A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1972-1973
Remete László: Elfeledett kéziratos források Szabó Ervin munkásmozgalmi és könyvtárosi tevékenységéhez
tatták az „anarchoszocial izmust”. Mellesleg valamit az anarchoszocializmus szóról. Ez a kifejezés — mint minden szellemi tulajdonunk — Németországból származott hozzánk, ahol tudvalevőleg nem létezik, vagy úgyszólván nem létezik szindikalizmus, hanem van anarchizmusba oltott lokalizmus; azért ez az elnevezés talán illik német mozgalmakra, de egyáltalán nem illik a forradalmi szindikalizmusra, amint az ma Franciaországban és Olaszországban kifejlődött, amely nem anarchista, nem lokalista, sőt nem is antiparla- mentalista, hanem — bizonyos értelemben — autoritás, [autoritär ? ] centralista és párton- kívüli, aparlamentarista, persze emellett más sajátos tulajdonságai is vannak. És most is, amikor a Mouvement Socialiste elméleti szóvivője lett a forradalmi szindi- kalizmusnak, a körülötte csoportosulok közt levő néhány intellektuelnek része a konfede- ráció gyakorlati vezetésében semmi, már csak azért is, mert elvi okból óvatosan tartózkodnak minden beavatkozástól (és nem is beszélnek és írnak per „mi proletárok”, „mi munkások”, mint nálunk állandóan némely szocialista „intellektuelek.”) Már Olaszországban egyidős az elméleti és a gyakorlati szindikalizmus, de a gyakorlati mozgalomban ott is kézimunkások a vezetők. Ellenben a j)árt parlamenti frakciójában nincs egyetlen egy kézimunkás vagy csak valaha is volt kézimunkás: csupa orvos, ügyvéd, tanár és író. Magyarországon pedig, amelyről Tárcái cikke szól, a diákok és egyéb intellektuelek tudtommal — két-három kivétellel — oly stramm parlamenti szociáldemokraták, hogy. . . hogy a „hivatásos” jelző számára illőbb volna más főnevet választani. Szóval: ha Tárcái jó marxista akar maradni, akkor ne keresse tömegmozgalmak okát néhány — mert hiszen nagy tömeghez képest igazán csak néhány — „intellektuel” roman- ticizmusában, hanem próbálja megtalálni ugyanannak a tömegnek, vagyis magának a munkásosztálynak bizonyos gazdasági és politikai viszonyaiban, bizonyos konstellációkban, bizonyos konkrét, hol lokális, hol általános folyamatok és állapotok összefüggéseiben és nem a „diákok”, hanem maga a munkásosztály bizonyos „lelki” dispozícióiban. Lehet, hogy ítélete akkor is kedvezőtlen lesz, de bizonyos, hogy marxisztikus csak akkor lesz. Szabó Ervin.« Első impressziónk ennek a kiadatlan írásnak az olvasásakor, hogy Szabó Ervint nagyon érzékenyen érintette a Magyarországon általa elindított és féltő szeretettel ápolt szindikalizmus feletti bírálat. Feltehetően első indulatában ragadott tollat és gondolatilag túlzsúfolt, nála szokatlan stílusban kelt az „anarcho-szocializmus” védelmére. Ismerve a szociáldemokrata párt bürokrata vezetősége iránti ellenszenvét, különös, hogy az erőviszonyokat rendszerint helyesen felmérő Szabó Ervin éppen a párt elméleti fórumának, a Szocializmusnak szánta ezt a kívülállók előtt talán nem minden homályos célzásával világos, de éppen az érdekelt pártvezetők számára nagyon is egyértelmű célzásokkal teli cikkét. „Diákhecc”, „kispolgári gondolkodás”, „mi proletárok” — ilyen a baloldali szociáldemokrata ellenzéket megbélyegző kifejezésekkel éppen azok a pártvezetők éltek, ha már az észérvekből kifogytak, akiknek irányvonalát, nézeteit a Szocializmus propagálta és védelmezte. Ez utóbbiaknak nagyon is élénk emlékezetében volt Szabó Ervinnek és ellenzéki csoportjának kevesebb mint három évvel korábbi fellépése az 1905-ös szociáldemokrata kongresszuson, ahol éppen e bürokrata vezetők kibuktatását kísérelték meg sikertelenül a cikkben említett Naszódi Zsigmonddal, Csizmadia Sándorral és másokkal együtt. A kiadatlan írásból azt is látni, hogy az adott pillanatban, 1908 február — márciusa táján az anarcho-szindikalizmus akkori nyugati előretörésének nyomán a mozgalom feltétlen győzelmébe vetett hittel remélte Szabó Ervin, hogy a Szocializmusban szót kaphat. Erre az optimizmusára vallanak a sorok, amelyekben vitapartneréhez, egyszersmind az olvasókhoz is szólva emlékeztet azokra az országokra, nyilván Francia- és Olaszországra célzott, „amelyekben hatalom” lett — szerinte — a szindikalizmus, sőt úgy látta, hogy ez az irányzat 68
