A Fővárosi Könyvtár évkönyve 1939
Kelényi B. Ottó: Egy magyar humanista glosszáí Erasmus Adagia-jához
91 elbírálásánál a legcélravezetőbb útnak látszik, ha elsősorban azokat a glosszákat vesszük vizsgálat alá, amelyekben Pelei önmagáról vagy másokról első személyben ír, tehát, amelyeket kétségtelenül ő maga írt. Ezeknek a szövegeknek megvizsgálása arra az eredményre vezet, hogy bennük mind a három írásforma egyaránt feltalálható. Az írás közelebbi megvizsgálása, nevezetesen a betűk alakja, a ligaturák és abreviaturák alkalmazása pedig arról győz meg, hogy bizonyos alap- karaktert mind a három írásformában egyaránt fellelhetünk. Ilyen különösen az annyira sajátszerű g és e betűk duktusa, amelyek más-más bejegyzéseknél ugyan bizonyos váltakozó formát mutatnak, e formák azonban egyes írástípusokon belül is vegyesen fellelhetők. Mint általános megfigyelést közölhetjük, hogy a kaligrafikus szabályos humanista írást rendszerint azokban a szövegekben taíálunK, amelyeK a lapszélre, mint Peleinek az Adagia-ra vonatkozó rövid megjegyzései (egyes szavak ismétlése, Erasmus szövegének kiegészítése, a források pontosabb helymegjelölése) kerültek. Ez a szokása sem áll azonban kivétel nélkül. Azoknál a lapszéli vagy sorok közti magyar szólamoknál és szavaknál például, amelyeknél rendszerint a gondosabb írásformát használja, néha teljesen a gótikus formát veszi fel. Gondolhatunk arra is, hogy az írásforma változtatását a szövegek leírásában mutatkozó időbeli távlattal magyarázzuk. Ezt a feltevést azonban megcáfolja az a körülmény, hogy noha a korábbinak látszó frakturírás akárhányszor humanista írással írt újabb glosszákkal van kiegészítve, viszont a későbbinek feltehető humanista íráshoz adott glosszái fraktűrírással készültek. A lehetőségek területén felvethetjük azt a gondolatot is, hogy szükségképen nem Peleinek kellett írnia még az első személyben elmondott szövegeket sem. Ezeket is egy, vagy több más személlyel való közös olvasás alkalmával tollba is mondhatta, ismerve azonban körülményeit, elhagyatott szinte társnélküli életét, melyet csak egy megvetett szolgával osztott meg, ez a lehetőség nem támasztható alá adatokkal. Valószínűbbnek látszik az a feltevés, hogy iskolai gyakorlatán kívül a korában írt levelek írásformáját sajátította el sokkal inkább, mint az olvasott nyomtatványét vagy kódexét. Tapasztalati tény, hogy környezetünkbe, vagy különösen a közvetlenül kezünk ügyébe eső tárgyak formáiból mily sokat veszünk át. Nem szabad elfelednünk azt sem, hogy Pelei glosszáit húsz egynéhány év alatt írta. Bár az írás alapkaraktere kétségtelenül azonos szokott lenni az ember különböző életkorában és ez a karakter a sokkal kevé^bbé egyéni középkori írásnál is megállapítható, az átmeneti kor rendkívül sokoldalú formai és általános művelődési tényezői az írásban igen sok ingadozást eredményeztek. Igazi egyéni írásforma csak a XVI. század végén alakul ki. Miként a kor íróinak legtöbbjénél, Peleinél sem találjuk meg az új, írásos kifejezéshez kötött műveltségnek tudatos megfogalmazását. Mint az egész európai humanizmusban általános az a tünet, hogy a kor emberei előtt kibontakozó új szellemiséget valami magától értetődő jelenségként veszik tudomásul és természetes isteni adománynak tekintik.107) Miként a korszak írói, úgy Pelei is tudja, hogy az új műveltség, a gondolkodás és képzés formája Olasz- és Németországból jött. Azt is tudja, hogy az új műveltség gyökerei az antik világban keresendők. A humanizmus nála is, mint lelkületi kiegészülés jelentkezik, de a felsőbbrendű ember ideáljának képe csak homályosan lebeg előtte. Már az Adagia-hoz szorosan nem simuló, a mű előzéklapjain és részben tartalomjegyzékében közölt glosszák is elárulják, hogy Pelei életelvei az erények és a bölcseség keresésére irányulnak. Arra, hogy miként lehet erényesen és emellett bölcsen élni. Ezek a fogalmak azonban nem egymást kiegészítve okozati összefüggésben jelentkeznek, mert Peleinél rendszerint a tanultság következménye
