A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1979-1980
Bánhegyi Julia: A gyermekkönyvtárak szépirodalmi állományának elhelyezése
A szabadpolcrendszerre való áttérés — bár maga a rendszer nem volt egészen új hazánkban — nagy vitát váltott kis, és az 50-es évek végén, a 60-as évek elején a közművelődési és ezen belül a gyermekkönyvtárak fejlődését felgyorsította. A viták lezárásaként jelent meg Sallai István és Vargha Balázs ,,A szabadpolcos közművelődési könyvtár” c. módszertani útmutatója (1963), amely az addig megjelent cikkek és előadások felhasználásával összegezte a szabadpolcos könyvtár berendezésének és olvasószolgálatának kérdéseit. „... A modern közművelődési könyvtár a könyvkölcsönzés mellett információs központ, kényelmes otthon, vitafórum és az elmélyült tanulásnak, önképzésnek a helye. Az új követelmények mind tartalomban, mind formában, mind pedig a könyvtári szolgáltatások tekintetében szétfeszítik a régi kereteket. Olyan működési rendszerre van szükség, amely az olvasót a könyvvel, az irodalommal a legközvetlenebb kapcsolatba hozza, önálló kutatásának a legnagyobb lehetőséget biztosítja, amely tehát alkalmas az olvasó önállóságának, kritikájának fejlesztésére,... s kifejlesztve a tájékoztatás eszközeit tanácsot ad, tájékoztatást nyújt.”6 Ezeknek az igényeknek a szabadpolcos rendszer felelt meg a legjobban, s vele lényegében a feltárásnak is új eszköze teremtődött meg: lehetőség arra, hogy a könyvállomány — bizonyos csoportosítással — önmagában is tájékoztasson, megkönnyítse az olvasó választását. Rácz Aranka 1958-ban megjelent egyik cikkében így fogalmaz: „A szabadpolc nevelési értéke és hatásfoka a gyermekek számára talán még sokkal nagyobb, mint a felnőttek esetében” — és hozzáteszi: — ,,... katalógusokra azonban a szabadpolc mellett is szükség van.”7 A Szabó Ervin-könyvtárakban a szabadpolcos rendszerre való áttérés és a gyermekkönyvtárak alapkatalógusának központi elkészítése szinte egy időben zajlott le. A hálózat gyermekkönyvállományának felmérése után egy munkabizottság — tagjai a hálózat irányítását végző kerületi könyvtárak osztályának munkatársai és gyermekkönyvtárosok — kidolgozta a témacsoportok kialakításának tervét, amelyet az Országos Könyvtárügyi Tanács gyermekkönyvtári szákbizottsága is jóváhagyott. A kialakított 18 szakcsoport közül 10 a szépirodalmat tárta fel, ezek egységes raktári jelzetekkel ellátva a következők voltak: К (képeskönyvek) M (meséskönyvek) A (állattörténetek) Gy (gyermekvilág, úttörőélet) T (mondák, regék, történelmi regények) Kt (kalandos történetek) E (híres emberek életrajzai) V (költemények, verseskötetek) Sz (kisszínház, bábjáték) S (válogatás a felnőttek irodalmából) A fenti csoportok tehát a feltárásnak két eszközét jelentették egyidejűleg: — egyrészt egy tematikus katalógus rendszerét képezték, — másrészt a szépirodalmi könyvállomány szabadpolcon való csoportosítását is meghatározták. A központi alapkatalógust a könyvtárak tematikus csoportosításban — a szerkesztés alapelveit rögzítő útmutatóval együtt — kapták meg, s nekik kellett a többpéldányos katalóguslapok felhasználásával a betűrendes és tematikus katalógust megszerkeszteniük saját állományuk alapján. Az útmutató szerint a tematikus katalógusban egy-egy könyv katalóguslapja csak egy csoportban szerepelhetett, a betűrendes katalógus esetében alkalmazták a melléklapozást. A szépirodalom műfaji-tematikus csoportjainak sorrendje meghatározott volt, s lényegében követte a gyermek fejlődési szakaszainak egymásutánját. Ez a katalógusrendszer, s az állomány — vele párhuzamosan kidolgozott — műfaji-tematikus elhelyezése elteijedt az egész országban. A vidéki könyvtárosok ugyanis tapasztalatcserék alkalmával meggyőződtek olvasószolgálati hasznosságukról és népszerűségükről a gyermekek körében. Mindezt segítette, hogy Sallai István és Vargha Balázs idézett művében, a gyermekkönyvtárak kérdéskörét tárgyalva, az állomány elrendezésénél a Szabó Ervin Könyvtár csoportosítási elvét veszi át és ismerteti.8 94
