A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1983-1984

Papp István: Esszé a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár hálózatának fejlesztési irányairól

védővonal együttes, összehangolt szolgáltatásai lesznek képesek a változatos olvasói igényeket kielégíteni. Másképpen kifejezve: a közművelődési könyvtár klasszikus hármas funkcióját (tájékoztatás, nevelés, szórakoztatás) semmiféle sérelem nem éri, ha az ellátási rendszer egészében valósul meg részfunkcióinak kiegyensúlyozott harmóniájában, s a rendszer egységeiben - függően jellegüktől, még inkább társadalmi és könyvtári környezetüktől -, egyik vagy másik részfunkció előtérbe kerül, illetve háttérbe szorul. Irreális és ezért botor dolog minden egységünkben mindenfajta igény teljes és közvetlen kielégítésére vállalkoznunk.

Ezen a könyvtári ellátási rendszeren belül - úgy tűnik -, mintha összeütközésben lenne egymással a felnőttek és a gyerekek kiszolgálása. Részint a gyerekolvasók nagy száma, részint sajátos igényeik indokolták azt az emancipációs folyamatot, amely már az 50-es évek második felében kezdődött, s a gyerekszolgálat autonómiáját (vagy az élharcosok kedvelt kifejezése szerint: rangemelését) tűzte ki célul. Részletes elemzés nélkül is megállapítható, hogy ez a törekvés nagyon is indokolt volt egy kibontakozó közművelődési könyvtárügyben, amikor az a veszély fenyegetett, hogy a leggyengébb lobby háttérbe szorulhat az osztozkodásnál. A kérdés azonban mára az lett, hogy tovább folytatódjék-e az a harc, amely önálló gyerekrészlegekért, gyerekkönyvtárakért, a négyzetméterek, forintok, állományok, személyzet a gyerekolvasók arányszámának megfelelő elosztásáért, azaz az autonómiáért (s mondhatjuk már így is: az elszigetelődésért) folyik, vagy pedig a harc eddig elért vívmányai kellő biztonságot nyújtanak-e ahhoz, hogy félelem nélkül lehessen újra a lényegre, a gyerekek könyvtári ellátására koncentrálva a mai körülményeknek megfelelő megoldást találni. Ha készek vagyunk feledni olyan dogmákat, mint azt, hogy a gyerekkor egy bizonyos életévig tart, s ez mindenkinél ugyanazt az életkort jelenti, hogy a gyereknek egészen más dokumentumgyűjtemény, katalógusrendszer stb. kell, mint a felnőttnek, hogy a gyerekek és a felnőttek szükségképpen zavarják egymást a használatban, hogy a felnőttek nem szeretnek gyerekkönyveket olvasni, akkor talán a jövőre nézve fel lehet adni az izolációs gyerekkönyvtári politikát. Ha nem azon az állásponton vagyunk, hogy egyre nagyobb szeletet kell adni a könyvtári tortákból a gyerekeknek, hanem azon, hogy tegyük eléjük valamennyi tortánkat, s bízzuk rájuk, hogy milyen és mennyi szeletet esznek meg belőlük, akkor talán nem fogjuk fel a gyerekérdekek elleni merényletnek a gyerekszolgálat autarkiájának felszámolását, s helyette a gyerekkorú olvasó kiszolgálásának a bevezetését. Valójában ez az elképzelés rejlik a családi könyvtár modelljében, amely a felnőttek és a gyerekek, a családok közös könyvtárhasználatából indul ki, s igyekszik levonni ennek az alapelvnek minden technológiai és ellátási következményét. Egyelőre azonban meg kell elégedni azzal, hogy ahol adottak a lehetőségek, az önálló gyerekkönyvtárakat, a leválasztott gyerekrészlegeket fokozatosan integrálni kell a könyvtári védővonalak minden szintjén a könyvtár egészébe. A gyerekek így járnak a legjobban: ahelyett, hogy egyre többet kapnának a könyvtárból, megkapják az egész könyvtárat. Ez a megoldás különféle lehetőségekkel és előnyökkel kecsegtet, most csak egyet emeljünk ki: a zsúfoltságot többek között a fölösleges megduplázások (kézikönyvtár, válogatás a felnőttek irodalmából stb.) elkerülésével is csökkenteni lehet. Az integrálódást mindig az adott könyvtárak, az adott kerület könyvtári alrendszerének adottságai és működési körülményei figyelembevételével, változatos megoldásokkal és fokozatosan lehet csak végrehajtani.

