A Fővárosi Könyvtár évkönyve 1939
Kelényi B. Ottó: Egy magyar humanista glosszáí Erasmus Adagia-jához
54 dicsérettel emlékezik meg azokról a parasztos szokásokról, amelyeket más alkalommal annyira megbélyegzett. Ha Erasmus Hollandiáról, vagy Batáviáról beszél, természetesen szülőföldjét érti ezalatt. Egészen más a helyzet, ha a patria-ról beszél, vagy honfitársairól. Abban az időben ugyanis egy általános németalföldi nemzeti öntudat volt keletkezőben. Németalföld területén ugyan elsősorban hollandusnak, fríznek, flamandnak, brabantinak érezték magukat az emberek, de a nyelv és szokások közössége és még inkább az erős politikai befolyás, amely majdnem egy évszázad óta a burgundi dinasztiából terjedt, az összetartozás érzését váltotta ki, amely a belgiumi nyelvhatárt is átlépte. Ez akkoriban inkább erős burgundi patriotizmus volt, annak ellenére, hogy a burgundi dinasztia helyét Habsburg foglalta el, mint egy németalföldi nacionalizmus. Amikor V. Károly Spanyolország trónját elnyerte, Erasmus ezeket írja : Imádkozom, hogy e csodálatraméltó szerencséből nemcsak a fejedelemnek, de hazánknak is legyen része. Amikor ereje hanyatlott, mindinkább a hazájába való visszatérés gondolatával foglalkozik. 1528 október 1-én azt írja Baselból, hogy Ferdinánd király nagy Ígéretekkel Bécsbe hívja, de seholsem szeretne inkább megpihenni, mint Brabantban.11) Az Adagia és Erasmus egyéb, a klasszikus szellemnek a kor gondolkozási formáinak megfelelő kifejezésére szolgáló, művei szorosan kapcsolódnak a középkori szellem örökségéhez. Az Adagia ugyanis képek és formák végnélküli gazdag tárháza a fogalmak illusztrálására. Középkori örökség, hogy minden elgondolható dolog képet kíván meg, hogy azt felvegye és a fogalom csaknem teljesen a képzelet függvénye, mint ezt Huizinga oly mélyenszántó analízissel mutatja be. Mert a középkori ember mindig arra törekedett, hogy a gondolkodás formái képekbe és hasonlatokba ömöljenek. Minden fogalom, sőt még a hittitkok is megközelíthetőkké váltak azáltal, hogy érzékelhető képekben és hasonlatokban nyertek kifejezést. A képek és hasonlatok idővel oly bőségben terjedtek szét, hogy a szellemet szinte a kaotikus lázálomban való szétolvadás fenyegette. De a szimbolikus gondolkodás minden képzetet egy nagy rendszerbe dolgozott fel, amelyben minden jelenség megkapta a megillető helyét. A középkori gondolkodás szerint ugyanis minden dolog értelmetlen volna, ha elmerülne a jelenség- világban betöltött szerepében és lényegével nem nyúlna egy másik, túlsó világba. Ez a szimbolista világkép a középkorban sokkal inkább előtérben volt, mintsem az okságon, vagy eredeten alapuló világszemlélet. Nem mintha ez utóbbi, amely a világot fejlődés eredményének tekinti, teljesen hiányzott volna. A középkori szellem is igyekezett a dolgokat eredetük szerint megérteni. De minthogy híjával volt minden kísérleti módszernek és a megfigyelést is elhanyagolta, amikor genetikus viszonylatokat akart megállapítani, kénytelen volt elvont dedukciókat alkalmazni. E kezdetleges módszer következménye, hogy a fejlődés gondolata a középkorban sematikus, önkényes és terméketlen maradt. Mégis azonban a szimbolizmus kedvezőbb színben tűnik elő, ha értékelésénél a modern tudomány szempontjait mellőzzük. Ekkor elveszti az önkényesség és elhamarkodottság látszatát, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy a szimbolizmus elválaszthatatlanul összefüggött azzal a világszemlélettel, amelyet a középkor realizmusnak nevezett. Közös tulajdonságokon alapuló szimbolikus összehasonlítás feltételezi azt a felfogást, hogy ezek a tulajdonságok lényeges részei a dolgoknak. Ez a realizmus a középkor szellemi kultúrájának alapja. Mert elsősorban nem az éleseszű hittudósok vitája számít, hanem azok az eszmék, amelyek a kor egész gondolat- és képzeletvilágában uralkodtak. A realizmus, mint primitív gondolkodásmód, minden filozófiától független. A primitiv szellem számára minden dolog, ami
