A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1972-1973

Benjámin László: Petőfiről

konyhában, a mezőn, vagy a csárdában. És aki beszabadította őket az irodalomba, a költő saját nevében is megszólalt; ő is abban a modorban, ahogyan pajtásaival társalog az ember, — legszemélyesebb ügyeit közölte verseiben: hogy mit beszélt otthon a papával, hogy elszegődött segédszerkesztőnek, hogy úgy jóllakott, hogy még. . . csupa olyan közönséges dologról tudatta az olvasót, amelyekről előtte nem volt szokás és nem volt illő versben beszélni. A közönség ujjongva ébredt rá, hogy a költészet legbővebb és legtisztább forrásai nem bájligetekben és bájkeblekben buzognak, hanem saját életében, saját környezetében, saját érzelmeiben; a természetesség költőibb a mesterkéltségnél, és a költészet legszebb, legkifejezőbb nyelve az a nyelv, amelyet ő maga naponta hall és beszél. A fiatal irodalmárok egy népes csoportja ósdi esztétikai és társadalmi előítéletek rombolójaként, az alkotó egyéniség felszabadítójaként üdvözölte az új, a népies irányt, megteremtőjét pedig egycsapásra mesterének, vezérének tekintette.

Petőfi az a fajta, saját kárára is őszinte és egyenes, következetes jellemű ember volt, akinek „ami a szívén, az a száján”. Ilyen volt magánéletében, ilyen költészetében. Verseiben önmagát adta, az új, amit a magyar költészetnek hozott, bensejéből fakadt; hangja, stílusa, közvetlensége, természetessége nem előre elhatározott program volt, hanem a népből jött és a népnek elkötelezett nagy költői egyéniség önkifejezése. De már a húszéves Petőfi sem valami ösztönös,naív dalnok, aki vakon követi sugallatait. Rendkívül tudatosan kutatta és alkalmazta a magyar verselés, rím és ritmus törvényeit, a népdalok technikáját, a népnyelv fordulatait. Világosan látta saját jelentőségét, azt, hogy az ő spontán költészete, népiessége a magyar költészet megújításának legjobb, legkorszerűbb útja, — és azt is, hogy az új irány más, több, mélyebbreható az irodalomban koronként törvényszerűen bekövetkező puszta stílusváltozásnál. Ha pedig, esetleg, kezdetben mégsem látta volna elég tisztán, hamarosan ráébresztette a kritika farkasüvöltése.

Igaz, a bunkókat, amelyekkel az újítót akarták ütni, az esztétika: a szépség és finomság nevében forgatták; igaz, a látható ellenségek többsége jelentéktelen figura volt: Petőfi tehetségét, sikerét irigylő féltékeny költőcskék, idejüketmúlt széptani dogmákba ragadt, orruknál tovább nem látó kritikusok, vagy közönséges bértollnokok, akik minden időben azt a nótát fújják, amiért megfizetik őket. De ahol a Petőfi elleni hétéves háborút sugalmazták, szervezték és pénzelték — mágnásszalonokban, kormánylapok szerkesztőségeiben — ott édeskeveset törődtek magával az irodalommal; ott Petőfi népiességében, szókimondásában, főként pedig hirtelen és hatalmas népszerűségében, veszedelmesebb dolgok előjelét látták; a líra forradalmában, a népiesség friss szellőiben a társadalmi forradalom közeledő viharát érezték. Nem tévedtek.

22 — 23 éves korára Petőfi kinőtt a népies idillből. Nem állhatott meg a forma szelíd forradalmánál az, aki a jogtalanok felszabadítására, a nemzeti függetlenség, a demokratikus köztársaság kivívására, a népforradalomra, a világszabadságra tette föl életét. A népiességtől két elbeszélő költeménnyel, A helység kalapácsával és János vitézzel búcsúzott; mindkettő betetőzése, megkoronázása, utolérhetetlen remekműve a népiességnek. A hátralevő három évben remekművek sorozata követte őket, a népiességből nőtt, de azt felülmúló modern lírai realizmus remekei: a nagy leíró versek, az új, a demokratikus nemzetfelfogást sugárzó hazafias versek, a Júlia-versek, és mindenekfölött a nagy világnézeti versek, a társadalmi forradalom ébresztői. A magyar föld, a magyar nép s a magyar irodalom e versekkel, Petőfi lírájával került az egyetemes köztudatba, a világirodalom áramába.

A magyar tájat, az Alföldet Petőfi fedezte föl, a magyar embertípusok sokaságát, a korabeli magyar életet ő emelte a költészetbe, s ábrázolta oly hitelesen, olyan megjelenítő erővel, és olyan maradandóan, mint a század nagy orosz realista írói saját világukat. És a Petőfi-festette magyar tájban is — néha egy hasonlattal felidézve, mint A puszta télen-ben: Mint elűzött király, országa széléről, visszapillant a nap az ég pereméről... ^ ' máskor, mint a A Tiszában — közvetlen: utalás nélkül, csupán a vers mögöttes terü8