Mindezek előrebocsátása után kicsit bővebben kellene kifejteni az egyes védővonalak szerepét, szolgáltatásait, működési alapelveit, kezdve a családi könyvtáron, a kétfedeles és a kerületközi könyvtárakon át egészen a központi ellátó szolgálatig. A leírás természetesen és tudatosan nem tér ki minden részletre, mert a keretek tartalommal való megtöltése a helyi körülmények függvénye. A védelmi rendszer felvázolásához két eljárás között lehetett választani: egy kívánatos, távlatilag elérendő szint követelményei szerint meghatározni az egyes vonalakhoz tartozó könyvtárak paramétereit, vagy pedig a jelenlegi adottságokból kiindulva a lehetséges modelleket körvonalazni. Minthogy most praktikus feladat előtt állunk, az utóbbi megoldást kellett választani. Hiszen nem lehet szó arról, hogy a szükségletekhez képest telepítsünk, méretezzünk és építsünk új könyvtárakat, hanem csak arról, hogy a meglevő, ilyen-olyan elhelyezésű és kapacitású egységeinket formáljuk át egy hatékonyabb rendszer létrehozása végett. Mert lehetséges, hogy ideális esetben Budapesten nem 70—80, hanem 150 vagy 200 családi könyvtárra lenne szükség, hogy a most kétfedelesként számításba vett egységek többsége csak a családi könyvtár kategóriájába eshetne, hogy a jelenlegi kerületközi könyvtárak valójában alig többek, mint kétfedeles könyvtárak, s talán mi magunk sem tudjuk, milyenek is azok a kerületközi könyvtárak.

Elhamarkodott lenne az itt vázolandó fejlesztési elképzelésekből arra következtetni, hogy mindezt a már meglevő erőforrásokból meg lehet valósítani, sőt bizonyos megtakarításokat is el lehet érni. Annyi igaz, hogy a zsebünkben levő pénzt okosabban tudjuk így elkölteni, s nagyobb hasznot is várhatunk befektetéseinkből, ha nem szellemi kincseket halmozunk fel, hanem működő szellemi tőkét. Am magunkat, fenntartónkat, s leginkább használóinkat csapnánk be, ha azt hitetnénk el, nincs szükség komoly beruházásokra a fővárosi tanácsi közművelődési könyvtári szolgálat tényleges korszerűsítéséhez. Hogy feledhetnénk, hogy 68 fiókunk közül 35 egység alapterülete a 100 m2 -t sem éri el (valószínűleg nem véletlen, hogy 32 fiók ezernél kevesebb olvasót lát el), hogy telepítésük nem igazodik a lakosság lakó- és mozgáskörzetéhez, hogy egyelőre csak maroknyi egységünk alakítható át kétfedelű könyvtárrá, hogy gyakorlatilag hiányzanak a kerületközi könyvtáraink, hogy a számító- gépes technika bevezetése lassan halaszthatatlanná válik, s hogy a központi szolgáltatásokat egyelőre csak csíráknak tekinthetjük. Egyébként a központi szolgáltatások sürgős és kiemelt fejlesztése az egész korszerűsítés alapvető és nélkülözhetetlen feltétele; alapjainak megteremtése lehetséges saját erőforrásaink átcsoportosításával, teljes kiépítése azonban meghaladja lehetőségeinket.

35