A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1972-1973

Benjámin László: Petőfiről

létén — ott vibrál a kor minden feszültsége, az érlelődő, a várt ország- és népfelszabadító forradalom. Ahogyan Ady írta: Petőfi a forradalomé. Világnézeti költészete, nagy forradalmi versei páratlan ötvözetei a fiatal lélek konvencióktól irtózó örök elégedetlenségének, a meglevő elleni örök lázongásának, a kora társadalmi állapotait és társadalmi szükségleteit tisztán látó világnézeti tudatosságnak, és az aktuálison túl a jövőbe tekintő előrelátásnak. A program, amit a XIX. század költőinek adott, alighanem érvényes, beváltásra váró cél marad a huszonegyedik században is:

Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet,

Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,

Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás.

Az 1840-es évek második fele történelmünk nagy kora. Még nagyobb — alighanem legfényesebb — korszaka költészetünknek. Ha sajnálatosan rövid ideig is, együtt élt, egyszerre dolgozott akkor nemcsak a század, hanem addig az egész magyar irodalom három legnagyobb költője, három költő, akiket tárgyilagosan, nemzeti elfogultság nélkül sorolhatunk a világirodalom legnagyobbjai közé: Vörösmarty, Petőfi, Arany. Mindegyikük teljes költői világot teremtett, mindegyikük a háromezeróves világköltészet legnagyobb alkotóinak egyenrangú társa. A világirodalom azonban — kis népek számára fájdalmasan, mégis érthetően — a nagy népek, a nagy nyelvek viszonylag kisebb mestereit is könnyebben, hamarabb befogadja s teszi az emberiség közkincsévé, mint a kis népek, a kis nyelvek óriásait; azoktól a költői nagyságon felül még valami többletet is kíván. Méltán érezhetjük igazságtalannak, méltán sajnálhatjuk, hogy olyan nagy költőinket, mint Vörösmarty és Arany, nem ismerte meg a világ, nem tartja számon a világirodalom. De ha már így van, ha Magyarországot és irodalmát egyetlen név, egyetlen költői mű jelenti a világirodalomban, a legtermészetesebb, hogy az a név, az a mű Petőfié. 0 már életében fölkeltette Európa figyelmét, mint a legnemzetibb és a legegyetemesebb magyar költő, aki teljes szinkronban élt a kultúrában, civilizációban, politikában akkor még a világ közepét jelentő Európa legmodernebb írói törekvéseivel, új szellemi áramlataival, demokratikus eszméivel. Örökmozgó, nyugtalan, érzékeny, a világ változásaira figyelő, a haladásért, civilizációért lelkesedő, — a szó legmaibb értelmében modern ember volt, nagyvárosi a vidékies Pesten, európai az elmaradt, sárbaragadt országban; ő ültette Magyarországot az európai, Európát a magyar köztudatba. Ezért lett ő, a legmagyarabb, az egész világé.

Ahogyan rövid életében, mindössze hat alkotó évében, úgy csaptak és csapnak össze körülötte halála után is a szenvedélyek, az ellentétes világnézetek és esztétikák. Nagyságát az ellenséges politikai elfogultság, a világnézeti elkötelezettségtől, alacsony tömegtől irtózó esztétikai széplelkűség sem tagadta többé: elismerték benne a költői nyelv és látásmód nagy újítóját, a nagy tájképfestőt; de kisebbítették, tagadták a nép emberének, a forradalmár költőnek jelentőségét. Mégis, Petőfi 130 éve jelen van szellemi életünkben, a magyar irodalom minden nemzedéke, minden magyar költő kénytelen szembenézni vele; műveivel mond igent vagy nemet Petőfi műveire, eszméire. Nem formák dolga ez, nem egyszerűségről vagy bonyolultságról van itt szó, hanem arról, hogy hol áll a költő a világban, fölismeri és kimondja-e azt, ami népe és az emberiség érdekében való, vagy eltéved-e a világ és saját kis lelke útvesztőiben ? Ez a lényeg és nem a formák. Hiszen Adynak éppen a forradalmi tartalmától kilúgozott, kiürült, konvencionálissá, a társadalmi és művészeti reakció eszközévé züllesztett, Petőfi-ellenessé vált népiesség ellenében kellett meg9