A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1988-1989-1990

Papp István: A könyvtár élő szervezet - Forgácsok a vezetés műhelyéből

A KÖNYVTÁR ÉLŐ SZERVEZET- Forgácsok a vezetés műhelyéből Kétségtelen, hogy az alábbiakban a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár belügyeiről lesz szó. Ezért joggal kérdezheti bárki, miért nem az irattárba került ez a dokumentum és miért jelentkezik a szakmai nyilvánosság előtt. Nos, ennek két oka van. Az egyik az, hogy a FSZEK a legnagyobb, s a fővárosban lévén, a leginkább szem előtt lévő közművelődési könyvtári hálózat, amelynek belső élete mindig is sok kíváncsi tekintetet vonzott. Az elmúlt évben ( 1989) kívülről is jól látható változások következtek be az intézmény irányításának szervezetében, s illő, hogy a szakmai közvélemény tájékoztatást kapjon azokról a megfontolásokról, amelyek a döntést előkészítő folyamat részét képezték. A másik az, hogy bár ezek a gondolatok 1989 augusztusában kerültek papírra, akkor, amikor még messze voltunk a helyhatósági választásoktól, mégis, mintha a könyvtári rendszervál tás egyik-másik aspektusa is felmerülne bennük. Ilyen szempontból nézve őket és megváltoztatva a megváltoztatandókat talán mások számára is szolgálhatnak némi tanulsággal.

S még egy elöljáró megjegyzés. A FSZEK dolgozóitól, munka- és sorstársaitól a szerző elnézést kér a helyenként esetleg igazságtalanságig menő túlzó megállapításokért; tudják be az útkeresés bizonytalanságának és a javító buzgalomnak. A FSZEK-en kívül szak- és pályatársait pedig arra inti, ne annyira tárgyilagos beszámolóként (mert nem az), mint inkább olyan önvizsgálatként olvassák, amelyet - ha akarják -, lelki tükörként is használhatnak.

* * *

NEHÉZ HELYZETBEN A HFO

A probléma nem új keletű. Ha az utóbbi években vált is akuttá, már a főkönyvtári rendszer bevezetése az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején felvetette a kérdést: hogyan illeszkedik a Hálózati és Felügyeleti Osztály (HFO) az új rendszerbe. (Erről ld. Sz. Richlich Ilona: A főkönyvtári rendszer kialakulása a FSZEK hálózatában c. tanulmányát a FSZEK 1985-1987-es évkönyvében.) Természetesen akkor meg is találtuk rá a megfelelőnek tűnő, hierarchikus választ, ami az akkori feltételek között tulajdonképpen elfogadható is volt, mindazonáltal átmenetinek bizonyult, mert csak a hagyományoknak és a status quo-nak felelt meg, nem pedig a mozgás várható irányának. Persze, akkor ki gondolta volna, hogy pontosan merre fordul a saját fejlődésünk, pláne szűkebb és tágabb környezetünk fejlődése.

Visszapillantva az elmúlt időszakra úgy vélem, hogy voltaképpen az ötvenes és hatvanas évek - irónia nélkül mondom -, legjobb hagyományait akartuk megőrizni, s ugyanakkor valamiféle, egész pontosan azonban meg nem fogalmazott (talán nem is lehetett megfogalmazni) új elvárások kihívásának tettük ki az osztályt, s vártuk, mit tud vele kezdeni.

Jól mutatja a helyzet kétértelműségét, hogy egyfelől továbbra is a kerületi főkönyvtárigazgatók közvetlen főnökének minősítettük a HFO vezetőjét, s ezzel a HFO-t a hálózat fejének és irányítójának, másfelől pedig azt is szerettük volna, hogy a kerületi főkönyvtárigazgatók „nőjenek fel feladataikhoz”, legyenek messzemenően önállóak, s közvetlen bejárást adtunk nekik az intézet főigazgatójához. Programozott ellentmondás: a HFO-tól számon kértük, miért nem irányítja hatékonyabban a hálózatot, ugyanakkor pedig az intézet vezetése és maguk a főkönyvtárigazgatók is (vagy egy részük) az egymással való közvetlen kapcsolattartásra (utasítás, tájékoztatás, kezdeményezés stb.) rendezkedtek be.

Nem volt ez igazándiból baj, ez a közvetlen kapcsolat, hiszen a piramis lelapítása érdekében tett lépésnek értékelhető utólag is, de ugyanakkor nem kellett volna újabb rabszolga hadakat beállítani a HFO-n a piramis építésére.

A régi módszerek túlélése is „egyfelől-másfelől” értékelhető. Egyfelől azt láttuk, hogy nagyon is rászorul némely főkönyvtárigazgatónk a közvetlen segítségre, istápolásra, noszogatásra, másfelől azonban velük szemben is a nagyobb önállóság, szakmai kezdeményezés, intézeti méretekben való gondolkodás követelményét támasztottuk. Sőt, ez a kettősség esetenként ugyanazon főkönyvtárigazgatón belül is jelentkezett: egyszer azt várta el a HFO-tól, hogy minden gondját megoldja, máskor pedig arra panaszkodott, hogy túlságosan is rövid pórázon tartja, elveszi szakmai önállóságát. (Ez az „életérzés” érdekes módon a gazdasági ügyek terén is jelentkezett.)

A hálózati egységekben mutatkozó lazaságok joggal váltották ki az intézetvezetésből a szorosabb ellenőrzés, felügyelet igényét, azonban az általa és a HFO által elképzelt módszereken alighanem túlhaladott az idő. Nem a leltározás adminisztratív kifogástalanságát, a munkaidő kezdetét és végét stb. kell valójában ellenőrizni, hanem a munkaszervezetet, a munkaerőellátottságot, a szakmai elképzeléseket, egyszóval a 64