A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1972-1973
Benjámin László: Petőfiről
PETŐFIRŐL* Abban a rövid önvallomásban, melyet 24. születésnapján írt, előszónak szánva összegyűjtött versei készülő kötetébe — s amelyet végül mégsem tett bele a könyvbe — egyebek közt azt mondja Petőfi: „Irodalmunkban a kritika s a közönség véleménye egymástól annyira különböző tán még egy irórul sem volt, mint rólam. A közönség nagy része határozottan mellettem, a kritikusok nagy része határozottan ellenem van. Máskor is, ma is hosszan fontolgattam: melyiknek van már igaza ? s máskor is, ma is abban állapodtam meg, hogy a közönségnek.” Amikor ezt írta, 1847. január elsején, alig négy esztendős költői pályafutásra tekinthetett vissza, de három esztendeje már az ő műve s az ő személye állt az irodalom és az irodalmi élet központjában, vezérének és mintaképének tekintette a fiatal magyar irodalom; olyan közönségsikere, mint neki, azelőtt, de mondhatjuk nyugodtan, hogy azóta sem volt magyar költőnek. A legtöbb olvasóra, a legtöbb előfizetőre az a lap számíthatott, ahova ő dolgozott; összegyűjtött verseinek első kiadása háromezer példányban kelt el, és az elsőt egy éven belül két újabb kiadás követte: abban az országban, ahol olvasóközönség igen gyéren akadt még, s ahol a kor legnagyobb, legolvasottabb újságának, Kossuth Hírlapjának sem volt 6 — 7 ezernél több vásárlója. És amilyen mértékben növekedett Petőfi népszerűsége a közönség nagy részénél, olyan mértékben durvult el a Petőfi- ellenes kritika hangja, egészen az útszéli gyalázkodásig, a versek becsmérlésétől a becsületsértő gyűlölködésig. De a közönségnek volt igaza, a negyvenes évek magyar közvéleményének, amely az elavult ideákat védelmező, alantas indulatú, fenekedő és gyűlölködő kritika ellenében diadalra segítette Petőfit, elfogadta, magáénak vallotta a magyar költészet mindmáig legnagyobb forradalmát. Ha a forradalmi Petőfiről beszélünk, rendszerint csak a negyvenes évek végének Petőfijét látjuk, a demokratikus, republikánus elvek legkövetkezetesebb szószólóját, a nemzeti függetlenség harcosát, az Apostol, a Királyokhoz, a Nemzeti dal, a Még kér a nép és más nagy forradalmi versek költőjét, 1848. nagy napjainak vezéregyéniségét, a szabadságharc katonáját és hősi halottját; és hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy Petőfi nem kisebb forradalmára a költészetnek, mint a politikának, hogy a nagy forradalmi versek és a márciusi napok: beérése, betetőzése, végkifejlete volt a húszéves Petőfi költői forradalmának. Igaz, a költészet forradalmainak és forradalmárainak törvényszerűen az a sorsuk, hogy amint érvényre juttatták önmagukat, új tartalmaik és új formáik divattá válnak, tehetséges emberek továbbfejlesztik, epigonok és epigonok epigonjai pedig kifacsarják, elcsépelik, hét bőrét lenyúzzák, s ami a maga idejében forradalmian új volt, néhány évtized leforgása alatt, vagy még előbb, megszokottá, mindennapivá, sablonossá válik, elavul; és ha maguk az újítók, a nagy költőegyéniségék műve örök kincs marad * Elhangzott 1973. január 3) -úri a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Petőfi-emléknmsora bevezetőjeként. 5
