A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1972-1973
Remete László: Elfeledett kéziratos források Szabó Ervin munkásmozgalmi és könyvtárosi tevékenységéhez
,,már Magyarországon” is „gyakorlati kérdés”-sé vált. Tudjuk, hogy Szabó Ervin optimizmusa túlzott volt, a szindikalista mozgalom még a latin országokban is csak átmenetileg tudott túlsúlyra jutni, Magyarországon pedig egyáltalán nem emelkedett komoly tényezővé. Az értelmiségieknek a munkásmozgalomban való szerepét nem egészen következetes módon értékelte ebben az írásban. Egyfelől emlékeztetett rá, hogy a mozgalom legjelentősebb teoretikusai értelmiségiek voltak, másfelől azt igyekezett bizonyítani, hogy a szindikalista mozgalom „gyakorlati vezetésében” semmi része sincs az értelmiségieknek, akiket egyébként két csoportra osztott, „a jó, engedelmes intellektuelekre” — azaz olyanokra, akik kritikátlanul követik a párt vonalát és azokra akik önálló utat járnak. A magyar- országi munkásmozgalomra célzott, de bizonyításul külföldi példákkal operált — történeti távlatból mérlegelve nem mindig jól megválasztott nevekkel. A reformista bürokrata pártvezetőség szíve szerinti értelmiségiek között nemcsak Kari Kautskyt, Parvust említette, akikről tudjuk, hogy utóbb valóban a szocialista forradalom ellenségei lettek, hanem olyan forradalmárrá fejlődött baloldali szociáldemokratákat, mint Luxemburg és Franz Mehring. Ezzel szemben a hivatalos pártvezetés ellenfeleit, tehát a számára rokonszenves, mert kritikai álláspontot elfoglaló értelmiségieket megnevezve egy kalap alá vette a marxizmus jobboldali revíziójának ideológusát, Eduard Bernsteint a baloldali szociáldemokratával, a forradalmárral, KarlLiebknechttel. A francia és olasz mozgalomból kiragadott példái sem egészen szerencsések: a következetes marxista Antonio Labriolát, Lafargue-ot, mert a politikai párt építői voltak, elítélően említette, ezzel szemben a pozitív hősök közé sorolta azt a Soréit, aki nemzeti nihilizmusát csakhamar (1914 után) a sovinizmus propagandájával váltotta fel, hasonlóan Arturo Labriolához, aki utóbb Mussolini Olaszországában is megtalálta helyét és Lagardelle-hez, aki a forradalmi szindikalizmus egykori vezéri posztjától 1941-ben Hitler francia bábkormánya, a Vichy-kormány miniszteri székéig jutott el. A hazai viszonyokra vonatkozó nem is túlságosan burkolt utalásai azonban nagyon is helytállóak, találóak voltak. — Tény az, hogy a Magyarországi Szociáldemokrata Párt Garami Ernő irányítása alatti jobboldali vezetősége, ha kritikusaival vitatkozva érveiből kifogyott , a munkásmozgalomtól idegen, romantikus, vagy éppen karrierista értelmiségieknek minősítette saját bírálóit. Éppen ezért volt valószínűtlen, hogy a párt hivatalos orgánuma Szabó Ervin cikkét közölje. Szabó Ervinnek mégis lehetett valamilyen esélye, hiszen a Szocializmus szerkesztőjét Kunfi Zsigmondot, amint azt Kunfinak 1908-ig Szabó Ervinhez írt levelei jelzik (1. Köves Rózsa — Erényi Tibor: Kunfi Zsigmond életútja. Kossuth Kiadó 1974. Függelék.) feltétlen hívei közé sorolhatta. Kunfi azonban végső soron mégis a szociáldemokrata párt vezetőségétől függött, és helyzetének megfelelően küldte vissza a Szocializmusban való közlésre hozzá juttatott fenti kéziratot Szabó Ervinnek az alábbi levél kíséretében: „Kedves barátom, köszönettel vettem kéziratodat. Azonban azt gondolom, hogy formai szempontból sem valami nagyon helyes dolog egy másik lapban megjelent cikkel nekünk vitába bocsátkozni. A vitának helyesebb szintere az a lap, ahol a cikk eredetileg megjelent. Azonfelül, azt hiszem, nem célszerű ezt a kérdést incidentaliter s így följegyzés formájában megvitatni. Abban a reményben, hogy ezek az okaim méltánylásra találnak nálad is, visszaszármaztatom a kéziratot. Szerda este. Ölel Kunfi” Szabó Ervin az udvarias elutasító választ cikke kéziratával együtt ezek után már minden kommentár nélkül másik hívéhez, tegnapi fegyvertársához a szociáldemokrata ellenzéki szervezkedésben, Tarczai Lajoshoz küldte el. Lehet, hogy arra gondolt: Tarczai, akinek cikkével vitatkozott a kézirat, talán Kunfi tanácsának megfelelően gondoskodik 69
