A Fővárosi Könyvtár évkönyve 1939
Kelényi B. Ottó: Egy magyar humanista glosszáí Erasmus Adagia-jához
48 lakoztak, de a római klasszikusok terén, ahol az olaszok már előre dolgoztak — igaz, hogy a cél tisztánlátása nélkül — újabb kiadások nem voltak sürgősek. Hatalmas kiadói tevékenység mellett Erasmus írói működése az az eszköz, amellyel kortársait Iélekzetvisszafojtó feszültségben tudta tartani. Erasmus egyengeti az utat ama forrásokhoz, amelyek egyrészt antik művelődési anyagot nyújtanak könnyen érthető formában (Adagia), módszeres vezetést ad a nyelv és szakismeret számára (De duplici copia, verborum et rerum, Methodus), népszerű parafrázisokat és fordításokat ír, másrészt ezeknek a tanulmányoknak a célját és értelmét mindig változó, de mindenkor megragadó formában tárja az érdeklődő világ szeme elé : akár a papi méltóság hivatalában, mint hitszónok (Ecclesiastes), akár az asszonyi bolondság maszkjában (Encomion Moriae) lép fel, vagy az egyes társadalmi tipusoKat eleven beszélgetés formájában mutatja be (Colloquia). Mindezek nem azt a célt szolgálták, hogy elkápráztassák az olvasót. Az uralkodó eszme mindig arra az alaptételre vezethető vissza, hogy az antik műveltség és a keresztény hitvallás közötti kapcsolat nem azért lazult meg, mert a hit meggyöngült volna, hanem mivel a műveltség a nyelv gyökereiben pusztult el. Ezeket a gyökereket kell megújítani a keresztény vallás érdekében. Az embereknek tehát ismét művelt- tekké kell lenniök és elsősorban emberekké kell válniok. A kereszténység végcélja bizonyos értelemben önmagától értetődő ; annyi bizonyos, hogy ennek tagadása Erasmusnál a lehetőségeken kívül esett. De szerinte nem a pietas, caritas, fides, nem a religio és theologia, hanem a humanitás az idő követelménye. Mi a keresztény szeretet tudás nélkül? Hajó kormány nélkül, mondja Erasmus már az »Antibarbari«-ban, ezt ismétli meg Szent Ágoston késői (1529.) kiadásának előszavában. Az út a bonae litterae-től a pietashoz a világ- történelem útja volt, de ez az egyes ember nevelésének iránya is. Miként az »Antibarbari« mondja, őrültség lenne a nagy emberek példája ellenére a litterae humanae-t a divina scientia-ba belekényszeríteni ; az »Enchiridion militis christiani« pedig a műveletlenek ilyen kísérletét törvényszegésnek minősíti. Az út a »sancta eruditio-hoz vezet, melynek végcélja Krisztus. Az antik humanitás felújítása tehát elsősorban a keresztény vallás érdekeit szolgálja.7) A humanitás Erasmiana legfőbb tanítása az antik és keresztény szellem összeegyeztetése a valóságban sokkal többet jelentett, mint amennyit látszólag elárult. Az a tökéletesebbnek ítélt antiquitas, melyhez a visszatérés végrehajtása a humanitás feladata volt, tulajdonképen megtagadta a középkori egyház hagyományait és a tanító egyház kizárólagos jogkörébe szólt bele. Mert az a tanítás, hogy az eddigi kereszténység barbár kereszténység, amely méltatlan az európai, a művelt emberhez, kritikája volt egyszersmind a skolasztikus teológiának és ezzel az egykorú egyháznak. Ez a kritikai szellem az értelem túltengő hangoztatását jelentette, amely már fennállásával is bomlasztó erő volt; közvetlen folytatója és kiegészítője a platonizmusnak, amelyre maga is támaszkodott. Ezt a kritikai szellemet a természetfölötti, az értelem által meg nem közelíthető feszélyezte, mert húzódott mindentől, ami a tapasztalati igazságot meghaladta. Szenzuális mivoltát feszélyezte a vallási enthuziazmus közelsége ; csak az iránt volt fogékony, ami tapasztalhatóan hasznos része a földi boldogságnak. Ezért kerülte a gondolatok egységes rendszerbe való foglalását; eszméit alkalomszerű traktátusokban, a közmondásokban, párbeszédeiben és szüntelen ömlő levelezésekben vetette papírra. Noha az ily rendszer természetesen sok ellentmondást rejtett magában, az egész gondolatvilágnak mégis egységes szerkezete van. Bármely vonatkozásban adja elő gondolatait a cél mindig egy, a mérték
