A Fővárosi Könyvtár évkönyve 1932
Koch Lajos: Brahms Magyarországon
64 kibontakozik előttünk az az ihletett művész, aki később oly gyakran és oly nagy tökéllyel dolgozza fel a magyar témákat. Hándel-variációk, op. 24. zongorára kétkézre 1862-ben jelent meg először nyomtatásban. Különös, hogy egy Hándel-téma az északnémet Brahms variációiban miképen lesz magyar feldolgozású. Pedig a Hándel-variációk 1., 5., 7., 11., 12., főleg a rapszódikus 13. és 25. száma az. E mű Brahms legbámulatraméltóbb zongoraalkotása. A téma Händel »Lesson«-jából a B-dur suite zárótémája. Händel öt kis variációt írt, Brahms huszonötöt és egy olyan fugát, mely Händelnek is dicsőségére vált volna. Ez a mű Brahms variációs művészetének csúcspontja. Bár még csak a 24. mű, mégis minden benne van, amit Brahmsszerűnek ismerünk. Schumann Klára játszotta először Hamburgban 1861 december 7-én. A variációk közül, mint már említettük, magyarosak : a szinkópáit ritmusú, friss csárdásként ható 1. számú (b-dur 4/4), a kissé melankolikus 5. (b-moll 4/4), az élénk 7. (b-dur con vivacità), majd egymásután három magyaros variáció következik : a pásztorsípot utánzó 11., a cifrázó 12. (mindkettő b-dur) és a Liszt rapszódiaszerű 13. számú, szélesen ívelő dallamával (b-moll). A szökdécselő 25. az utolsó variáció. Brahms igen büszke volt e művére és joggal, mert ez a mű csak Beethoven c-moll variációival, vagy Schumann Szimfonikus etűdjeivel mérhető össze. Keringők zongorára négykézre, op. 39. 1867-ben jelent meg. A tizenhat számból álló sorozat annakidején nagy meglepetést keltett. Brahms és keringő. A szigorú és fanyar Brahms a bécsi levegő hatása alatt írja Schubert-szerű keringőit. A művet Hanslick Eduardnak, a nagy bécsi kritikusnak ajánlotta, ki ezt egyik legszebb bírálatában köszönte meg. »Az egyes táncok majd a lendületes bécsi keringő- höz, majd a kedélyesen ringó Lándlerhez hasonlítanak, gyakran azonban Schubertre és Schumannra emlékeztetnek. A mű vége felé sarkantyúpengés hallatszik, először halkan, próbálva, később egyre határozottabban és tüzesebben — kétségkívül magyar földön vagyunk. Az utolsó előtti keringőben (Hanslick itt téved, mert ez nem az utolsóelőtti, hanem az előtte levő 14. számú) pezsgő magyar temperamentum tör fel, a %-es ütem csaknem csárdásnak hangzik, a kíséretet nem Strauss zenekarának nagybőgője viszi, hanem a cimbalom szenvedélyes röpködése«. Bennünket a sorozatból két szám, all. (h-moll) és a 14. (gisz-moll) érdekel, melyek magyaros feldolgozásúak. A tizenegyedik számmal lép fel először a magyar motívum, mely itt oly finomveretű, mintha egy Schubert-féle »Moment musical« lenne. A tizennegyedik számban fokozódik a magyar hatás, mely a darab végefelé megjelenő futammal csaknem csárdás benyomását kelti. A keringősorozatot először nyilvánosan a magyar születésű (pozsonyi) Vrabély Szerafin és Stefánia adták elő 1867 március 17-én Bécsben. Zongoradarabok op. 76., 2. szám h-moll capriccio. 1877—1879 között komponálta és így Brahms legérettebb korszakának alkotásai közül való. Magyaros témájú, a darabban egészen különös magyaros fordulatok vannak, telve kontra- punktikus finomságokkal. Az a zongoradarabja Brahmsnak, melyet minden zongora- művész műsorán tart s amely leggyakrabban csendül fel a hangversenyteremben. Előadása rendkívül hálás, a remek staccato bájos kantilénával van összekötve. Az egész darab a lepkevadász által üldözött pillangó nyugtalan röpködésének benyomását kelti. Brahms 1878-ban a Pörtschachban töltött tavaszon írta. Két rapszódia zongorára op. 79., 1. szám (h-moll). Szintén 1878-ban írta Pörtschachban. E rapszódia magyaros ritmusaiban közelálló testvére a h-moll capricciónak. Mindkét főtémája magyaros dallamú. Brahms egyik pesti hangversenyén adta elő nagy sikerrel. Szándékosan hagytuk utoljára a zongoraművek közül a négykézre írott Magyar táncokat, részben mert opuszszám nélküli művek, részben mert bennünket
