A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1994-1995-1996
Tanulmányok - Gyermeksorsok - 1996 - Vajda Zsuzsanna: Elveszett gyermekkor. A gyermekkor kulturális környezete
aggodalommal figyelt mágus. Mondhatnánk erre, hogy minden korszaknak megvan a maga divatja, felesleges sopánkodni elmúlt korok szokásainak eltűnésén, és hogy ezek a mai játékok is fejlesztik a gyerekek bizonyos képességeit. Feltűnő azonban, hogy az említett játékok a több évszázados kultúrhagyomány termékei, és nem véletlen, hogy sok távoli nép mesevilágában felfedezhetők ugyanazok a jellegzetes helyzetek. A régi gyermekjátékok és gyermekmesék az emberi közösségek, családok, gyerekek alapkonfliktusait tették megélhetővé. A játékok biztosították a gyermekek közösséggé szerveződését, keretet adtak a versengések, próbálkozások keretek között tartott lebonyolításának, minden mesterkélt tanfolyamnál jobban biztosították a képességek fejlődését. A mesék, miként Bettelheim írja, az emberiség legmélyebb, örök problémáinak megoldásához adtak a gyereki léleknek és feldolgozóképességnek megfelelő útravalót. A szülök elvesztése, vagy haragja a testvérféltékenység, a halálfélelem, a szerelemre és a szexualitásra való várakozás számtalan feldolgozási lehetőségét kínálják fel, teszik átélhetővé a mesék, miközben mindig megőrizhető a távolság, rendelkezésre áll a viszonyítás a valóság és a fikció között, hiszen már a három éves gyerek is tudja, hogy ez csak - mese. A mesék szerzői tudták azt, amit a mai pedagógusok gyakran elfelejtenek, holott a fejlődéslélektan anyagában is régóta szerepel: a gyerekek prebubertás koruk előtt nem érzékenyek az árnyalatokra, ítéletük szigorú és kategorikus. Szükségük van rá, hogy egyértelműen meg tudják ítélni, ki a jó és ki a rossz: egy kialakult erkölcsi kerethez lehet azután később árnyalatokat rendelni. A mesehősök megfelelnek ennek. A mesékben és a gyerekek által kedvelt történetekben a dolgoknak következményei vannak, a kitartó erőfeszítés eléri célját; a legtöbbször érvényesül az igazság, az okosabb, ügyesebb győz,a legkisebbről bebizonyosodik, hogy ő a legkülönb. A gyerekek sohasem hitték, hogy a világ pontosan ilyen, mégis megtanultak felkészülni rá. Érdemes ebből a szempontból elemezni a nagy sikerű Walt Disney rajzfilmeket, a Rózsaszín párducot, vagy a Hupikék törpikéket. A főszereplők nem emberek, hanem furcsa, bizarr, nem létező élőlények, amelyeket az esetek nagy részében nem pozitív tulajdonságok, hanem éppenséggel különleges bárgyúság és ügyetlenség jellemez. A mesékben is meghalnak és feltámadnak hősök, de mindig csak egyszer. Nem válik kétségessé, hogy a halál egyszeri és visszafordíthatatlan - és többek között ezért sem szabad ölni — attól hogy előfordul olyan varázsital, amely visszaadja az életet. A rózsaszín párducon azonban számtalanszor úthenger megy keresztül, szikláról esik le, vagy ráomlik az épület - mégis mindig feltámad. A rajzfilmek hősei palacsintasütővel ütik, pisztollyal lövik egymást. Nincs erkölcsi tanulság, általában az sem derül ki, mi volt a konfliktus oka. Pedagógusok mesélik, hogy a mai alsó tagozatos gyerekek, ha beülnek a moziba, akkor örülnek, ha valami jó kis csetepatét látnak. Mindegy, ki kit üt benne, nem számít, győz-e az igazság: ők annak drukkolnak, aki láthatólag felülkerekedik. Azt is tudjuk, hogy a gyerek egyáltalán nem csak rajzfilmet néznek, hanem főként valódi filmeket. Pszichológusok és pedagógusok immár évtizedek óta hiába hangoztatják a nyers erőszak bemutatásának agressziógerjesztő hatását, nem tudnak megbirkózni a nagy médiák politikai és hatalmi befolyásával. A már idézett Neil Postman adatai szerint 1950-ben az Egyesült Államok egész területén mindössze 170, 15 éven aluli gyereket, a lakosság 0,004-t tartóztattak le súlyos bűncselekményekért (gyilkosság, rablás, nemi erőszak); a 15 éven felüliek részvétele hasonló tettekben több, mint kétszázszor ekkora volt. 1960-ban ez a szorzó már csak 8-szoros, 1979-ben pedig csak 5,5-szörös. Eközben azonban a felnőttek által elkövetett bűncselekmények száma nem csökkent, hanem a háromszorosára, a gyerekek által elkövetettek aránya pedig a sokszorosára nőtt. Neil Postman és Marie Winn már a nyolcvanas években felhívták rá a figyelmet, hogy a gyerekek küllemükben is egyre inkább a felnőttekre emlékeztetnek. Divat kislányoknak játék-kozmetikumokat ajándékozni; egyre fiatalabb gyermekek színezik a hajukat, hordanak frivol, szexuális asszociációkat keltő ruhadarabokat. Egyre több emberben vetődik fel, - az angol újságok 1996 nyarán cikkeztek erről - hogy kapcsolat lehet a gyermekpomó, a gyermekek elleni szexuális bűncselekmények hátborzongatóan terjedő divatja, és a kislányok felnőttesítése között. Egyébként is egyre fiatalabb 56
