A Fővárosi Könyvtár évkönyve 1937
Aktuális kérdések irodalma a Fővárosi Könyvtárban. 53. sz. : A világválság
45 hiszen az ember ezekben a kérdésekben ténylegesen és mélyen meg van fenyegetve. Kockán forog egy nagy és bonyolult, finom és magasrendű kultúra; megingott egy világtörténetben eddig páratlanul álló gazdasági prosperitás ; meg van fenyegetve az eddigi gazdálkodás minden elve és egész szerkezete; felfordulással fenyeget a társadalmi rend, az állam, mint életforma, morál, szokás, törvény, igazság. Valamilyen hatalom súlya alatt az egész emberi lét oly határra kényszerült, amelyen, ha még egyet lép, úgy látszik, elkerülhetetlenül elveszett. Megszakadnak biztosnak látszó és bevált kereskedelmi kapcsolatok ; csődöt mondanak meg nem ingathatónak látszó termelési rendszerek. A biztosság eltűnt s eleinte ezt a biztosságot az átmenetiség helyettesítette. De az átmenetiségről kitűnt, hogy ez átmenetiség még nagyobb zavarba és felbomlásba. Ezért az emberi tudat megrendülve érzi, hogy nem részleteiben: talán csak gazdaságában, egyedül társadalmában, izolálva tudásában van megfenyegetve, hanem egész létének teljes egészében és pedig: végzetesen. A végzetességet két tényező határozza meg: az emberi exisztencia mélysége és a leküzdhetetlen kényszer. Más szóval, az a magatartás, amit a végzetében megfenyegetett ember tudatának a válságban okvetlenül fel kell vennie először : tisztában van azzal, hogy exisztenciájának legmélyére irányul, másodszor: elháríthatatlanul szükségszerű. Ha csak felület, részlet, járulék, csak tulajdonság volna megfenyegetve, a kapkodás és feszültség és idegesség teljességgel érthetetlen lenne, vagy beteges hisztériának kellene tartani. És ebből a szempontból úgy tűnik, hogy a válságban élő ember tulajdonképen kultúrájában, államában, politikájában, gazdaságában, tudományában nem e szellemi síkon jelentkező alkotásokat és életformákat félti, hanem az azokon belül levő elrejtett vitális és exisztenciális létért aggódik. De ez az aggodalom nem volt komoly, ha nem volna elkerülhetetlen, vagyis nem volna leküzdhetetlen szükségszerűség és lebírhatatlan kényszer, amit semmiféle módon és intézkedéssel nem lehet elhárítani. Végül még egyetlen olyan körülményre kell rámutatni, amely nélkül a kép még vázlatosságban sem lehet teljes. A válság-tudattal, mint a bizonytalanság és végzetesség együttes komplexusával az ember egészen ritkán azonosítja magát egészen. Azt az esetet, amikor a válság-tudat az emberen egyeduralkodóvá lesz és a valóság megítélésében centrális helyet foglal el, csak nagyon kevés mű fejezi ki. Ezeket a műveket bátran végítélet-hangulatú műveknek lehet hívni. Ez a válság-tudattal való teljes azonosulás az úgynevezett abszolút pozitív krízistudat. Ez a végítélet-hangulat amilyen gyakran jelentkezik részletekben, vagy színekben, éppen olyan ritka, mint az egész mű elgondolásán következetesen keresztülvitt szempont. Abban, hogy a mai idő nem egyéb, mint az utolsó ítélet kezdete, senki sem tud exisztenciális komolysággal hinni. A válság-tudattal szemben tehát a legtöbben bizonyos távlatban vannak. Az előbbi pozitív válság-tudattal szemben ezt negatívnek lehet nevezni. A negatív válság-tudat a distancia következtében, amelyet fölvett, annyira enyhül, hogy néha már csak mint elégedetlenség jelentkezik. Az elégedetlenség szintén lehet pozitív és negatív. A pozitív elégedetlenségben jelentkezik: a lázadás szelleme. Ez a lázadás a válság irodalmában a legáltalánosabb jelenség s még a leghiggadtabb mű sem ment tőle teljesen. Amikor az elégedetlenséggel szemben az ember negatív helyzetet vesz fel, azt át akarja hidalni, ki akarja küszöbölni és rendszabályokhoz nyúl, hogy elégedetlenségének okát megszüntesse, fellép : az utopizmus. A lázadás nagyrészt a szellemtudományilag tájékozott szerzők művében jelentkezik. Az utopizmus főként a politikai, társadalmi és gazdasági művekben. Mind a két álláspont primer és konkrét, csak az előbbiben az ember magatartását az alanyi megrendülés, az utóbbiban a kibontakozás ösztöne határozza meg.
