A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1972-1973

Benjámin László: Petőfiről

is, későbbi korok olvasóinak is gyönyörűségére szolgál, pár évtized múlva bizony már csak kevesen, csak az irodalomtörténet jó ismerői képesek felfogni, hogy mit jelentett a maga idején, mivolt abban az új. A mai magyar olvasó, ha nem eléggé járatos a múlt magyar irodalmában, a negyvenes évek második feléből származó, más forradalmi versekből megérti Petőfi politikai forradalmiságát, — de még ha hallott is róla — a kor ismerete nélkül nem érti, nem értheti költői forradalmát: azt a rajongást és gyűlöletet, ami a 20 — 21 éves költő politikától, társadalmi kérdések feszegetésétől távolálló népdalait, bordalait, helyzetdalait fogadta. Pedig azok a dalocskák nemcsak a magyar verselést forradalmasították, nemcsak a nemzeti költészet fejlődésének szabtak új irányt, hanem forradalmasították, megváltoztatták az egész közízlést. Petőfi föllépte után már nem sokáig lehetett úgy írni, úgy gondolkodni, úgy beszélni, mint előtte; az ő dalai, az ő pályakezdő éveinek lírája előkészítette, fogékonnyá tette a fejeket és a szíveket nemcsak az új esztétika, hanem minden modern szellemi áramlat, az új társadalmi eszmék befogadására; szellemi előkészítője volt 48 forradalmának, függetlenségi harcának.

Egy csaknem félévszázadig rákényszerített, korlátozott és korlátolt stíluseszmény egyeduralma következtében a magyar líra 1840 körül mélypontra jutott, világtól elrugaszkodott, üres, ízetlen kellemkedésbe, avult formai, nyelvi, tartalmi konvenciókba merevedett. A század eleje, Kazinczy irodalmi diktatúrája óta a korlátoltan értelmezett európaiság, a „fentebb stílus” nevében, következetesen és könyörtelenül irtották belőle mindazt, ami a mintaképül választott német szentimentális költészet hangjától, normáitól eltért; üldözték és irtották, amit az ennek megfelelő ízlés nem talált elég finomnak és emelkedettnek, ami köznapi és köznyelvi, ami népi volt. Kölcsey — aki szerencsés óráiban saját esztétikai nézetei ellenére nagy költővé emelkedett, és írt néhány csodálatos verset — Csokonairól így vélekedett: „Kezdette ő is kiáltozni, hogy a köznéptől kell magyarul tanulni, s mivel ő ezt nemcsak kiáltozta, de cselekedte is, innen van, hogy. . . az alföldi provincializmust levetkezni nem igyekezett. Még ma is ott állnak sok szép dalaiban a Gyöngyalak, a Kincsem. . . melyek a legszebb sorokat elrútítják, s melyekre példákat nem szükséges felhoznunk, mivel munkáinak minden lapján találtatnak.”

Az irodalom korabeli körülményei között Kazinczyéknak hatalmukban állt Csokonai kezdeményeit elfojtani; ízlésüket, mintaképeiket, stílusukat a következő nemzedékre is átörökítették. A Kazinczyékat felváltó romantikus nemzedék lírikusai — Vörösmarty kivételével — ugyanazt az utat járták, ugyanazokat az esztétikai elveket és babonákat vallották, mint ők; mivel pedig az idővel a társadalom és az irodalom körülményei és követelményei is változtak, az elavult esztétika eltorlaszolta a magyar líra fejlődésének útját, lehetetlenné tette, hogy az egyéni és a társadalmi lét, az egyetemesség és a nemzetiség kifejezője legyen. A harmincas évek végének, negyvenes évek elejének közfelfogása volt, hogy ellentétben a férfias (és ugyancsak alaposan elavult) romantikus hősköltészettel, a líra a művelt és ábrándos hölgyközönség szórakoztatására szolgál; a hölgyeket pedig tudvalevőleg nem érdeklik, és érzékeny fülecskéiknek nem is valók az élet súlyosabb és nyersebb dolgai, a lét bonyolult kérdései, a rút valóság. A lírai költészetnek mindezeket kerülnie kell hát, fennkölt és finom stílusban, hasonlóan fennkölt és finom semmiségekről, légies lovagok és leánykák bájérzeményeiről, a köznapi világtól távoli szívábrándjairól kell énekelni. Keresett és affektált, szenvelgő és üres volt ez a költészet, bájdús — abban az értelemben legalább, hogy legjellemzőbb, legsűrűbben használt szava a báj volt, a legkülönfélébb összetételekben: bájvirág, bájvidék, bájöröm, bájkebel, és a többi. Egy jóízlésű kortárs, már Petőfi fellépte után, és éppen Petőfivel összehasonlítva, igen találóan „lírai nyekegésnek” nevezte ezt a költészetet. A költész urak, ennek az esztétikának éltetői és áldozatai, amikor versírás céljából a ludtollat bemártották a tentába, igyekeztek nyomban elfelejteni a világot, amelyben éltek; az embereket, akiket életük során megismertek; a nyelvet, amelyet írószobájukon kívül, közéletben, társaságban, családi körben beszéltek; a papíron kellemkedtek és epekedtek, nyögdeltek, holdvilágot faltak és azon versengtek, hogy melyikük tud több bájvirágot elültetni.

6