebbről az örök város, Róma fejlődését elevenítette fel.31 Fejtegetéseit érdemes hosszasabban idézni. „Történészek arról világosítanak fel, hogy a legrégibb Róma a Roma Quadrata volt, egy körülkerített település a Palatínuson. Ezt követte a septimontinum fázisa, a települések egyes halmokon, azután az a város, melyet a serviusi fal határolt, és még később a köztársaság és a korai császárság átalakításai után az, amelyet Aurelianus császár vett körül fallal. Nem követjük tovább a város változásait és eltűnődünk azon, hogy egy látogató... mit találhat a mai Rómában ezekből a korai stádiumokból. [...] Azokból az épületekből, melyek valaha ezeket a régi kereteket kitöltötték, semmit se talál, vagy csekély maradványokat, mert már nem állnak fönn. [...] Romok foglalják el most ezeket a helyeket, de nem saját romjaik, hanem késői időkből származó felújításaiké, tűzvészek és rombolások után. [... S njémely régiség bizonyára még el van temetve a város talajában 83
